Bukott angyal

2010 május 17. | Szerző: Joyo |

XXI

Beismerem erős
gyomorgörccsel közelítettem ahhoz a bizonyos sorházhoz, ahol a Skorpió király
várt már rám. Nem tudtam mire készüljek, nem tudtam valóban akar-e tőlem
valamit, vagy, hogy miként fog közelíteni, ha el akar csábítani. És, ami a
legfontosabb, valóban vagyok-e annyira erős, mint gondoltam, hogy ellent
álljak? Nem tudtam. Össze voltam zavarodva. Balázs érdeklődött irántam, és úgy
tűnt, hogy Gé-nek sem vagyok közömbös. A józan eszem azt súgta, hogy mondjam le
a találkozót Balázzsal, és inkább bátorítsam Gé-t. Ám, a magam kis
naivitásával, kalandozó kedvével, kíváncsiságával, és akkoriban ébredező
szexualitásával, nehezen bírtam ellenállni annak, hogy újra abba az ágyba
feküdjek, ahol annyi kellemetlenség és megaláztatás ért, egy olyan emberrel,
aki nyilvánvalóan csupán a testemet akarta. Valószínűleg abban bíztam, hogy
ezúttal jobb lesz. Hogy a legelsőnél csak a tapasztalatlanság, az izgalom, a
bizonytalanság gátolt abban, hogy bármit is élvezzek.  

Ahogy visszaemlékszem, és lepörgetem a fejemben azokat a bizonyos
idevonatkozó képsorokat… nem is én lettem volna, ha nem futok újra fejjel a
falnak. Ha vagyok annyira megfontolt és büszke, hogy nemet mondok. Vagy, ha
lett volna bennem annyi tartás, hogy nem adom be a derekamat annak a fiúnak.
Talán, ha akkor nem zúzom össze magam újra és újra a miatt, a hímnemű
egyed miatt, aki éveken át a bűvkörében tartott hihetetlenül kék szemeivel és homok szőke
hajával, nem volnék az a megfontolt, igényes szerető,
akinek fontos, hogy ne csak a testét, de őt magát is lássák és akarják, hogy
odafigyeljenek rá, és kölcsönös legyen a bizalom a két fél között. Naiv voltam
és tapasztalatlan, de a koromnál fogva, már voltak igényeim. Teljesen egyszerű
igények, de nem kaptam meg őket, amitől
felébredt bennem a kétség. Elgondolkodtam, hogy valóban akarom-e. Előbújt
belőlem
az Ikrek kettős
személyisége. Az egyik felem, nyílván a józanabbik, üvöltve tiltakozott,
sikoltozott, csapkodta elmém legbelső zugait, ahová bezártam, hogy jelezzen,
mekkora őrültségre
készültem. Csak egy mazochista vetné alá magát újra ugyan annak a lelki
gyötrelemnek, amit a szerelem nélküli szex okoz! Jobban mondva egy egyoldalú
szerelemben. Bár már abban is kételkedem, hogy akkoriban még szerelmes lettem
volna Balázsba. Hiszen más férfihoz is vonzódtam. Vagyis, A FÉRFIHOZ vonzódtam.
Valószínűleg
akkor, ott, csupán a szex lehetősége hajtott abba a bizonyos kis utcába. Nem tagadom, izzott a testem,
vágytam arra, hogy megérintsenek, s úgy éreztem, találtam valakit, aki zokszó
nélkül megteszi.

Szánalmasnak hangzik, igen, én is tudom. De említettem már, hogy
akkoriban nem igazán volt önbizalmam? Legalább is nem olyan mértékű,
aminek hatására elhittem volna, hogy bármelyik férfi ágyba bújt volna velem? Azt
hittem bármelyik lehetőséget meg kell ragadnom, hogy kiéljem a vágyaimat. Az „egyedül való
szeretkezés” unalmassá vált akkor, amikor rájöttem, hogy izgalmasabb, ha egy
ellenkező nemű is
jelen van és aktívan részt vesz az eseményekben.

