XIV;
Már február közepe felé jártunk. A tél nem
akart visszavonulni, sem az országból, sem
beszéltem a Balázzsal történt esetről. Nono sem hozta többet szóba, azon az egy
alkalmon kívül, mikor a szidása utáni napon találkoztunk az iskolában. Leült
mellém, elkezdte előszedegetni hátizsákjából a magyar óra kellékeit, majd
faképpel rám nézett.
-Írtam Balázsnak SMS-t. Bocs, de meg kellett
kérdeznem tőle is. Természetesen nemmel felelt, valamint megkérdezte, hogy én
mégis ki a fene vagyok.
-És, válaszoltál neki? – kérdeztem.
-Nem. Nekem ennyi elég volt.
-Tudtam, hogy nemet mondott – feleltem. – De
mindegy is – legyintettem. A hangulatom elég gyászos volt, de inkább csak a
beletörődéstől. A barátnőm nyomoz utánam, nem hisz nekem. A másik félnek, akit
amúgy is gyűlölt, előbb szavát hitte. Különös érzés volt. Vajon miért nem hitt nekem?
Miért nem akarta elhinni? Egyáltalán, miért hazudtam volna erről a dologról? Ha
valaki, ő biztosan tudhatta, hogy érzelmekben, és ami a szexet illette, sosem
hazudtam, de nem is túloztam még soha.
A srác, aki átbillentett a nővé válás küszöbén,
pedig elfordult tőlem. Egy hétig színét sem láttam MSN-en. Úgy gondoltam, talán
végleg megharagudott rám, én, pedig ennyi negatívummal magam körül, pocsék,
szar alaknak éreztem magam.
-Szombaton ráérsz? – kérdezte végül Nono.
-Nem. Szombaton nyílt napra megyünk
Székesfehérvárra. Megnézzük a főiskolát, ahová be szeretném adni a
jelentkezésemet.
-Akkor végleg döntésre jutottál, tovább
szeretnél tanulni?
-Igen. Talán akkor végre azt tehetem, amit
szeretek. Írhatok, beszélhetek. De inkább csak írni van kedvem.
-Na igen. Az újságírás – mosolygott Nono, de
úgy éreztem, hogy bujkál a tekintetében némi szomorúság. Igen, tudtam. Bennem
is. Hiába, elmegyek tovább tanulni egy másik városba. Két helyre is be
szerettem volna adni a jelentkezésemet. Az egyik a BDF volt, mely ott volt
tőlünk egy köpésre, Szombathelyen, ráadásul ismerősöm is lett volna, Sötét Angyal
személyében. Ezzel egy füst alatt elintéztem volna az albérlet kérdését is.
Náluk elfértem volna. Akkor úgy éreztem, hogy Szombathely lett volna a legjobb
választás. Csupán hetven kilométerre volt a szülővárosomtól, míg
Székesfehérvárt, akkor úgy tűnt, egy világ választja el tőlem.
-Csupán az a gond, hogy szak párban lehet
felvenni a kommunikációt. Ez még nem tudom pontosan mit jelent. De úgy tűnik,
hogy választanom kell mellé egy másik szakot is. Ergo, egy másik szakmát. Nem
tudom, mi legyen. Lehet angollal, történelemmel, irodalommal, közgazdaságtannal
és művelődésszervezéssel párosítani. Igazság szerint egyik sem áll túl közel
hozzám.
-Ez a művelődésszervezés egész jól hangzik –
mondta barátnőm.
-Igen, talán még ez a legvonzóbb – vontam
vállat. – Majd a nyílt napon mindent elmondanak. És, ha vasárnap találkoznánk?
-Áh, sajnos nem jó. Tudod, bolhapiac, utána,
pedig megígértem a nővéremnek, hogy segítek neki a vásárlásnál. A kicsinek
vesznek új ruhákat. Úgy nő, mint a gomba – rázta a fejét Nono.
-Na mindegy, akkor majd a héten összehozzuk –
nevettem már én is. Örültem, hogy eltereltük a témát erről a „hazudok-e, vagy sem arról, hogy lefeküdtem-e
Balázzsal” dologról. Jobb volt a békesség. Még, ha csak felszínesen is. A
lelkem még kavargott!
