XIII;
Mikor másnap felébredtem a rádiós
ébresztőórámra és készülődni kezdtem, csak bámultam a tükörképemet fogmosás
közben. Tulajdonképpen a tegnapi napon átestem
együttlétén. Most már ideje volna felfognom! Az előző napi ürességérzet kezdett
elpárologni, s átvette a helyét valami izgatottság. Szó sem volt arról, hogy ki
szerettem volna írni a homlokomra a történteket. Egyszerűen jóérzéssel kezdett
eltölteni a dolog. A testem kezdte elfelejteni az átélt kellemetlen szúró,
feszítő fájdalmat, az agyam, pedig nekilátott boldogsághormonokat termelni.
Levettem a köntösömet és alaposan megnéztem magam. Egyre inkább úgy éreztem,
hogy sosem voltam még olyan jó formában, mint akkor. A mérleg hetven
kilógrammot mutatott, ami számomra, nyolckilónyi mínusszal, az elérendő álom
volt. Az arcom gyermekien kerekded volt még, az állam kicsit gömbölyű, de jól
elkülöníthető. Mandulavágású, hatalmas őzike szemeim csillogtak, a szemöldököm
genetikailag vékony volt és rendezett, a szempilláim hosszúak, az orrom pisze,
az ajkaim meggypirosak, teltek és nagyok. (Ahogy egyszer egy férfi ismerősöm
megjegyezte, csókra termettek. A férfiembert szinte ingerli, hogy
megkóstolja.) A nyakam karcsú volt, a
vállaim gömbölyűek, a hátamat kicsit szélesnek éreztem mindig is, de nem
tehettem ellene semmit. Később rájöttem, hogy teljesen arányos a testem, kár is
hibákat keresni, azt úgy is mindig talál magán az ember! A melleim kicsik
voltak, de gömbölyűek és kemények, a hasam lapos volt, a derekam karcsú, a
fenekem szépen összement és megizmosodott, a combjaim karcsúak és formásak
voltak. És mindehhez frissen mosott, csillogó világosbarna hajam volt, mely a
lapockámig ért. Elégedett voltam. Talán akkor először életemben. Leadtam a
súlyfeleslegemet. Kibújtam a háj börtönéből, levetkőzve minden depresszív,
világ elől elbújó, visszafogott tulajdonságomat, és megmutathattam, hogy ki is
vagyok én valójában. Keményen dolgoztam érte, s a tegnapi napon Balázs alaposan
felfedezte, mosolygott, és majd felfalt a szemeivel. Ezek szerint a
férfiszemnek is tetszetős látványt nyújthattam.
-Szép vagy Joyo – mosolyogtam a tükörképemre,
ő, pedig visszamosolygott rám.
Biztos voltam benne, hogy édesanyám már akkor
észrevette rajtam a változást, amikor előző este kinyitotta nekem az ajtót. De
nem kérdezett semmit. Talán a komorságom tartotta vissza. Ám, amikor meglátta a
virágos jókedvemet, azonnal rákérdezett, s mivel úgy nevelt, hogy semmit se
titkoljak el előle, én szépen mindent elmondtam. Nem szidott meg, nem
haragudott rám. Csupán ennyit kérdezett…
-Ugye védekeztetek?
Az iskolában igyekeztem természetesen
viselkedni. Azt hiszem senki sem gyanakodott, ugyan úgy hoztam a komikus
formámat, mint mindig, senkinek sem tűnt fel, hogy kicsit jobban fel voltam
pörögve az átlagnál.
-Na? Mi volt? – kérdezte Nono, mikor
találkoztunk.
-Átvittem a tételeket, és próbáltam
elmagyarázni neki, hogy mi is az a verselemzés.
-És?
A szemeimet forgattam.
-Csak pislogott, mint pocok a lisztben.
Semmit sem ért az irodalomhoz – csóváltam meg a fejemet. – Nem sok reményt
fűzök hozzá, hogy sikerül neki a magyar érettségi.
Nono felvonta egyik szemöldökét. Kérdőn
nézett rám.
-Most meg mi van? – vigyorogtam.
-Tudod te azt jól.
