Az ébredés pillanata

1.0Csak azért is túlélem! - az életemhttps://lelekbarangolas.cafeblog.huJoyohttps://lelekbarangolas.cafeblog.hu/author/Joyo-2-2-2-2/Az ébredés pillanata<link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5Cuser%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><style>  </style> IX;<o:p></o:p> Kiskorom óta vonzottak a különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. Tündérekkel, <img src="https://lelekbarangolas.cafeblog.hu/files/tUUndUorek/fydrkwng.jpg" class="blogkep" align="left">manókkal, beszélő állatokról szőttem meséket, sokszor azt állítottam, hogy találkoztam is velük. Élénk képzeletű gyereknek tartottak, aki jó mesemondó hírében állt családi és baráti körben egyaránt. Hétévesen saját boszicsoportom volt. Azt játszottuk, hogy varázsolunk, seprűn lovagolunk, és üstben különböző kotyvalékokat kavargatunk méteres fakanállal. A szüleim gyermeki játszadozásnak tartották, de mikor tíz évvel később már élénken érdeklődtem a szellemvilág iránt és barátnőimmel komplett szeánszokat tartottunk gyertyával, füstölővel, szellemidéző táblával, komolyan kezdtek megijedni. Egy napon elbeszélgettek velem a dologról. Megnyugtattam őket, hogy soha többé nem tartok szeánszot. Saját káromon tapasztaltam, hogy bizony kicsúszhat az ember kezéből az irányítás. Egy órán át tisztítottam a szobám energiamezejét, hogy az ott ragadt negatív entitások és egyebek távozzanak. Nem viccelek. A szeánsz után a lélek, akivel a táblán át kommunikáltunk, nem távozott. Ott maradt, a szobámban, pedig kellemetlen borzongató hideg uralkodott. Ösztönösen megragadtam a füstölőt, s talán életemben először nyúltam teljes hittel a szobámban lévő feszületért, és nekiláttam, hogy kiűzzem a szellemet a hálószobámból. Kemény munka volt, beleizzadtam, hányingerem lett, kántáltam az imákat, a fohászokat, róttam a védőköröket, és teljes hittel Isten felé fordultam és kérleltem, hogy segítsen.<o:p></o:p> Egy óra múltán az a borzongató érzés megszűnt a szobámban, én pedig soha többet nem készítettem OUIJA táblát, és nem is vettem részt hasonló szeánszokon. Megértettem, hogy vannak olyan részei a spiritualitásnak, amit jobb, ha nem bolygatunk! <o:p></o:p> Ám teljesen nem szűnt meg az érdeklődésem, csupán biztonságosabb területeket kerestem. Olyat, ahol nem érintkezem közvetlenül a megfoghatatlannal, vagy pedig tudom róla, hogy biztonságos. Képezni kezdtem magam, így tettem szert egy igazi ezoterikus, főleg boszorkánysággal, angyalokkal és jóslással foglalkozó könyvtárra. Tanultam a reinkarnációról, a Vonzás Törvényéről, a karmáról, az Őrangyalokról. Megtudtam, hogy mindennek van angyala/ védőszentje/ Istene, kinek, ahogyan tetszik. Megtanultam, hogy léteznek lélekcsaládok, és, hogy mindig ugyan azokkal az emberekkel találkozunk, minden életünkben, csak más-más szereposztásban. Ez időtáj kezdett el édesanyám is foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Először csak az angyalok érdekelték, így közösen fedeztük fel az őrangyalok világát, az általa megvásárolt könyveken keresztül. <o:p></o:p> És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor visszakapcsolódhatunk jelenlegi történetünkbe. Hogy miként is illik bele az elkövetkezendő mesébe a spiritualitás? Mindjárt arra is kitérek. Tizennyolc évesen az ember lánya még eléggé naiv, és mindenhol azokat a praktikákat keresi, amivel szerelemhez, párkapcsolathoz segítheti magát. Főként bájitalok és szerelmi mágia után kutat, olvas, kísérletezik, úgy, hogy közben bele sem gondol abba, hogy mekkora bajt hoz a saját fejére. Talán mindenki ismeri azt az ősi intelmet, hogy