*****
Szombaton hajnalok-hajnalán, kellet
indulnunk, ugyanis a nyílt napi előadás délelőtt tíz órakor kezdődött, a
Szabadságharcos útja 58-as szám alatti YBL épületben, ami akkor még sokat nem
mondott egyikünknek sem. Azonban még soha azelőtt nem jártunk a királyok
városában, és félő volt, hogy a nagy kevergésben nem érünk oda időben. Én
bóbiskoltam a hátsó ülésen, fejemet az üvegnek támasztva, apám vezetett, anyám,
pedig a térképet fogva navigálta. Ebben a kombinációban biztosra vettem, hogy
párszor el fogunk tévedni. Édesanyám, mint a legtöbb nő, sosem volt jó a
térképolvasásban. Minél közelebb értünk a városhoz, annál feszültebb lett a
hangulat. Kétszer sikeresen elkeveredtünk, lehet, hogy egyszerűbb lett volna az
autópályán haladni. Vagy, ha én nézem a térképet, de reggel még, valahol az
amőba és a csalánozók közötti evolúciós fejlődési szakaszban mozogtam. Egészen
az első teámig, amit egy benzinkúton sikerült elfogyasztani, valahol az isten
háta mögött, így a mellékhelyiség láttán eléggé bizalmatlanul méregettem azt a
bizonyos teás poharat. Nem vettem volna rá mérget, hogy steril! Minden esetre a
teának hívott folyadék legurítása után már kezdtem értelmesen kommunikálni,
szép magyar, összetett mondatokban, mindennemű morrantás, krákogás és nyüszítés
helyett.
Akkor kezdtünk fellélegezni, mikor a
várpalotai idegőrlő araszolgatás után nem sokkal egy tábla köszöntött minket,
miszerint:
Üdvözöljük a királyok városában!
A testemben feltörő adrenalin azonnal
felébresztett, s felfokozott állapotomban úgy pislogtam körbe-körbe, akár egy
bagoly. Szemeim falták az új látványt, bár Székesfehérvár sem sokban
különbözött más városoktól. Valahogy még is jó érzéssel töltött el, ahogy egyre
jobban magába nyelt minket.
-Hol is van az a papír, amit a netről
nyomtattunk ki, – érdeklődött apám.
Előkerestem a fekete-fehér is térképet, ahol
pirossal bekarikáztuk az úti célunkat. Átnyújtottam atyámnak.
-Aham, szóval ez lesz a hosszú temető – mutatott
a jobb kéz felé eső temetőre, ami mellet elhaladtunk.
-Innen kell balra lekanyarodni a Csitáry
ligethez. Elméletileg ott lesz a nyílt nap. És még időben is vagyunk – mondta
elégedetten.
Öt perccel később lekanyarodtunk egy kis
utcába, ami egy liget mellett húzódott. A parkolóban már nem sok hely maradt,
mi még is találtunk. Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott a jeges februári
szél. Jobban összehúztam magamon a fekete pufi télikabátot és az előttem
emelkedő épületre tekintettem. A gyomrom egy pillanatra összeszorult.
Piszkosfehér, a szocializmusból hátra maradt épület volt. A barnára mázolt
bejárat felett, nagy tábla hirdette: KJF
YBL épület. Nagyot nyeltem.
-Hol leszünk? – lépett mellém anyám.
-A nagy előadóban – feleltem.
-Akkor induljunk. Nehogy lekéssünk valamit.
Erőt kellet vennem magamon, hogy elinduljak. Végül
apám átölelte a vállamat, a lendület pedig mozgásra késztetett. Beléptünk a
kapunk. Az illatok már koránt sem a szocializmusra emlékeztettek. Az
önkiszolgáló étterem felöl finom illatok szálltak, és keveredtek a bent tolongó
embertömeg parfüm, arcszesz és cigaretta füst egyvelegével. A szívem zakatolt.
A kiragasztott nyilakat követtük az nagy előadóig. Ahogy körbenéztem, az épület
sokkal inkább emlékeztetett a régi általános iskolámra, mint komoly főiskolára.
