Szűzkeresztség

2010 március 31. | Szerző: Joyo |

XII;

-Hová készülsz? – kérdezte anyám, mikor indulás előtt még benéztem hozzá az üzletbe.

-Balázsnak átviszem a magyar tételeket. Megkért, hogy valamit magyarázzak el neki a verselemzésről, mert semmit sem ért belőle.

-Rendben. De siess haza, mert Gé hatra jön. A matematika fontosabb, mint az, hogy Balázsozz.

-Tudom. Sietni fogok.

Ezzel elindultam a január végi havazásban. Az orromig felhúztam a sálamat, épp, hogy kiláttam a ruháim közül. Olyan erős szembeszél fújt, hogy az a gyanúm támadt, hogy vissza akarnak tartani attól a családi háztól, ahová éppen tartottam. Valahol mélyen éreztem, hogy történni fog valami, de nem voltam biztos benne, hogy meddig megyünk el. Tízpercnyi séta után végre kopogtattam a bejárati ajtón, Balázs, pedig megjelent a küszöbön.

-Juj, de be vagy öltözve.

-Még szép. Voltál ma már idekint?

-Még nem. Gyere be és vetkőzz neki. Kérsz egy teát?

-Igen köszönöm – mondtam és lekaptam a kabátomat, majd a sapkám. Balázs egy pillanatra megdermedt. Hosszú hajamat nem fogtam össze semmivel, csupán begyömöszöltem a sapka alá. Most az egész kusza kazal a lapockámra omlott. Lehet, hogy szép látványt nyújtottam, mert a srác nyelt egyet, s mint, akit, rajtapatak, gyorsan eltűnt a konyhában. A csizmáimat lerúgva utána mentem. Hellyel kínált a hatszemélyes zömök asztalnál, ő maga, pedig egy kis lábasban vizet tett fel forrni.

-Úgy gondoltam, hogy kamillát készítek. Az nyugtató hatású.

-Idegesnek látszom? – kérdeztem a szemöldököm felvonva.

Ő hátranézett a válla felett. Rá mosolyogtam.

-Egy kicsit – felelte, erre a nagy kapkodásban kiejtette kezéből a teás dobozt.

-Aham – feleltem. Nekem akkor úgy tűnt, hogy neki volna szüksége valami nyugtatóra. Remegtek a kezei, bár igyekezett eltitkolni előlem. Nem tudtam, hogy miért olyan ideges. Ha le is szeretne fektetni, nyílván nem azonnal rohan le. Nem kell semmit sem előre megtervezni. Én mindig azt hittem, hogy az első alkalom, vagy legalább is minden alkalom spontán, vagy legalább a maga idejében történik meg. Miért kellene pontról-pontra megtervezni? Ez nem háború, hogy stratégiát állítson fel.

-Szerintem magadnak is készíts egyet – vigyorodtam el.

-Idegesnek látszom?

-Egy kicsit. Bár nem tudom, hogy miért. Elhoztam a tételeket, elmagyarázom a verselemzést. Ebben semmi rossz nincs.

Furcsán nézett. Nem szándékosan játszottam az ostobát. Tisztában voltam vele, hogy akár meg is tehetnénk. De szándékosan nem hoztam szóba és nem is, célozgattam rá, hogy lefeküdnék vele. Abban bíztam, hogy talán ettől megnyugszik.

Beáztatta a tea filtereket, majd leült a nekem merőleges székre. Összefűzte maga előtt az ujjait, majd rám nézett.

 -Rendben tanár néni, kérem, magyarázzon.

Előszedtem a táskából a tételeket, és előkerestem azt, amelyik a verselemzéssel volt kapcsolatos. Igyekeztem lassan és érthetően magyarázni, valahogy úgy, ahogy Gé magyarázta nekem a számításokat és a szabályokat. Olykor felnéztem Balázsra. Inkább engem nézett, mint a papírt, amin a példákat mutattam be. Közben a teáját kortyolgatta.

-Figyelsz te rám egyáltalán, – kérdeztem.

-Persze. Valami olyasmit mondtál, hogy az ember sosem tudhatja meg, hogy a költő mire gondolt, mikor megírta a versét. Ha csak ő maga el nem árulta.

-Nem, már rég nem itt tartunk – ráztam a fejem. – Merre jársz?

-Ne haragudj Joyo, de az irodalom sosem kötött le – végre a papírra nézett. – a konyhában amúgy sem tudok koncentrálni. Menjünk fel.

Hoppá! – futott az agyamon.