A másik, a kalandvágyó, vadászó Nagymacska énem, viszont tettre készen, a
vadászat izgalmától borzongva, várakozó álláspontra helyezkedett.  

Gondolkodás nélkül
csengettem. A Skorpió király készített nekem egy bögre teát, és felmentünk az
emeletre. Mondanom sem kell, nem kerültek elő az érettségi tételek. Balázs az
ágyába csábított, ezúttal finomabb módszerekkel, mint korábban. Figyelmes volt
és gyengéd, lassan vetkőztettük egymást, fel szerettük volna fedezni a másik
testét. Tetszett sima mellkasának tapintása, a bőre nagyon puha volt, lapos
hasa kicsit pihés, ágyéka szőrtelen. A kedvenc férfiparfümömet használta, így
az illatát megérezve, még inkább háttérbe szorult józanabbik énem, az
ösztönlény, a Macska pedig előmerészkedett. Ismét én voltam felül, az előjáték
is hosszabbra nyúlt, ennek köszönhetően már nem fájt a behatolás sem. Sőt, meg
merem kockáztatni, hogy még élveztem is az együttlétet. Jótékony félhomály
borította a szobát, csupán a képernyő kímélő üzemmód gyér fénye világított.
Sokkal jobb volt, mint a legelsőnél, ahol a délutáni fény még teljesen
megvilágította a kis tetőtéri szobát.

Akkor, ott jól
éreztem magam a bőrömben, magával ragadott az erotika. Már nem volt új ami
történt, de az újdonság varázsa, a meghittebb hangulat ellazított. Ujjai a
bordáimon zongoráztak, simogatta apró melleimet. Megborzongtam minden
érintéstől, minden csóktól. Az igényem kielégülni látszódtak. Hol finoman, hol
szenvedélyesebben csókolta az ajkaimat. Puha volt és simogató, édes és csábító.

De ezúttal sem
tudtuk befejezni az együttlétet. Szabadkozott, korholta magát. De nem tudott
védelemről gondoskodni, azt, pedig, hogy a vége előtt kiszálljon, nem engedtem
meg neki. Anyám alapos felvilágosítást adott évekkel korábban. Ez a módszer
egyáltalán nem biztonságos! Annyira mélyen belém égtek a szavai, hogy
ösztönösen is tiltakoztam, s józan eszem örömében tapsikolt, hogy végre
érvényesülhetett, s az agyamról elpárolgott a lila köd, amit a szex generált.

Más megoldás nem
lévén, abban maradtunk, hogy egy mind a kettőnk számára alkalmas időpontban
befejezzük, amit elkezdtünk.

Nevetgélve,
játszadozva öltöztünk fel. Ezúttal nem éreztem úgy, hogy kolonc volnék a
nyakán. Talán ő is jobban fel volt oldódva, mint a legelsőnél. Adott egy
hajkefét, hogy rendbe tudjam szedni magam, a fürdőszoba ajtófélfájának dőlve
nézegetett engem és közben mosolygott. Én pedig a tükrön keresztül viszonoztam.
Reménykedtem benne, hogy talán MOST, talán megtörik a jég közöttünk, és végre
elkötelezi magát irányomban. Kész lettem volna rá. Igen, beismerem még mindig
szívesen jártam volna vele. De a sors útjai kifürkészhetetlenek. Én mind a
kettőnknek mást szánt. Nem pedig a közös jövőt!

-Gyere, haza
viszlek – nyújtotta a kezét, s egészen az autóig kézen fogva mentünk. Ott
lovagiasan kinyitotta a nekem az anyósülés felöli ajtót, majd rám csukta, s
beült maga is. Hazafurikázott, a ház előtt leparkolva pedig csókkal búcsúzott
tőlem.