Kicsinek tűnt, kicsit rozogának, bár a termeket nem láttam, az ajtók ugyanis be
voltak zárva. Hosszú üvegezett folyosókon haladtunk, a falak mentén nagy
fehérre mázolt radiátorok, előttük alacsony padok sorakoztak, melyeket a
tornatermekben szokás látni. Akkor nyitották ki az előadó ajtaját, mikor
odaértünk, a felgyülemlett tömeg pedig beáradt a nagy terembe. Mi magunk kis
helyet foglaltunk a háromszáz férőhelyes, frissen felújított helyiségben. Ez
már jobban emlékeztetett egy főiskola belsejére. Az előadást egy aprócska,
tömzsi, körszakállas férfi tartotta, aki erősem emlékeztetett egy
Neander-völgyi ősemberre, mint professzorra. Anyám szorgosan jegyzetelt, ebben
már volt gyakorlata. Jó maga három élvi kopatta a soproni óvónőképző főiskola
padjait. Az előadás másfél órán át tartott, hogy konkrétan miről, azt nem
szeretném részletezni. Volt benne némi kábítás és mézesmadzag, máskor a puszta
tények vették át a szerepet. Mint kiderült, a Neander-völgyi fickó, akit
hívjunk Gyé-professzornak, a kommunikáció és médiatudomány tanszék vezetője
volt. A hangja kellemesen brummogó volt, többször kaptam azon magam, hogy
felriadok a szendergésből. Siralmas a helyzet, ha már ott majdnem elaludtam.
Reméltem, hogy ő nem fog tanítani. Miután véget ért az előadás, alig vártam,
hogy kinyújtóztassam elmacskásodott tagjaimat. Úgy éreztem, hogy az apám
hasonlóképpen volt ezzel a helyzettel.
-Másfél óra! Atyám! A középiskolai
háromnegyed órákhoz képest… húzós! És ez egész nap? – mondtam már kifelé
sétálva az épületből.
-Bizony. Itt már sokkal komolyabban veszik a
dolgokat – bólogatott anyám. – Nekem nagyon szimpatikus volt Gyé-professzor.
Nem köntörfalazott.
-Neme? – horkantott atyám. – És azaz
állítása, hogy ezzel a diplomával bárhol, bármikor találnak állás az itt
végzett hallgatók? Én ezt nem állítanám olyan biztosan.
-Jó, itt elképzelhető, hogy egy kicsit túlzott.
Igazság szerint megrémültem. Bár szimpatikus
volt az előadó, és amivel kecsegtettek bennünket, valóban hívogató volt. A
város is tetszett. De akkor is megrémültem. Amint kiléptünk az épületből,
megéreztem mekkora súlya van a dolognak. Annak, hogy tovább tanulok. Azonnal
pörögni kezdett az összes fogaskerék a fejemben.
-Biztos,
hogy te ezt akarod? Készen állsz ekkora felelősséget felvállalni? Ennyit
utazni? Mindezt teljesíteni? Meg tudod csinálni? Nem tudtam a
választ. Fogalmam sem volt. A szobámban ülve, a suliban, a családom körében
könnyű volt tervezgetni, álmodozni, hogy majd milyen sokra vihetem, ha kezemben
a diplomám, és megnyílik előttem a világ. Ez viszont a kemény valóság volt.
Elmondták a követelményeket. Én pedig, aki egészen addig a családja
védőburkában élt, megrettentem.
-Mit gondolsz? – kérdezte végül apám az utcán
sétálva. – Meg tudod csinálni?
-Nem tudom. Kicsit megijedtem – feleltem. Úgy
éreztem, kár köntörfalazni.
-Nézd Joyo. Mi álljuk a költségeket, a
tandíjat, a szállásodat, a költőpénzt, de csak abban az esetben, ha szeretnéd,
ha teljesíteni tudod. Döntsd el. Sok kapu megnyílna előtted, ha elvégeznéd.
Magamba merültem. Emésztgettem a hallottakat,
a történteket. Tudtam, hogy van még egy hónapom arra, hogy beadjam a
jelentkezésemet!