-Megnyugodhatsz, minden rendben van – mondtam
neki, s úgy éreztem, ezzel nem hazudtam. Nem akartam eltitkolni előle a
történteket. Egyszerűen tartottam attól, hogy miként reagál. Ismertem az
érzelmeit, amiket Balázs iránt táplált, s a béke érdekében inkább tartottam a
számat. Bár nagyon, nagyon nehezen. Éppen, hogy helyreráztam magam lelkileg, és
elkezdtem másképpen felfogni az esetet, nem volt ahhoz kedvem, hogy a legjobb
barátnőm dühöngjön, és hegyi beszédet tartson, majd a fejemre olvassa, az
összes Balázzsal kapcsolatos baklövésemet. Azzal magam is tisztában voltam,
hogy nagyon hosszú a lista!
*******
Mindössze három napig tartott a fergeteges
jókedvem. Egészen addig, amíg nem bírtam tovább, és a tornaterem öltözőjében,
mikor már csak ketten maradtunk, elmondtam neki mindent. Csak pislogott rám már
teljesen felöltözve, mikor én még a csizmámat húztam fel. Összefonta izmos
karjait nagy mellei előtt, és enyhén összeráncolta fekete szemöldökeit.
-Ne haragudj Joyo, de ezt nem hiszem el.
Ezzel kiverte nálam a biztosítékot! Nem hisz
nekem?
-Miért nem? – kérdeztem immáron a sálamat és
a kabátomat felvéve.
-Mert annyi rosszat tett már veled az a
köcsög. Miért feküdne le veled?
Már a nyelvemen volt, hogy „talán, hogy újra rosszat tegyen velem”,
de inkább lenyeltem. Már így is fogást talált rajtam, nem akartam még jobban
adni alá a lovat. Mélyet sóhajtottam. Nem győzködtem.
-Ha megkérdezem tőle, ő is azt fogja mondani,
hogy megtörtént?
-Nem- csóváltam meg a fejem. – Arra kért,
hogy erről senkinek se beszéljünk.
Éreztem, hogy mindez kifogásnak hangzik. Most
már tudom, hogy annak is vette. De nem tudtam neki bizonyítékként felmutatni a
véres lepedőt. Sem szó szerint, sem képletesen. Ugyanis, egyáltalán nem
véreztem. Talán el kellet, volna rajta gondolkodnom, hogy egyáltalán
biológiailag sikerült-e „kárt tennie” bennem, vagy még mindig szűz vagyok? Bár
akkor, ott nem érdekelt. A saját barátnőm számára nem voltam szavahihető. És a
mai napig nem tudom, hogy miért nem. Talán túlságosan féltett. Vagy féltékeny
volt, és a fejébe vette, hogy biztosan hazudtam, hogy többnek tűnjek mások
szemébe. Bár, ha ez lett volna a célom, nyílván a homlokomra tetováltattam
volna!
Feladtam a dolgot. Többet nem hoztam szóba.
*******
Igyekeztem elfelejteni a történteket és
tovább töltekezni az emlékekből, hiszen nem engedhettem, hogy egy mérföldkőnek
számító tettből bárki is melodrámát, viccet csináljon. De a Sors közbeszólt!
Éppen egy teát kortyolgatva szörföltem a világhálón, amikor az ismert MSN beszélgető
programon Balázs jelentkezett be, és szinte azonnal üzenetem is érkezett tőle.
-Szia.
Hogy vagy? – érdeklődött.
Három egyszerű szó volt, a gyomrom mégis összeugrott,
a szívem, pedig vadul zakatolni kezdett.
-Szia. Köszönöm, megvagyok.
–Lehetne
egy kérdésem? Ismered ezt a telefonszámot? – és begépelve, elküldte. A
gyomrom diónyira zsugorodott.
-Nem – írtam, pedig Nono telefonszámát
ismertem fel benne. Úgy éreztem hazudnom kellett, hogy mentsem magam. Úgy
éreztem, ha bevallom, hogy a legjobb barátnőm telefonszáma, azzal nem csak,
hogy még mélyebbre kerülök a magam, ásta gödörbe, de nagy lendülettel el is
kezdem a fejemre dobálni a földet! Küzdöttem az olyan helyzetek ellen, hogy
szarul érezzem magam. Nem túl sok sikerrel! – Miért?