mindent háromszorosan kapunk vissza. Jót és rosszat is egyaránt. Továbbá, ha valakit akarata ellenére szeretnénk magunkhoz kötni a mágia segítségével, az gonosz, vagyis fekete varázslatnak minősül, így háromszoros büntetést vonunk a saját fejünkre! Nekem ez bizony sikerült, de erről majd a későbbiekben. <o:p></o:p> 2005 januárja volt, tizennyolc éves voltam, és még mindig magányos. A testem égett a vágytól, szerelmet akartam, azt szerettem volna, ha valaki végre felfigyel rám, és járni kezdünk. Vonzódtam Balázshoz, ugyan akkor még mindig égetett a vágy, ha megpillantottam Nérót. Január végén lehetőségem volt arra, hogy lenyűgözzem, és talán végre valahára közelebb kerülhetünk egymáshoz. Tündi barátnőm ugyanis meghívott az utolsó középiskolai báljára, én, pedig igent mondtam. Tudtam, hogy Néró is jelen lesz a bálon, ráadásul nőnemű kísérő nélkül. Jobb alkalmat nem is találhattam volna rá, hogy megtegyük egymás felé azt a bizonyos lépést. Minden lány szeret bálba menni, mert olyankor kiszakadhat a hétköznapokból, illatosítja, csinosítja magát. Arra az egy éjszakára minden lány megváltozik. Megmutatja legszebb oldalát. Igazi metamorfózison mennek keresztül. Hernyóból pillangó lesz. Én is így éreztem magam, ahogy ott álltam a fürdőszobai tükör előtt, és éppen a fülembe kapcsoltam a kimondottan erre az alkalomra vásárolt szikrázó kis bizsu fülönfüggőket. <o:p></o:p> -Gyönyörű vagy Joyo – mosolygott rám édesanyám az ajtóból, majd mögém lépett, és a nyakamba akasztotta a szett szikrázó kis cizellált nyakékét. <o:p></o:p> -Köszönöm.<o:p></o:p> Éreztem, hogy belepirultam. Kisétáltam a fürdőszobából, hogy megnézzem magam az előszobai nagytükörben. Földig érő élénk bordó szaténruhát viseltem, s, ha megpördültem, szoknya része látványosan hullámzott körülöttem. Hosszú barna, enyhén gyűrűs hajam romantikus kontyban tornyosult a fejemen, s az a néhány tincs, amit Zsu, a fodrászom szabadon hagyott, kihívóan örvénylett karcsú nyakam körül. Az arcomról sugárzott a boldogság. Elmertem hinni, hogy szép vagyok, ami tőlem hatalmas lépésnek számított. Igazából még a mai napig az, ha reggel megállok a tükör előtt, és azt tudom mondani magamnak őszinte, vidám mosollyal, hogy „Igen Joyo, ma nagyon jól nézel ki. Szép vagy!”. <o:p></o:p> Édesanyám tanácsára a szobámban lévő oltáron két mécsest gyújtottam az őrangyalaim tiszteletére, s arra kértem őket, hogy segítsenek nekem. Szerettem volna, ha végre mozdulunk valamilyen irányba Néróval. Nem bírtam ezt a közönyt. Én lángolok, ő közönyösen átnéz rajtam. Mindenkivel kommunikált a társaságból, csak velem nem. Ha mégis méltóztatott odalökni valamit, az rendszerint sértő volt. Bár úgy éreztem, hogy sosem szolgáltam rá. Egyszer sem bántottam, sem szavakkal, sem fizikailag. Nem beszéltem róla, nem pletykáltam, nem keltettem rossz hírét. Csak voltam, mint vízen a buborék. Emlékszem, egyetlen egyszer volt pozitív a viselkedése, amikor rólam volt szó. <o:p></o:p> Egy kerti partin vettünk részt hatalmas tábortűzzel és gulyással. Csak hárman voltunk lányok. Két Tündi barátnőm és én. Az alkohol aránytalanul jobban fogyott, mint a gulyásleves, s ennek hatása már nagyon érződött a társaság hím egyedein. Annyira, hogy az egyik fiú, akit amúgy senki sem szeretett, és nem is értettük, hogy egyáltalán miért van ott, rá akart dobni a tábortűzre, azzal az indokkal, hogy boszorkány vagyok, mert tenyérből szoktam jósolni. Odáig fajult a helyzet, hogy Bé megragadta a karomat és a tűz felé ráncigált a részegekre jellemző esetlen mozgással, erőszakosan, nem törődve azzal, hogy hányan nézik. <o:p></o:p> -Állj már le Bé! – szóltam rá.