Egy perc kellett, hogy átgondoljam a rejtett ajánlatot. Tulajdonképpen, rajtam múlott. Ha nem akarom, úgy sem tesz semmit!

Magamhoz vettem a tételeket, és felmentem az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Ő éppen a számítógépén állított le valamit.

-Foglalj helyet, csak egy pillanat.

Leültem az ágy szélére, és újra előkerestem a soron lévő tételt. Balázs eldőlt mögöttem. Én hátranéztem a vállam felett.

-Mond csak, figyelek – biccentett felém.

Én, pedig magyaráztam tovább a verselemzést, de a gyomrom egy pillanatra összeugrott. Akkor már nem sok választott el attól, hogy az ágyába feküdjek. Tulajdonképpen már a szélén ültem. Már majdnem belemerültem a mondókámba, amikor hirtelen, a semmiből egy kispárna vágódott a tarkómhoz. Hátra néztem, kezemben a fegyvernek látszó tárggyal.

-Ez mire volt jó? – kérdeztem.

Balázs a falnál térdelt, egyik keze már markolta a másik kispárnát.

-Párnacsata – vigyorgott, majd a másik párnát is hozzám vágta. Immáron két párnával rontottam neki. Csapkodtam vele, míg végül megragadta a két kezem, s azzal a lendülettel hanyatt borított és a csuklóimnál fogva lefogott. Kikerekedtek a szemeim. Nagyon közel volt hozzám. Éreztem a bőrömön forró leheletét, az orrunk majdnem összeért. Végül megszűnt köztünk minden távolság. Száját finoman az enyémre illesztette, majd eltávolodott és figyelte a hatást. Még mindig csak pislogni tudtam. Úgy nézhettem, akár egy riadt őzike. Újra megcsókolt, ezúttal szenvedélyesebben. Nyelve a számba csúszott, s lassú táncba kezdett az enyémmel. Onnantól kezdve minden felgyorsult. Sorra kerültek le rólunk a ruhák, s mire felocsúdtam, már meztelenül feküdtem alatta, ő, pedig a nyelve hegyével apró köröket rajzolt a nyakamra. Ahogy haladtunk a szeretkezés irányába, egyre inkább feloldódtam. Sosem láttam még Balázst ruhátlanul, de nagyon tetszett a látvány. Formás volt mindene. A széles vállak, a sima mellkas, a lapos has, az izmos combok találkozásánál meglepetésemre teljesen szőrtelen volt. Férfiassága nagyobbnak tűnt ez által, de mivel akkor még nem volt összehasonlítási alapom, így is-úgyis lenyűgözött, amit láttam.

Finoman átfordult velem, így térdelésbe fölé kerültem. Lábaim remegtek, de nem a félelemtől, egyszerűen csak attól, ahogyan tartottam magam. A testemnek szokatlan helyzet volt.

-Akarod? – kérdezte. Kék szemeiben valami aggodalomféleség villant meg.

-Igen – mondtam, s a hangom a testem reakcióihoz képest meglepően nyugodt és határozott volt.

-Biztos? Remeg mindened.

-Hidd el, nem az idegességtől, egyszerűen csak rosszul tartom magam. Szerinted itt volnék feletted meztelenül, ha nem akarnám?

Erre már nem tudott mit mondani. Felült, és finoman megcsókolt. Utána az éjjeliszekrénye fiókjából kivett egy kis csomagot. Nagyon elővigyázatos volt. Még azt is megkockáztatom, hogy próbált odafigyelni rám, hogy nekem is jó legyen, és azért akarta, hogy én legyek felül.

(Később már tisztába kerültem a pozíció előnyeivel. A nő irányíthat mindent, úgy helyezkedve, hogy számára a lehető legjobb legyen.)

 De akkor, ott tapasztalatlanul fogalmam sem volt, hogy miért nem maga alá vont.

Kezdetben nagyon különös érzés volt, ahogyan feszült bennem és nyomult egyre beljebb és beljebb. Valami hasonlót képzeltem el, és a fájdalom is minimális volt. Mikor teljesen befogadtam, mélyet sóhajtottam és lassan, ahogy ő diktálta a csípőmre fonódott kezével, mozogni kezdtem. A kellemetlen érzés szétáradt a testemben. Pár perccel később abbahagyta.

-Fáj? – kérdezte.

-Egy kicsit. Azt hiszem, hogy ez természetes ilyenkor.

-Váltsunk pozíciót. Akkor a te lábad és az én hasam is pihenhet – ajánlotta.

