Az utolsó lépések

2010 május 7. | Szerző: Joyo |

Végszóra sikerült döntésre jutnom. Megvettem a papír-írószer boltban a jelentkezési lapokat és a borítékokat. Majd leültem apámmal az irodahelyiségbe és elkezdtük kitölteni őket. Jobban bíztam magamban, ha apám is mellettem volt, mert akkor biztosan nem szúrom el. Ha már a jelentkezési lap is pénzbe került, lehetőleg minél olcsóbban akartam kijönni belőle. A szomszédos könyvesboltból kölcsön kértem azt a bizonyos nagy, vastag könyvet, amiben az összes felsőoktatási intézményt felsoroltak, postacímmel, weboldallal, szakokkal és párosításukkal, költségekkel, követelményekkel.

Összesen négy lapot töltöttünk ki. Hármat a BDF-re, egyet pedig a KJF-re címeztem. Háromszor is átolvastam őket, hogy biztosan minden rendben kitöltöttünk-e, mert, ha valami hibás, vagy el lett feledve, akkor nem érvényes a jelentkezési lap. Mindenhová mellékeltem a harmadik év végi, és a negyedik év félévi bizonyítványának fénymásolatát. Remegő kézzel ragasztottam le az A4-es borítékokat. Éppen felcímeztem őket, annyira összpontosítva, hogy még a nyelvem hegyét is kidugtam hozzá, mikor Gé sétált be az üzletben teljes harci díszben. Öltöny, nyakkendő, fekete bőrcipő. Egyik kezében lap top táska, a másikban egy fekete nejlon szatyor, bizonytalan tartalommal (bár volt egy sejtésem róla).

-Sziasztok – ügetett fel a kis irodahelyiségbe. – Nocsak. Most mész feladni a jelentkezési lapokat?

Bólintottam. Morrantottam egyet, mert megzavart a koncentráció közben.

-Most inkább ne zavard. Éppen felcímezi a borítékokat – mondta apám.

-Az öcsém már két napja leadta.

-Jó neki – morogtam továbbra is. Kezdtem igencsak feszültté válni a jelenlétében. Konkrétan zavart.

-Mi van nálad? – kérdezte tőle apám a szatyorra mutatva.

-Uzsonna – mondta, majd miután letette a kézi számítógépet a lábamhoz, bementek a raktárba és előhalászott két dobozos sört. Egyet apámnak, egyet magának. Uzsonna mi? Sejtettem! Mire jó ez az egész? Ezen pörgött az agyam. Le is korholtam magam. Törődjek csak szépen a borítékaimmal! Miután szépen, olvashatóan és pontosan felcímeztem a négy borítékot, elmentem vele a városi nagypostára, és feladtam. Attól a perctől kezdve már a Sorsra voltam bízva. Úgy éreztem, ha az égiek úgy gondolják, hogy nekem a főiskolán a helyem, akkor valahová felvesznek a négyből.

Miután visszamentem a virágüzletbe, Gé még mindig ott ácsorgott az irodában és szopogatta a sörét. Mikor megérkezett, rám pillantott.

-Jó, hogy még találkozunk. Szombaton ráérsz? – kérdezte.

Összeráncoltam a homlokomat.

-Elvileg igen. Miért?

-Az unokatestvéremnek megígértem, hogy kölcsön adom az albérletem, de nem tudom, mit csináljak este tizenegyig. Eljössz velem biliárdozni?   

Egy pillanatra megugrott a gyomrom. Mintha izgatottá váltam volna. Nem! Az képtelenség! Miért volnék izgatott Gé miatt? Tudom kezelni a helyzetet. Vagy mégsem? Végül igent mondtam a programra.

-Oké. Helyes. Csütörtökön még megbeszéljük a részleteket matek előtt – még utoljára, hosszan meghúzta a dobozt, majd összegyűrte és kihajította a kukába. – Na de nekem mennem kell. Ma végre tető alá hozok egy életbiztosítási szerződést. Csütörtökön találkozunk.

Ezzel elhagyta az objektumot. Én egy kicsit még össze voltam zavarodva. Ez most mi volt? Randira hívott? Vagy csak jó leszek időtöltésnek? Nem volt más? Akar tőlem valamit? Lehet, hogy tetszem neki?

Egy idő után leállítottam az agytekervényeimet, mielőtt még megint túlgondolkodtam volna bármit. Lesz, ami lesz alapon néztem a jövő elébe.