–Mert
nem rég küldött nekem egy üzenetet. „ Szia! Igaz, hogy lefeküdtél Joyo-val?”
-Mit feleltél? – kérdeztem.
–Természetesen
azt, hogy nem. És nagyon örülnék, ha nem jártatnád a kis szádat. Mind a kettőnk
érdekében.
Mélyet sóhajtottam, s ha lehetséges, a
gyomrom még kisebbre zsugorodott. Fájdalmasan kicsire. Szúrt, égett, s úgy
éreztem, még néhány pillanat, és viszont látom a vacsorámat.
-Miért akkora titok, hogy lefeküdtünk
egymással? – kérdeztem.
Időközben bejelentkezett Balázs legjobb
barátja, Tesó, akivel már két
hónapja beszélgettem. Ő mutatta meg, hogy hogyan telepítsem az MSN-t a gépemre,
ő volt az első beszélgető partnerem. Hat évvel volt idősebb nálam, s még
Balázson keresztül ismertem meg egy iskolai diszkó keretein belül. Később a Balázzsal
való iskolán kívüli találkozókon láttam viszont, és nagyon összebarátkoztunk. Nem
tartotta jó ötletnek, hogy Balázzsal randizzunk. –Miért? – kérdeztem egy privát beszélgetésünk alkalmával. Ő lenézett
rám nagy kék szemeivel, és csupán ennyivel summázta: – Mert nem hozzád való. Te sokkal jobbat érdemelsz.
Akkor még nem tudtam, miért mondta. Tesó
beköszönt hozzám, és beszélgetni kezdtünk. Nem hoztam szóba, hogy éppen kivel
beszélgetek a másik ablakon keresztül, de valahogy feltűnt neki, hogy valami
nincs rendben.
–Valami
baj van?
-Semmi – hárítottam. – Csak rossz napom volt.
–Miért?
– erőltette. Az biztos, hogy nem csak idősebb volt Balázsnál, de sokkal együtt
érzőbb és gyengédebb is.
-Megint keverték körülöttem a szart.
Közben Balázs is válaszolt a percekkel
korábban feltett kérdésemre. Biztos voltam benne, hogy ugyan úgy párhuzamosan
beszélget Tesóval, mint én.
-Azért,
mert senkinek semmi köze ahhoz, ami köztünk történt, vagy történik. Se
barátnők, se anyukád, de legfőképpen nem akarom, hogy Tesó megtudja. Ez
maradjon kettőnk között. Tartsd a szádat!
-Értem – és ezzel lezártnak tekintettem a
beszélgetésünket. Remegett minden tagom. Tudtam, hogy magamnak kavartam a
szmötyit, majd diadalittasan bele is sétáltam nyakig, csak azt nem tudtam, hogy
miként fogok kimászni belőle. A torkomban gombócba gyűlt a sírás. Kiléptem a beszélgetésből,
és szabadjára engedtem a könnyeimet.
Mára már tudom, hogy miért kellett annyira
titkolózni. Azzal is tisztába kerültem, hogy én akartam annyira neki adni
magam. Évekkel korábban a fejembe vettem, és nem akartam engedni belőle. Csupán
azt nem vettem számításba, hogy onnantól hogyan tovább. Az ábrándképekben is
másként történt. Ott együtt voltunk. Mint egy szerelmespár. És a szeretkezés is
szebbnek tűnt a rózsaszín felhők között. A valóság azonban kiábrándítónak tűnt.
Ebből a hétévnyi távlatból sem bántam meg. Sőt, ugyan így tennék újra, ha
visszamennék. Ezáltal tanultam meg értékelni, azt, ha valaki őszintén
érdeklődve fordul felém. Ha nem csak a testemet akarja. Ha szerelemből fekszünk
le valakivel. Tudom mi a különbség. De az a rossz élmény kellett ahhoz, hogy a folyton
szex körül forgó agyam, és az utána lángoló testem lehűtsék, és tudjak koncentrálni
a fontosabb dolgokra. Tanulnom kellett ahhoz, hogy bejussak a főiskolára. Ahhoz,
pedig nyugalomra és hideg fejre volt szükségem. A Balázzsal történt kaland hozzá
segített!