Megadtam magam. Fogalmam sem volt, hogy mi a jó, olvasni, és filmeket nézni mindig más, mint aktívan részt venni az eseményekben. Leemelt magáról, kimászott alólam, majd finoman négykézlábra nyomott. Sejtettem mi következik, de, amint előre nyomult, élesebb és kellemetlenebb érzés lett úrrá rajtam. Talán két percig bírtam a sorozatos támadást, míg végül megkértem, hogy hagyja abba, mert fáj. Visszavonulót fújt.

Öt perccel később, még mindig néma csendben ült a falnak dőlve, ágyékát egy párnával takart, és szótlanul maga elé bámult. Szabályosan megsértődött, amiért nem szóltam neki időben, hogy fájdalmat okoz. Megnyugtattam, hogy valószínűleg ez az elsőnél mindig így lehet, és felesleges hibáztatnia magát, pláne megsértődnie. Felnézett a szobájában lévő órára.

-Hamarosan háromnegyed hat – mondta, majd kisétált a fürdőszobába.

Értettem én a célzást. Elkezdtem öltözködni. Már éppen a nadrágomat vettem fel, mikor visszajött és leült a számítógépe elé, majd elindította a csevegő programot, az MSN-t. Feltette a fülest a fülére, s hamarosan beszélgetést kezdeményezett egy nőnemű egyeddel, akivel megbeszélt egy találkozót estére.

Én közben teljesen felöltöztem, összeszedtem a saját tételeimet, és elindultam lefelé az emeletről. Éppen a csizmámat húztam fel, mikor megjelent.

-Köszönöm az irodalom órát.

-Nincs mit – mondtam, s miután a fejembe húztam a sapkámat is, kinyitottam az ajtót.

-Majd beszélünk – intett búcsút. Láttam rajta, hogy zavarban van. Bólintottam. – Szia.

-Szia – ezzel elsétáltam. A hideg, januári szél azonnal az arcomba csapott. Nem voltam összezavarodva. Egyszerűen üresnek éreztem magam. Könnyűnek és üresnek. De koránt sem éreztem semmiféle boldogságot. Nem dobott fel a tudat, hogy megtörtént az első. Most már, hét év távlatából viccesnek tűnik az egész. A mai fejemmel talán másként reagáltam volna. Igen, a mai eszemmel másként is történhetett volna, de minden úgy volt jól, ahogy volt. Ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy olyannál váljak amilyen, most vagyok.

 Csak ballagtam hazafelé, mikor megszólalt a telefonom. Édesanyám hívott.

-Szia Joyo, merre vagy? Gé már itt vár.

-Mindjárt hazaérek.

-Valami baj van? – kérdezte.

-Semmi – hangom valóban színtelennek tűnt, de ráfoghattam az időjárásra is akár. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Fogalmam sem volt, hogy a negyedórás utat miként tettem meg. Egyik pillanatról a másikra a házunk előtt találtam magamat. Mélyet sóhajtottam mikor bekopogtattam otthon. Anya nyitott ajtót.

-Hat óra elmúlt. Szegény Gé már vár egy ideje.

-Bocsánat. Ne haragudj Gé – néztem be hozzá a konyhába, ahol már tollal, papírral felszerelkezve éppen borozott.

-Semmi baj. Vetkőzz neki, aztán kezdjük.

Bólintottam és nekiláttam átöltözni. Mire előkerestem a tanszereimet, megcsörrent a mobilom. Balázs hívott.

-Szia, mond.

 -Szia, Balázs vagyok. Csak azért hívlak, hogy megkérjelek, arról, ami köztünk történt, ne beszélj senkinek. Legfőképpen a barátaidnak ne. Nagyon értékelném – az ő hangja is színtelen volt, közönyös.

Mélyet sóhajtottam.

-Ettől nem kell tartanod.

Abban a pillanatban legszívesebben kitöröltem volna az emlékeimből azt a délutánt. Eltettem a telefont és csatlakoztam Gé-hez. Töltöttem magamnak is borból. Ezen kicsit csodálkozott, ugyanis nagyon-nagyon ritkán ittam.

-Valami baj van? – kérdezte.

-Semmi különös. Ne haragudj, ha kicsit furán fogok viselkedni – pislogtam rá a borospohár pereme fölül. – De olyan dolgok történtek vele, amik eléggé összezavartak.

-Rendben. Nem tartozik rám – mondta közönyösen és benyomta a tollát készen az írásra.

Mélyet sóhajtottam. Úgy éreztem, újra felhúzta maga elé azt a falat, amit már az ismerkedésünk napján is éreztem kettőnk között. Akkor még fogalmam sem volt, hogy miért reagált így.  Később már tisztában voltam vele, hogy féltékeny volt.