<o:p></o:p> -Nem, nem – csóválta a fejét. – Boszorkányoknak máglyán a helyük – erősködött.<o:p></o:p> -Ne marhulj már Bé – szólt oda Tündi. – Engedd el!<o:p></o:p> -Nem.<o:p></o:p> Már majdnem a tűznél voltunk. Kezdtem félni. Mi van, ha komolyan gondolja? Ekkor érkezett a megváltás sötét angyala. Néró elnyomta a kezében lévő cigaretta csikket, majd lassan, de határozottan felállt és elindult felénk. <o:p></o:p> -Állj le Bé. <o:p></o:p> -De hát boszorkány, tűzbe vele.<o:p></o:p> Azt hiszem nagy szerepet játszott a dologban, hogy Bé-nek egymás után háromszor kosarat adtam, legutóbb pedig közöltem vele, hogy eszem ágában sincs a sátrában aludni. <o:p></o:p> -Az én kertemben nem lesz boszorkányégetés.<o:p></o:p> Ezzel megállt mellettünk, megfogta Bé csuklóját és lefejtette a felkaromról, majd lökött rajta egyet, hogy üljön le a fűbe, és maradjon csendben, különben haza mehet.<o:p></o:p> -Ülj csak le kiscsaj. Nem fog piszkálni, gondoskodom róla.<o:p></o:p> Ezzel visszaült a helyére, és én is az enyémre. Azt hiszem, ott kezdtem el hozzá még jobban vonzódni. Kiállt mellettem. Megvédett. Egy tizennyolc éves, védtelen leánynak, aki még nem szabadult ki a családja védőburkából, ez hőstettnek minősült. <o:p></o:p> Még elrendeztem az őrangyaloknak szánt ajándék fréziát, mikor is Nono barátnőm csengetett fel a kaputelefonon. Azonnal belebújtam az erre az alkalomra vásárolt ezüstszínű, csupa vékony pántból álló szandálomba, amiben két hétig tanultam járni otthon. A kiképzés sikeres volt. Ugyan az első három napban minden létező otthoni tereptárgyban megkapaszkodtam, hogy ne bukjak orra, essek hanyatt, vagy törjem ki a bokámat, a végén még szaladni is tudtam benne. Ez mára már rutin feladatnak bizonyul. Egy tisztességes huszonnégy éves nő erre a korra már akár akadályt is ugrik öt centis magas sarkúban, nem hogy utoléri a buszt reggel! <o:p></o:p> Felkaptam a kabátomat, anyáméktól kaptam némi költőpénzt, s a ház előtt csatlakozva szintén álomszépre kirittyentett barátnőmmel átvágtunk a hófödte réten, hogy találkozzunk Tündiékkel. Az elején még nyeregben éreztem magam. Néró legeltette rajtam a szemeit, ám egy szót sem szólt. A tipikus morózus regényhős, a sötét tekintetű rosszfiú, akiért a tini lányok a moziba mennek, és a posztereivel tapétázzák szobájuk mennyezetét. Koccintottunk a jó szórakozásra, ekkor nézett először a szemeimbe és a nevemen szólított. Sosem gondoltam volna, hogy tudja a nevemet. Mindig én voltam az a bizonyos „Kiscsaj”, aki halálra vártan sikongatott az autója hátsó ülésén, mikor a kihalt Várkerületen versenyzett. <o:p></o:p> Nonoval sajnos kicsit elszaladt a ló, s mikor legközelebb rábukkantam, az erkélyen éppen kiadta magából az elfogyasztott alkoholt. Jobbnak látta, ha hazamegy, így „magamra maradtam”, nem volt támaszom. Bár Tündi és Tünci ott volt, valahogy egyedül éreztem magam. Leültünk a büfében és iszogattunk, ők rágyújtottak. Tekintetemmel Nérót kutattam, de sehol sem találtam. Külön taxival érkeztek a barátaival.<o:p></o:p> -Nérót keresed? – kérdezte Tündi beleszívva a cigarettájába.<o:p></o:p> -Mi? – kaptam oda a fejem, mint aki jelen sem volt.<o:p></o:p> -Nérót keresed?<o:p></o:p> -Honnan veszed?<o:p></o:p> -Jár körbe a fejed, mint a megfigyelő kamera – ezen már mind a ketten mosolyogtunk.<o:p></o:p> -Igen, őt keresem. <o:p></o:p> -Joyo, már annyiszor mondtam, hogy nem éri meg. Néró alkalmatlan még egy komoly kapcsolatra, neked, pedig inkább arra volna szükséged. Miért ragaszkodsz hozzá?