Kupaktanács….kétszer is!

2010 május 13. | Szerző: Joyo |

XX

Elgondolkodtam írás
közben. Időközben nagyon sok mindenre ráébredtem. Főként, ahogy az elmúlt fejezetet megfogalmaztam és papírra vetettem.
De azt hiszem ezt felesleges volna most megosztanom Veled. Szeretnék teljesen a
történtek végére járni. Ezért hát, arra kérlek, dőlj hátra
és élvezd tovább az öniróniám testet öltött formáját! Gé létezése, már 2005
telétől összezavart. És az idő folyásával
ez csak fokozódott. Majd magad is meglátod, hogy miként tudja bonyolítani a
saját helyzetét egy tizenéves lány, aki amúgy is mindent túlkombinál!

Mikor a vasárnap reggel rám köszöntött,
kicsit kóválygott a fejem. Egyrészt az enyhe másnaposságtól, másrészt a bennem
kavargó élményektől. Mikor kibotorkáltam a konyhába, a készülő ebéd illata megindította
a nyálképződésemet. Apám éppen kihúzta a sütőből a kerámia sütőtálat és
megnézte a zsírban bugyogó csirkecombokat.

-Nocsak. Magadhoz tértél? – mosolygott rám.
Abban az évben kezdett meglévő bajszához körszakállat növeszteni.

-Valahogy csak sikerült – mondtam leülve az
egyik székre.

-Na mesélj, mi történt.

Nagy vonalakban elmondtam neki az elmúlt este
eseményeit, alaposan megválogatva szavaimat. Nem mindenről kell tudnia egy
apának. Például, hogy az egyik cimborája ölelgetett és a csípőmet fogdosta. Bár
kimondottan jólesett. (A
későbbiekben kiderült, hogy jók voltak a megérzéseim, és az
édesapám, mint valószínűleg a legtöbb apa, eléggé
nehezen viselte, hogy az egyik barátja többet is akar a lányától, mint puszta
barátságot!)

Ebéd után apám előállt újabb világmegváltó
terveivel.

-Arra az elhatározásra jutottam, hogy ideje
volna felújítani a fürdő és az előszobát. Mit szóltok hozzá?

Helyeseltük az ötletet. Egyrészt már eléggé
le volt harcolva az említett két helyiség, másrészt, korosodó coccer spániel
kutyán, Szpidi is elég sok galibát okozott, aminek nem tudtuk véglegesen
eltüntetni a nyomait. Volt olyan eset, hogy az ammónia szaga már a lépcsőházban
megcsapta az ember orrát, hiába takarítottuk durva súrolószerrel.

Imádtuk ezt az öreg,
bolondos zsemleszínű kan kutyát. Bár már tizenhat
éves volt, kicsit süket is volt és vak, sokszor bepisilt, mert a hólyagja nem
bírta a terhelést, azért mégis csak családtagnak számított. Három éves voltam,
mikor bekerült a családunkba. Mindig is én gondoskodtam róla. Imádtam,
szerettem, bár miután betöltöttem a tizenhetet, már kezdtem teherként megélni,
pedig így visszatekintve, koránt sem volt az. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, sokkal többet játszottam volna vele, többet vittem volna hosszú
sétákra, de mindig sietni akartam valahova, a napi kétszeri séta pedig akkoriban
tehernek tűnt. Nagyon, nagyon hiányzik! Ő mindig ott volt velem, ha szomorú voltam, ha sírtam, odajött
hozzám, és addig bökdösött az orrával, amíg át nem öleltem. Ha rosszat csinált,
szégyenében a pad alá bújt. Ha valamiért üvöltöttünk vele, vagy a fenekére
csaptunk, ő mindig visszajött, mintha mi sem történt volna.
Feltétel nélkül szeretett bennünket. Istenem! Annyira hiányzik! Igyekszem őt elengedni. Tudom, hogy egyszer mindenkinek el kell mennie. A test
nem örökéletű, csupán a lélek. És hiszek
abban, hogy Szpidi az óta is vigyáz rám. Túlságosan kesergőre vettem a figurát. Ez elméletileg egy önirónikus önsegítő könyv. De tudom, hogy egy fejezetet mindenképpen Szpidinek fogok
szentelni. Aki kutyabarát, megérti, hogy miért.

De térjünk vissza az eredeti történethez…

-Már elkezdtem utána nézni az áraknak. Úgy
gondoltam, hogy áprilisban elkezdem, hogy a ballagásig elkészüljek vele. Majd
áthívom az öcsémet és Jenőt segíteni. De a főbb dolgokat el tudom egyedül is
intézni.

-Nem lesz ez túl megerőltető számodra? –
aggodalmaskodott az édesanyám.

-Majd vigyázok, és nem erőltetem túl magam.
Sehová sem sietek. Legfeljebb korábban kezdem. De számításaim szerint egy
hónapnak elégnek kell lennie hozzá.

Ahogy hallgattam a terveket, sokkal inkább
azon aggódtam, hogy miként fogok az érettségire készülni, ha apám áprilisban
fúr-farag itthon és szétdönti a lakást? A másik pedig, hogy miért akarta
egyáltalán megszűntetni a fürdőkádat? Na, igen, persze, csak én használtam
hosszú, relaxáló fürdőzésekre, és igen, valóban nem egészséges sokáig a saját
levünkben ázni, ráadásul sok vizet pazarolunk, és több helyet is nyerhetünk, ha
tusolót rendezünk be, de önös érdekektől hajtva, nem akartam megszavazni a
zuhanyzót. De hiába is soroltam fel az érveket a kád mellett, leszavaztak.

-Egy új
kád drága.

-Nehéz
tisztítani.

-Sok
helyet foglal.

-Csak
én használom.

Egyszóval veszítettem! Elveszítettem egy fürdőkádat!
Az övék volt a lakás, az övék volt a pénz is. Nekem csak ötleteim lehettek. De
akkor, ott kifogytam belőlük. A másik problémámra csak annyit tudtak javasolni,
hogy próbáljak meg a szabadban tanulni.

-És a fürdést hogyan fogjuk megoldani abban
az egy hónapban? – kérdezte anyám.

-Majd fürdünk az anyáméknál – válaszolta apám.

Ezzel lezártuk a témát. A fürdő fel lesz
újítva, a kádat felváltja a zuhanyzó, engem száműztek a természet lágy ölére
tanulni, hogy meg ne bukjam az érettségin, valamint cigányéletre kárhozatva ott
fürödhettünk, ahol éppen tudtunk! Kalandos tavasznak néztem elébe!

******

Este Nonoval találkoztam. Beszámoltam neki
apám lakás felújítási terveiről.

-Az érdekes lesz. Én megőrülnék, ha mellettem
fúrnának-faragnának, és nem fürödhetnék meg, amikor csak akarok.

-Ez bosszant engem is. De alkalmazkodni kell,
nincs mese.

-Na és mesélj, hogyan sikerült az estéd ezzel
a Gé-vel? – tért rá a lényegre.

Neki is elmeséltem, bár itt már szabadabban
fogalmazhattam. Végül rám vigyorgott.

-És mi a terved? Ráhajtasz?

-Még mindig nem tudom, hogy valóban komolyan
gondolná velem, vagy csak élvezte a helyzetet. De igen, elképzelhető, hogy
ráhajtanék. Persze, ha tisztában volnék az érzéseivel.

-Joyo, egy férfi vágyait nem nehéz kitalálni.
Az összes a farka után megy. Elhiheted.

Elhittem neki. És mint később kiderült, nagyon is igaza volt. De nem csak Gé-vel kapcsolatban!