Lavinaveszély

2010 március 14. | Szerző: Joyo |

 

VIII;

Ha egyszer egy kis hógolyót elindítunk a hegytetőről, az egyre jobban növekszik és növekszik, mígnem óriási lavinát eredményez, ami mindent elpusztíthat. Ez a kis hógolyó az én esetemben az érettségire való felkészülés volt. Ezzel két változást is sikerült bevonzanom az életembe. Az egyik kellemesebb volt, mint a másik! Januártól Gé minden hétfőn és csütörtökön hat órakor megjelent az ajtónkban egy üveg borral, komoly, tanáruras arckifejezésben, olykor öltönyben vagy éppen civil öltözékben. A bort állítólagosan azért hozta magával, hogy könnyebben menjen a tanulás. Minden alkalommal odakészítettem a konyhába két poharat, a tanszereimet és a soros leckémet, számára, pedig kockás papírokat. Voltak olyan matematikai fejezetek, mint például a szögszámítás, a két ismeretlenes egyenletek, és a koordináta rendszer, amely kimondottan jól mentek, legfeljebb szórakozásból gyakoroltunk. De a térfogat/ terület/ kerülettel, vagy a gyökvonással, szöveges feladatokkal engem az őrületbe lehetett kergetni. Szegény Gé sokat szenvedett velem.

-Ha rossz választ adsz, mindig iszom egyet – mondta már a korrepetálás legelején.

Volt olyan, hogy megitta az egész palacknyi bort, és már eléggé furán formálta a szavakat. Talán már ott fel kellett volna, hogy tűnjön a dolog. A legszembetűnőbb bizonyíték arra, hogy tiszteletbeli matek professzorom esetlegesen alkohol problémákkal küzd, az volt, mikor egyik este sziporkáztam, és jobb keze mellett még mindig a teli pohár ácsorgott. Ekkor rám nézett.

-Tudod mit Joyo? Most akkor iszom, ha jót mondasz.

Itt összevontam a szemöldököm. Talán érzékeltem már, hogy fontos neki az alkohol. Talán túlságosa is. De mivel semmi más közöm nem volt hozzá, mint a jó ismeretség, így nem sokat törődtem azzal, hogy mivel károsítja magát. Az ő teste volt. Tudtam, akkor kezd fontossá válni számomra ez az erősen kopaszodó, élénk zöld szemű, komoly zsebszámológép, ha aggódni kezdek érte. Jó anyám már így is megtette helyettem.

-Kisfiam, ki fogod készíteni magad az alkohollal – mondta neki egyik nap, mikor benézett hozzá a kis üzletbe. Anyám képes volt kézrátéttel enyhíteni bárki fájdalmát, Gé pedig ezt felfedezve, a „Szia mamikám!” köszönés után egyből a mája magasságába vonta anyám tenyerét, hogy csillapítsa a fájdalmait. Anyám egy ideig nevetett ezen a megszólításon. Ő is levejemezte őt, de bizonyos esetekben úgy érezte, hogy Gé öregnek titulálja őt, pedig csupán tizenkét év volt köztük a korkülönbség.

*******

A másik kellemes változás Balázs újonnan feltűnése volt. Mint kiderült egy matekóra alkalmával… nem sikerült letennie az érettségit.

Éppen egy egyenlet megoldásán fáradoztam vért izzadva, olykor át-át pillantva Nono füzetébe, mikor kopogtattak.

-Szabad! – szólt Matek Katus, az osztályfőnökünk.

A terembe egy hölgy lépett be, akit az igazgatói irodából küldhettek. Egy papírlapot hozott magával, és nyújtotta át Katusnak. Ő szemüveget cserélt, hogy el tudja olvasni az igazgatói levelet.

-Na lám csak… – motyogta félhangosan, de a néma csendben azért jól hallottuk. – megjött a névsor, hogy kik érettségiznek velünk. Oh, látom se Szabolcsnak, se Margónak nem sikerült. Balázson már meg sem lepődöm – csóválta a fejét. Erre azonban felkaptam a sajátomat. Tudtam, hogy melyik Balázsról van szó. És körülöttem ezt a következtetést mindenki levonta, aki meglátta az arckifejezésemet. Arcom pipacs vörös lett, majd feladóan a padhoz kocogtattam a homlokomat.

Nono megveregette a hátamat részvétteljesen mosolyogva.

-Ez szívás Joyo – vigyorgott rám a fejét csóválva Dí. Akkor már jóban voltunk, és nagyon is tisztában volt vele, hogy mindez mit jelentett nekem, ugyan is nagyon sokat beszélgettünk a magánéletünkről.

-Tudom – morogtam.

A többi, ami ezután következett, már nem sokáig váratott magára. Egy héten belül e-mailem érkezett Balázstól, azzal a kéréssel, hogy megosztanám-e vele az érettségi tételeimet. Mivel nem váltunk el haragban, és tartottuk is a neten a kapcsolatot, nem tudtam neki, sőt, nem is akartam nemet mondani.

„Igen, szívesen oda adom őket, hogy lefénymásold. Mond meg mikor, és hol tudnánk találkozni”

Másnap megérkezett a válasz.

„Köszönöm. Nekem mostanában nincs sok időm elmászkálni. Éppen felszolgálói képzésre járok, hogy munkát tudjak vállalni. De, ha te lefénymásolnád nekem, utána kifizetem. Írj majd SMS-t, hogy mennyibe került.”

Lehet, hogy túlságosan is örültem annak, hogy újra közeledik felém. Pedig a szívem több felé húzott. Bár mindegyik csak plátói volt. Az egyetlen plátói szerelmem, ami elmozdul afelé, hogy materializálódjon, az Balázs iránt lángolt. Így nem is csoda, ha szívesen ugrottam, hogy segítsek neki. Talán abban reménykedtem, hogy lesz nála esélyem.

Amint volt rá időm, a kinyomtatott tételeket elvittem lefénymásoltatni. Minél előbb látni szerettem volna őt. Hamarosan találkoztunk, s onnantól újra elkezdtünk összemelegedni. Egy találkozó alkalmával újból megcsókoltuk egymást. Olyan volt, mintha tűzijáték robbant volna a testemben. Belesimultam a csókba. Soha senki nem csókolt olyan szenvedélyesen és lágyan egyszerre, mint ő. A nyelve finoman simogatta az enyémet. Mindenem beleborzongott, s a szüzességem kezdett egyre nagyobb terhet jelenteni a számomra. Ugyan akkor féltem is attól, hogy megtegyem az utolsó lépést: befeküdjek Balázs ágyába. Tizenkét éves korom óta neki szerettem volna adni az ártatlanságomat. Nem is tudtam volna mással elképzelni az elsőt, talán még Néróval sem! De valami visszatartott. Ő sem sietett azzal, hogy az ágyába csalogasson. A fekhelyét utoljára 2004 nyarán láttam, amikor majdnem megtettük. De az óta nem próbálkoztunk vele. És még is… vágytam arra, hogy magához öleljen, hogy megérintse a meztelen bőrömet, hogy összeolvadjak vele. Biztos voltam benne, hogy csodálatos lenne.

Egy alkalommal áthívott, hogy segítsek neki az irodalom tételeknél, mert verselemzéshez annyit értett, mint hal a kerékpározáshoz. Az a bizonyos hétfői nap megváltoztatta az életemet. De mindaz előtt még meg kellett élnem egy elszakadást! Egy kijózanító, felháborító kiábrándulást!