Kezdeti felismerések

2010 március 12. | Szerző: Joyo |

I;

Nem
akartam kiírni magamból, de talán jobb, ha megteszem, ahhoz, hogy a bennem lévő
blokkokat feloldjam.

Sokan azzal piszkáltok, hogy nem vagyok elégedett magammal, méregetem a
súlyomat, a centimétereimet, edzésről és alakformálásról beszélek, hol
optimistán, máskor, pedig pesszimistán. Láttátok a képeket, el tudtok képzelni
a méretek és számok alapján, és hol keményen, hol pedig kedvesen tájékoztattok,
hogy mekkora marha vagyok, mert jó alakom van. Rendben, de higgyétek el, hogy
nem olyan könnyű.

Vannak olyan dolgok, amik befolyásolják az ember önképének kialakulását.
Mint a családja, a kapcsolatai, a barátai. És itt most főként a barátokról van
szó. Volt nekem két nagyon jó barátom mikor tizenhat éves voltam. Egyikükkel
már óvoda óta ismertük egymást és barátok voltunk, a másikkal a középiskolában
barátkoztam össze. Később összehoztam őket. Az elején, mondanom sem kell, én
voltam köztük a villámhárító, folyton békítettem őket. Egymás háta mögött
kibeszélték egymást, természetesen nekem. Szidták, ócsárolták a másikat. Később
már külön is összejártak, én ennek örültem. Úgy éreztem, talán végre szent lesz
a béke. Mind a kettő erős, irányító, kicsit már-már uralkodó jellemű volt.
Képlékeny tizenévesként, pedig bekerültem kettőjük szorításába. Es és Csé. (Jézusom,
hét éve történt, mégis vannak olyan dolgok, amiket a mai napig nehéz
feldolgozni. Valószínű, hogy te mindezt gyerekesnek tarthatod, furcsállod, vagy
nárcisztikusnak vélsz, esetleg felesleges nyavalygásnak gondolod, de azzal,
hogy ha leírom, jobban leszek, és talán tisztábban látok). Egy tizenhat
éves lány naiv és sebezhető, minden vágya, hogy elfogadják, szeressék,
csodálják, hogy tetsszen a fiúknak. Nos, ez az én esetemben, mint a korombeli
lányok hatvan százalékánál, nem így történt. Két barátnőm úgy döntött, hogy a
szárnyaik alá vesznek. Más voltam, mint ők. Életvidám, láttam az élet más
értelmét is, mint a fiúk és a buli, de ugyan akkor tapasztalatlan és naiv is
voltam, aki nem tudta miként kell közelíteni, vagy fogadni a másik nem
közeledését. Én voltam a Rút kiskacsa közöttünk. Ők már randiztak, Csé
már szexelt is, én, pedig még az első csókomon sem voltam túl. Visszatekintve,
kiváló alany voltam ahhoz, hogy gyakorolhassák a hatalmukat, valakinél szebbnek
érezzék magukat, pedig egyikük sem volt valami tömegből kitűnő szépség.
Egyszerűen csak vagányak voltak, kezdeményezőek, és elképesztően magabiztosak
voltak. Közöttük én olyan szürkének éreztem magam, akár egy kisegér. Valahol
itt kezdődött az ő szórakozásuk, és az én rémálmom. Szeretném kitörölni a
fejemből, de azt hiszem könnyebb szembenézni vele, mint elfelejteni, mert azok
a blokkok és sérülések mindig emlékeztetnének rá. Pocsék két év volt. De a mai
napig érzem a hatását, amikor tükörbe nézek.

Szerintem Te is tudod, hogy a gyerekek, és a tizenévesek nagyon gonoszak
tudnak lenni. Talán még élvezik is.

