Fejjel a falnak!

2010 március 30. | Szerző: Joyo |

XI;

Hétfőn kiütközött rajtam a megfázás. Egy százas csomag papír
zsebkendővel fölszerelkezve léptem át az osztályterem ajtaját.

-Látom jól sikerült a bál – vigyorgott rám Nono éppen a reggeliét
fogyasztva.

-Na persze – morogtam, majd lerogytam mellé a székre.

-Elmondod, hogy mi történt? Bár, ahogy elnézem az arckifejezésedet –
kicsit oldalra billentette a fejét. – nem sok jó. Mi van, összejött mással?

-Fogalmam sincs. Egy bunkó parasztként viselkedett, amivel sikerült
elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

-Halleluja! – tette össze két kezét barátnőm, s közben a mennyezetet
bámulta. – Éppen ideje volt.

-Fura, hogy mindenki ezt mondja – vontam vállat. – Annyira brutálisan
viselkedtem?

-Áh, ugyan – legyintett a pizzás csigával Nono. – Csupán, mint egy
agyhallott.

Megráztam a fejem. Talán igazam volt vasárnap délután. Néró valahogyan
megbabonázott. De hála az égnek, vége szakadt az őrületnek. Úgy éreztem
felszabadultam, és többé senki sem irányíthat.

-Én fogom irányítani a férfiakat! 
Egy sem ugráltathat! Autonóm vagyok! Nem függök a férfiaktól! Különben
is minden férfi egy patkány, és azt sem érdemlik meg, hogy rájuk nézünk!

Nono csak nevetett rajtam. Talán jobban ismert, mint én saját magamat.
Vagy hallott már hasonlóakat a számból elhangzani. Nagy feminista
fogadkozásomba a telefonom csipogás pofázott közbe.

A világ megfordult velem abban a pillanatban! Az üzenet feladójának
neve láttán a szívem kongázni kezdett a bordáimon, a gyomrom, pedig
összeszűkült. Balázs küldött üzenetet…

„Szia! Délután át tudnád hozni a tételeket?
Végre ráérek, és szusszanhatok egyet. Mondjuk kettő körül? Balázs”

 -Mi az? Ki írt? – érdeklődött
Nono.

-Balázs.

-Már megint mit akar tőled? – arca komorabb lett.

-Elkérte a tételeket.

-Élősködik. Ugye nem adod oda neki? Miért nem tanult, vagy dolgozta ki
maga? Ne más munkáját élvezze. Így könnyű!

-Némi lappangó gyűlöletet érzek belőled kiáramlani – mosolyogtam, és
próbáltam humorral oszlatni a feltámadt feszültséget.

-Ez nem lappangó, ez nagyon is tudatos – morogta ő. – Joyo, kérlek, ne
segíts neki. Már annyi keserűséget és fájdalmat okozott  neked.    

-De utána megváltozott. Kedves volt, barátkozó, még meg is csókolt –
érveltem.

-Igen, persze, azután újra kikosarazott, és eláztattad a vállamon a
ruhát, mikor hozzám szaladtál, hogy újra megtörtént, és többet látni sem
akarod.

Mélyet sóhajtottam. Igaza volt, most már beismerem. Mindig is jót akart
nekem, és ő már korábban felismerte, hogy Balázs ugyan olyan féreg, mint Néró
volt, csupán más csomagolásban, más kísérőszöveggel, de a tartalom ugyan az
volt. Egy önző, hímsoviniszta férfi! Ám, akkor még sem hallgattam a legjobb
barátnőmre. Mindig is önfejű voltam. De azt hiszem ez a legtöbbünkkel így van.
Hiába magyarázod el a barátodnak, hogy ott van az a fal, nem fogja elhinni.
Csupán akkor, ha már összezúzta magát, és te éppen bekötözöd a fejét. Magunknak
kell megtapasztalnunk mindent. Mert csak is a saját hibáinkból tanulhatunk.

-Nem lehetek köcsög vele. Legalább én mutassak jó példát, ha már ő nem
tud – mondtam, és már el is kezdtem fogalmazni a választ.

Nono a fejét csóválta.

-Te tudod, de eszedbe se jusson valami őrültséget cselekedni. Hozzám ne
gyere, ha megint kosarat kapsz. Kiteszem a megtelt táblát a vállamra – ráta a
fejét barátnőm, de azért már bujkált szája sarkában a mosolygás. –Jut is
eszembe, veled álmodtam múlt éjjel.

-Oh, ne, mert felizgulok – nevettem, de Nono még is elmesélte.

-Veled álmodtam. Azt, hogy az öltözőben közlöd, lefeküdtél azzal a
köcsöggel, én, pedig fojtogatni kezdtelek.

-Hüm, micsoda bajtársi együttérzés – nevettem, de úgy, hogy majdnem
hanyatt dőltem a székemmel.  –Ezt most
vegyem fenyegetésnek?

-Veheted annak is – már ő is nevetett.

Becsengettek az első tanórára, én, pedig elküldtem a választ…

„Rendben, kettőkor átviszem a tételeket. De
nem tudom sokáig maradni.”