A gyomrom
reszketett. Annyira más volt, mint legelőször. Figyelt rám, kedves volt és
gyengéd. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Mosolyogva sétáltam fel a
lakásba. Elvittem Szpidit sétálni, majd nekivetkőztem, és készültem a hamarosan
kezdődő matek órára.  Negyed órával
később csengett a kaputelefon, én pedig beengedtem Gé-t. Az emlékek még mindig
kavarogtak bennem, de tudtam, hogy ez az, amit Gé-vel egyáltalán nem oszthatok
meg. Sejtettem, hogy megbántanám vele. Ahogy a kopogtatás után ajtót nyitottam,
a jókedvem egy csapásra elpárolgott, s helyébe, különös módon a bűntudat és
lelkiismeret-furdalás lépett. Gé ott állt a lábtörlőn, frissen borotválva,
mosolyogva, s úgy tűnt rejtegetett valamit a háta mögött.

-Szia Gé –
mosolyogtam rá, de a rossz érzés megmaradt.

Úgy látszott, ő
ebből az egészből semmit sem érzékelt.

-Szia Joyo. Tessék,
ezt neked hoztam.

Ezzel a háta mögül
előhúzott egy szál sárgás-zöld nagyfejű rózsát. A gyomrom összeugrott. Rosszul
éreztem magam. Átvettem a virágot és megszagoltam.

-Köszönöm. De miért
kapom? – kérdeztem, miközben beljebb tessékeltem a lakásba.

-A biliárdozást
követően apád azt mondta ide ne merjek állítani virág nélkül –magyarázta,
miközben lepakolt a konyha asztalra.

-Értem. Köszönöm –
ezzel vízbe tettem a rózsát és csatlakoztam hozzá az asztalhoz. Nekiláttunk,
hogy elkészítsük a matekházit.

A felhőtlen
jókedvem teljesen elpárolgott. Egy órával korábban együtt hemperegtem
valakivel, miközben valaki lehet, hogy azt fontolgatja, hogy komoly szándékkal
udvarolni kezd nekem. Megtehettem volna vele azt, hogy ő töri magát, én pedig
közben mással szexelek? Aligha! Bár nem voltam még mindig biztos benne, hogy
udvarolna-e nekem.

*******

Pár nappal később
Balázs még mindig nem jelentkezett, én pedig nem kerestem. A hétfőn történt
dolgokról senkinek sem beszéltem. Képes voltam tartani a számat. Talán
fejlődtem annyit, hogy tudjam, egyszer pórul jártam, többször nem követem ugyan
azt az utat!

Az egyik este éppen
szörfölgettem az interneten, mikor egyszer csak megláttam, hogy Balázs bejelentkezett
MSN-re. Kicsit már hiányzott, hogy beszélgessünk, így hát beszélgetést kezdeményeztem
vele.

-Szia. Hogy vagy?
Egy ideje már nem beszéltünk – írtam, és küldtem mellé egy mosolygó fejecskét,
hogy mégse számonkérésnek értelmezze, amit írtam.

Nagy sokára írt
csak vissza.

–Szia. Tudom. Sok dolgom volt – pötyögte vissza,
s abban a pillanatban, a megjelenítő képének a helyén nem ő, hanem egy babaarcú,
kékszemű, szőke hajú leány arca jelent meg, amin vidáman mosolyog a
fényképezőgép lencséjébe.

A gyomrom tájékán
kezdődő görcsöt érzékeltem. Mindezt szúró fájdalom a gyomorszájamban, és
lüktető gombóc kísérte a torkomban. Valahol mélyen sejtettem, hogy ki lehet az.
De az egóm egyszerűen nem akarta elfogadni azt a választ, amit a lelkem már
tudott.

Végül a csendes
visszavonulás helyett, a kíváncsi énem győzött. (Az, az énem, akinek
köszönhetően az életem során sokszor megsérültem, mert ő mindig ki akarta
mondatni a másikkal azt a megrázó tényt, amit a józanabbik énem már tudott!
Lehet, hogy sok mindentől megóvhattam volna magamat, ha csendben maradok, mikor
a jelek már egyértelműek voltak, és nem erőltetem, hogy a másik szájából
halljam a fájdalmas híreket! De mindegy. Ahogy egy mondás tartja; „Ami nem öl
meg, az erősebbé tesz!”)