<o:p></o:p> -Mert mazohista vagyok? – kérdeztem, és próbáltam viccesre venni a figurát, bár belül sikoltottam, mert tudtam, hogy igaza van. Én mégis szenvedni akartam Néró miatt. <o:p></o:p> -Nem, te hülye vagy – legyintett Tündi, bár mosolygott. Kék szemei kikerekedtek. – Nézd, ott van – mutatott a büfé bejáratához.<o:p></o:p> Odafordultam én is. A gyomrom összeszorult. Néró, az én megváltó sötét angyalom Tünci egyik barátnőjével flörtölgetett. A lányt Erikának hívták. Pontosan olyan volt, amilyen és sosem leszek. Karibi barna bőr a szoláriumtól, festett, vékonyszálú vörös haj, mely a válláig ért, nagy mellek, és olyan tapadós, kivágott és kurtított koktélruha, amihez úgy éreztem sosem volna elég önbizalmam, hogy belebújjak! Kivert a hideg veríték és szédülni kezdtem. A gyomromat, mintha hideg vasmarok szorította volna. <o:p></o:p> –Te jó ég! Ez ráhajtott!<o:p></o:p> -Elképzelhető. Na látod Joyo, Nérónak az ilyen nő való. Csinált, buta és könnyen kapható.<o:p></o:p> Csendben maradtam. Úgy éreztem mozdulnom, kell valamerre, vagy leájulok a székről. Végül megkértem Tündit, hogy kísérjen ki. Már a terem közepén jártunk, mikor Néró fültől-fülig érő vigyorral odatáncolt hozzánk a tömegen keresztül. Elképesztően jól nézett ki fekete hajszálcsíkos ingében és fekete nadrágban. Fekete haja hátra volt fésülve és enyhén bezselézve. Szemein látszott, hogy nem éppen az alkoholtól úszik mámorban.<o:p></o:p> -Szia Néró. Hát te? – kérdezte Tündi.<o:p></o:p> -Gondoltam az utolsó bálomon kirúgok a hámból és becsajozok. Nem tudsz valakit? – kérdezte.<o:p></o:p> -Mégis miben gondolkoztál? – kérdezte szőke kis barátnőm. – Elsős, végzős?<o:p></o:p> -Elsőst nem akarok, szüzekkel nem kezdek – legyintett a démoni pasi.<o:p></o:p> -Miért? – kérdezte Tündi. Én csak álltam mellette szótlanul, ártatlanul, akár Szűz Mária, szemeimet lesütöttem.<o:p></o:p> -Mert csak a baj van velük. Udvarolni kell nekik, puhítani őket, nagyon félénkek. Én pedig ma este csak kúrni akarok egy hatalmasat, lehetőleg minél kevesebb erőt belefektetve a csaj meggyőzésébe. Tényleg, az előbb beszélgettem Erikával, ő megfelelne a célra. Merre ment, nem láttátok?<o:p></o:p> Tündi lopva rám pillantott.<o:p></o:p> -A folyosónál láttam utoljára – mondta végül a kis szőke.<o:p></o:p> -Kössz. Megyek is utána, olyan jó picsaszaga volt! – és már el is viharzott, elnyelte a tömeg.<o:p></o:p> Tündi újból rágyújtott, majd a füstöt kifújva felpillantott rám. Megcsóválta a fejét. Nyílván az arcomra volt írva a véleményem, már mielőtt megszólaltam volna. Szemeim kikerekedtek, az állam leesett.<o:p></o:p> -Ugye, én megmondtam? – mosolygott Tündi.<o:p></o:p> -Ezt az alpári, bunkó, gerinctelen, tapló férget! – morogtam, és éreztem, hogy forró az arcom és szikráznak a szemeim. – Hogy lehet így beszélni egy nőről? Hogy engedheti meg magának egy férfi, hogy ennyire lealacsonyítson egy nőt? Hogy merészeli egyáltalán, Ki ő, az Atyaúristen? Még, hogy picsaszaga volt! Hímsoviniszta köcsög! <o:p></o:p> Tündi elégedetten bólogatott.<o:p></o:p> -Na látod kedves barátném, erről beszéltem neked már kilenc hónapja. <o:p></o:p> -Azt hiszem most már megértettem. <o:p></o:p> És nem túloztam. Ott álltam az ifjúsági központ büféjében, körülöttem vágni lehetett volna a cigaretta füstöt és a feszültséget. Elvettem Tünditől a cigarettát és mélyet szívtam belőle, majd lassan kiengedtem, s azzal együtt a tomboló feszültséget is. Abban a pillanatban minden illúzió, amit dédelgettem összeborult, a piedesztál, amire a kilenc hónap alatt emeltem, összeomlott Néró alatt, a szemeim elől, pedig elpárolgott a lila köd! Végre megláttam ki is ez az ember valójában! És úgy éreztem, nem kérek belőle. Soha többet! <o:p></o:p>rich