Nézzük csak, mi volt Es és Csé repertoárjában, amivel lassan, de biztosan
szétcincálták az idegeimet és elnyomták a fejlődő önbizalmamat a nőiességemmel
együtt:

Először a külsőmön akartak változtatni. Sminkelési tanácsok, kozmetikai
tanácsok, frizura tanácsok. Es egyszer még a szemöldökömet is kiszedte. Ez már
egymagában felért egy kínzással 🙂 Tulajdonképpen ebben még önmagában nem
volna semmi gonoszság, hiszen nem egy tini filmben láttunk hasonló helyzetet,
ahol egy szürke kisegérből bomba nőt akarnak faragni a menő barátnők, és
általában sikerrel. Magam is rajongtam az ilyen filmekért, így örültem a
dolognak.  Ám, valahogy nem éreztem jól magam. Akit a tükörben láttam, nem
én voltam. Túl erős sminket tettek rám, valahogy kurvásnak éreztem magam, és az
új szemöldököm is idegenül hatott. Később a ruházkodásomba is belekötöttek, de
nem tettek semmit.   De az igazság az, hogy így, hét évnyi
távlatból visszatekintve, a fényképeket ilyen szemmel megnézve, sosem voltam
átlagos, pláne nem Szürke egér! 

Tettem néhány elvetélt kísérletet, hogy trendibb ruhákba bújjak, de
szerencsétlenségemre, mindig magammal vittem valamelyiküket, vagy mind a
kettőt, s akár hányszor valami szexi ruhába bújtam volna, lebeszéltek róla…

-Túl kicsi a melled!

-Ne, azt ne, abban nagyon nagy a segged!

-Ugyan Hanna, csak nem gondolod, hogy ebben előnyös vagy?

Már csak az hiányzott, hogy: Ugye nem gondolod, hogy téged bármikor is
észrevenne egy pasi?

Így nem vettem nőies ruhákat, maradtam a több számmal nagyobb, sátorszerű,
előnytelen, fiús ruháknál. A hajamat folyton lófarokban hordtam, akkortájt még
frufrum is volt. Bevallom, két éven belül lenövesztettem (ez is amolyan
rituális dolog volt, hogy megszabaduljak régi énemtől, másrészt előnytelen volt).
Tulajdonképpen nem az öltözködésemet kellett volna hagynom olyannak amilyen,
hanem a stylistjaimat kellett volna lecserélnem. Ha anyámmal mentem el
vásárolni, vagy Tündi barátnőmmel, akkor rendszerint szép, nőies ruhákat
vásároltunk. De mit ne mondjak, ez nem volt sűrűn. Nem szerettem vásárolni.
Ennek érthető oka fent olvasható.

Két barátnőm a viselkedésemen is változtatni szeretett volna, de nem sok
sikerrel. Akkoriban nem volt túl sok bátorságom szemezni, vagy flörtölni.
Kivéve, hogy ha ők nem voltak ott, vagy éppen fogyasztotta némi alkoholt.

Újabb gonoszságuk az volt, hogy megakadályozták, hogy társas kapcsolatokat
alakítsak ki. Pletykáltak, hamis információkat mondtak, és hamis képet alkottak
rólam, hogy még esélyem se legyen a srácoknál.

Ha esetlegesen még is volt alkalmam ismerkedni, és megtetszett valaki,
körmönfontan, minimum egy-két héten belül Es rámozdult, és járni kezdett vele,
nekem ecsetelve, hogy mennyire örül, hogy összehoztam őket, és milyen jó vele
csókolózni, ügyes a keze, és milyen szórakoztató.

-Bárcsak már te is megélhetnéd ezeket az örömöket. Neked miért nem sikerül
bepasiznod?

Mindezt szendén, angyalian naiv mosollyal. Lehet, hogy sosem bocsátottam meg
neki? Három fiúra is rámozdult. Igen, az én bűnöm volt, miért nyitottam ki a
számat? Joggal kérdezte anyám, Tündi, az apám…. nem akarom sorolni.

Két évig gyűrtük ezeket a köröket hárman, tulajdonképpen a hármasunkból én
lógtam ki, ők ketten teljesen egymásra találtak. Fél évvel az előtt, hogy
megszakítottam volna velük a kapcsolatot, minden nap sírtam az anyámnak, hogy
úgy érzem, értéktelen vagyok, hogy piszkálnak, szekálnak, mintha direkt
akarnának elnyomni.

-És miért vagy velük?

-Mert rajtuk kívül nincsenek barátaim.

-Barát az ilyen?

Erre már nem tudtam mit mondani.

-És Tündi?

-Igaz. Ő is a barátom.