-Ő kicsoda?

-A csaj, a képen?

-Igen – és már
felkészültem a lehető legrosszabbra, de nem hittem volna, hogy mégis ennyire
rosszul fog érinteni.

-A barátnőm.

Lefagytam. Mintha
néhány fájdalmas pillanatra megállt volna az idő.

-Mióta vagytok
együtt? – kérdeztem. A szívembe döfött tőrt én magam nyomtam még mélyebbre és
még meg is csavartam. Én idióta!

-December eleje óta – jött a válasz.

-És képes voltál
lefeküdni velem? – kérdeztem. Talán nem is gondolkodtam. Csak járt az ujjam a billentyűzeten.
A fájdalmas szomorúság, pedig átcsapott dühbe! Hatalmas, földet rengető,
pusztító dühbe. Legszívesebben üvöltöttem volna. De úgy, hogy csupán az
interneten keresztül kommunikáltunk, nagyon nehéz volt kiabálnom vele.

-Igen, de már bánom. Nagyon szarul érzem magam
miatta.

-Még te érzed
szarul magad tőle?! Kétszer is megtetted!

-Tudom. De fogalmad sincs mi is ez. Vagy mivel jár.
Szűz voltál. Bár beismerem, hogy abban is kételkedem.

Ez kiverte a
biztosítékot!

-Miért kételkedsz
benne? – kérdeztem.

-Mert semmit sem éreztem, mikor benned voltam. És
nem is véreztél.

Húha! Ez aztán tudományos megközelítés volt! Tombolt bennem a düh.
Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy
amekkora micsodád van, csoda, hogy egyáltalán éreztelek! De nem tettem.
Sosem voltam az a fajta, aki megalázza a másikat. Soha!

Kiléptem a
beszélgetésből, s megsemmisülten zokogva ültem a székemben. Csalódtam.

De miért is vártam mást? Visszagondolva, bármilyen kapcsolatban álltam is
Balázzsal, bármibe keveredtünk, annak mindig, kivétel nélkül sírás, csalódás és
fájdalom volt a végkifejlete! Belegondolva, semmi jó nem származott a vele
folytatott kapcsolatból. Talán annyi, hogy acélosodtam. De mint az kiderült pár
évvel később,
nem keményített meg eléggé a csalódásokkal és veszteségekkel szemben!

Senkivel sem
osztottam meg abban az időben, hogy miként zajlott a beszélgetésünk. Úgy
éreztem jobb, ha megtartom magamnak. Nem éreztem szükségét, hogy mástól is azt
halljam, hogy mekkora vesztes, és milyen naiv vagyok, és, hogy mindig magamnak
okoztam a fájdalmakat, mert nem tanultam a hibáimból. Tudtam, hogy anyám, apám,
vagy akár Nono, de ezt mondaná nekem. Ezeket a kellemetlen szituációkat
elkerülve, inkább magamat ostoroztam, és éhségsztrájkba kezdett a szervezetem.
Egyszerűen nem kívántam az ételt. Ameddig nem tudtam megemészteni a történteket,
addig az ételt is képtelen voltam feldolgozni.

Egyetlen egy
emlékem maradt abból az időszakból. Egy vers, amiről úgy gondoltam, hogy
mindent elmond, ami bennem zajlódott.

Bukott angyal

 

Ücsörgök magamban és gondolkodom.

Űzött
lelkem ölelve a múltról álmodom.

Hogy hajdan még felhők
között sétálva néztelek,

Rózsaszín ködbe takarózva szemléltelek.

Arany fényben fürdő
tünemény,

Milyen kár, hogy nem ide születtél.

Hogy határok választanak el,

Amit józanész nem foghat fel.