-Miért nem lógsz inkább vele, helyettük?

 Azt hiszem ez a beszélgetés tette fel az íre a pontot, s ébresztett
fel abból a mély depresszív álomból, amibe taszítottak, és taszítottam magam.
Többet barátkoztam két Tündi barátnőmmel, és már egy jó ideje hanyagoltam az
Es-Csé párost. Ami fel is tűnt nekik. Kerestek telefonon, otthon, anyámhoz is
bementek.

Anyám kis híján kirúgta őket páros lábbal az üzletből. Olyan hangnemben
beszéltek vele rólam, hogy minden jóérzésű anyában felébredt volna a védelmező
ösztön. Egy alkalommal Csét ki is hajította.

Egyszer bement anyámhoz a virágüzletbe. Irigyelte a kapcsolatunkat, neki
sosem volt olyan jó a saját édesanyjával. Akkor vágata le amúgy is rövid haját
fiúsan tüsire. Nem volt túl bájos arca, de így még inkább rontott rajta.
Kértem, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Miért is tette volna? A szemében
egy senki voltam. Csak játékszer, akit előhúzhat, ha szórakozni szeretne, mert
hagytam magam. De akkor, fogalma sem volt, hogy a sárkány barlangjába téved.
Anyám már amúgy sem kedvelte őket azért, amit rajtam látott. Erre, pedig még
rátett egy lapáttal, az, amit anyámnak mondott. Engem kezdett el szidni neki,
hogy kerülöm őket, pletykálok, rossz hírüket keltem. Mind azt, az én számlámra
írták, amit ők tettek velem. Anyám elmondása szerint nem bírta sokáig. Lecsapta
a pultra a kezében lévő metszőollót, a szemeiben szikrák pattogtak, és elkezdte
kiosztani Csét. Azt hiszem valami olyasmit vágott a fejéhez, hogy mit képzel
magáról, ki ő, hogy engem szid és megvádol, valamint már nagyon elege volt
belőle és Esből, és abból, hogy engem minden nap kisírt szemekkel lát, mert
terrorizálnak a külsőm miatt. Majd kegyelemdöfésként megragadta a karját és a
tükrös fal felé fordította, mondván, ha az én külsőmmel baja van, akkor Ő maga
nézett-e már tükörbe az elmúlt időben, mert valami ordenáré, ahogy kinéz.
Továbbá mit képzel magáról, hogy egy anyát megpróbál a saját gyereke ellen
fordítani. Azzal, elengedte a karját, kinyitotta az ajtót, és közölte vele,
hogy tűnjön el az üzletéből, és meg ne lássa, amíg nem tanul meg ember módjára
viselkedni.

Este mindezt elmesélte nekem, én, pedig a hasamat fogtam a nevetéstől.
Onnantól kezdve megindultam az önkeresés útján. Két Tündi barátnőm ráébresztett
arra, hogy szép nő vagyok, és segítettek abban, hogy kialakuljon az
egészségesebb önértékelésem. Szórakozni jártam, edzőterembe, és elkezdtem
nőiesen öltözködni. Randevúzni kezdtem, és tapasztalatokat gyűjtöttem. Jól
éreztem magam a bőrömben és élveztem az életemet. Tizennyolc évesen
szeretkeztem először, tizenkilenc évesen elkezdődött az első komoly
párkapcsolatom, ennek húszévesen vége lett, és újra meg híztam a kapcsolat
alatt. Az önértékelésem ismét a padlón volt. Négy hónap alatt leadtam tíz
kilót, amit észre sem vettem bánatomban. Majd az önképem elkezdett újra a
helyes irányba terelődni.

És még mindig itt tartok. Ugyan nagyon sokat dobott a dolgon, hogy sokat
randiztam, sokan bókoltak és flörtöltek velem, de valahogy ezek a régi emlékek
még mindig kísértenek. A párom minden nap imádattal néz rám. Ennek elégnek
kellene lennie? Lehet. De egy nőnek el kell fogadnia önmagát, azt, amit a
tükörben lát. Szeretnie kell a testét. És nem a külső visszaigazolások után,
hanem magának kell rájönnie arra, hogy szép és értékes nő.