De a csacska angyal mindenre képes,

Társai hiába intették, vágya veszélyes.

Megpróbáltam átlépni a határokat,

Próbálgattam az ezeréves szárnyakat.

Magadhoz öleltél, szemedben tűz
égett,

Sokszor képzeltem hasonló képet.

Egy téli délután az óra elütötte végzetem,

Mikor magadhoz csaltál és megfogtad két
kezem.

Bíztam benned, neked adtam mindenem.

S most olyan hideg vagy, akár egy jégverem.

Melegséggel vettél körül, figyelemmel,
mosollyal,

De ha most rám nézel, a mosoly elhal.

Nyíltak voltunk, készségesek,

Együtt tettük meg a lépéseket.

Kezed érintése mohó volt, követelő,

Ez angyalból a kisördögöt könnyen csalja
elő!

Megfosztottál mindentől,
ami voltam,

Büszkeségemen, lelkemen most hatalmas folt
van.

Hideg vagy, ha rád nézek, fázom,

Azt hiszem, már túl vagyok a szerelmi
lázon.

Kinyitottál előttem
egy kaput a hetedik mennyország felé,

De aztán hatalmas falat húztál a bejárat
elé!

 

Csak állok a fal előtt
és toporgok,

Magamat szidva, egyre csak morgok.

Eltörted glóriám, szárnyaim kitépted!

Hogy cédának érezzem magam, sikerült
elérned!

Most már se pokol, se éden,

Csak itt ücsörgök a földön szépen.

Próbálom megtalálni magamat ebben a
világban, de nehéz.

Mostanában elkerül minden simogató kéz.

Pedig megkínzott, megcsúfolt lelkem 
melegségre vágyik,

Bármily ismerős,
csak öleljen meg, nem számít!

A hideg sötétségben ülök, akiben bíztam
mind elhagyott.

Vétkeztem, tudom, immár bukott angyal
vagyok!

Végkép úgy éreztem,
hogy megcsúfolták és megalázták az érzelmeimet. Akkor azt gondoltam, hogy soha
többet nem kérek a férfiakból. Nem akartam, hogy hozzám érjenek, hogy édelegjenek,
mert mindaz, amit udvarlás címén, a szórakozóhelyeken
előadtak, viszolyogtatott, s úgy éreztem, hogy mindaz, csak arra megy ki, hogy
ágyba csalogassanak. Ahhoz pedig abban a lelki állapotban semmi kedvem sem volt.
Minden tizenéves lány, egy nagy csalódás után, átesik egy férfi-gyűlölő szakaszon. Nincs kivétel.
Ez megtörténhet korábban is, vagy kitolódhat a húszas éveinkre. Van, akinél több
ilyen periódus is lejátszódik. A beszélgetést követő pár hétben, mindig
csapongó, vidám, gyermek lelkem kihűlt és megkomolyodott. Nem vettem fel és vittem
tovább a szexista vicceket, nem beszélgettem a testiségről és a másik nemről.
Nem írtam se vidám, se kesergő hangvételű verseket. Csak voltam, mint vízen a
buborék. Gé sem hívott sehová, nem is nagyon tett rá célzásokat. Bár neki is
feltűnt a viselkedésbeli változás, de nem tette szóvá. Egyszerűen tiszteletben
tartotta és alkalmazkodott hozzá. Annyiban jót tett a dolog, hogy sokkal
összeszedettebb voltam, és jobban tudtam figyelni a tanulmányaimra. Abban az
időben jobban is teljesítettem és jobb eredményeket értem el az iskolában.
Elégedettek voltak velem, bár a szüleimet és a barátaimat zavarta a
visszavonultságom. Elzárkóztam. Még MSN-re sem nagyon jelentkeztem fel. Csak nagyon,
nagyon ritkán.

Így telt el a Március,
léptünk bele az Áprilisba, s már jócskán a hónap közepén jártunk, mikor újra
megmozdult bennem valami a másik nem irányába. És ezúttal pozitív felhanggal!