Miért pont én?

2010 május 26. | Szerző: Joyo |

XXII

Emlékszem, gyönyörű szikrázó áprilisi
nap volt. Éppen az iskolából tartottam haza. Mikor odaértem a házunk elé, a
nyitott kapuajtón át, már lehetett hallani, hogy valaki bőszen fúr-farag,
járatja a csempeverőt! Magamba tomboltam, miszerint; ki lehet az a töketlen,
elvetemült barom, aki olyankor akarja szétverni a házat, amikor én az érettségi
vizsgáimra óhajtok felkészülni?

Ahogy egyre feljebb értem, emeletről-emeletre, egyre nagyobb lett bennem a
félelem, hogy a bizonyos „töketlen
barom”, az én drága jó édesapám, s így menten más megvilágításba kerültek a
dolgok. Elfelejtettem, hogy aznap kezdi a munkát, mert a virágboltba befutó
nagy megrendelések miatt csúsztak a felújítási munkálatok. Ugyanis Gé
unokatestvére, Szasza, a hónap végén frigyre akart lépni választottjával.
Fogadott matekprofesszorom, pedig hozzánk küldte nagy bizalommal az ifjú párt,
hogy megrendeljék a virágdíszeket. Szüleim természetesen örültek a hirtelen
jött nagy összegű rendelésnek.

Amikor felértem a legfelső emeletre, ahol laktunk, már biztossá vált, hogy a
mi lakásunkból származnak a felújítás hangjai. 
Ugyanis a bejárati ajtó tárva-nyitva állt, s nem csupán az üvöltő zene
és a csempeverő hangja áradt az arra járók képébe, de a kifelé szálló tömény
por is! Magam elől ellegyezve, beléptem a lakásba.  Különös érzés volt. Valahogy nagyobbnak láttam
az otthonomat, és fényesebbnek. Csak álltam döbbenten az előszobában, és
bámultam az apámat, aki a fürdőszoba (már, ami megmaradt belőle) közepén állt
és éppen szünetet tartott. Nem volt egyedül. Gé állt az előszoba másik felében,
a kosztól és piszoktól tisztes távolságra, ugyanis öltönyt viselt. Nyílván
munkából jövet felugrott az apámhoz, hogy megnézze, hogy halad. Kezében szokás
szerint egy dobozos sört tartott.

Mind a ketten rám pillantottak és üdvözöltek. Én még mindig megkövülten
álltam.

-Na Joyo? Mit szólsz, micsoda pusztítást vitt végbe apád egy délelőtt
leforgása alatt? – vigyorgott rám Gé az előszoba szekrénynek dőlve. Láttam
rajta, hogy nyílván valóan nem az, az első doboz a kezében. Kicsit furcsán
formálta a szavakat. Nem volt segg részeg, de éppen elégszer láttam miként
részegedik le, ahhoz, hogy bebírjam mérni, körülbelül hol tarthat az
önpusztításban. Talán a harmadik doboznál járhatott, de az első kettőt biztosan
nem nálunk itta meg.

-Csak ámulok – mondtam. Jobb szó lett volna, a szörnyülködöm, de nem akartam senkit sem megsérteni. – Valami nagyon
különös. Valami nem stimmel.

Letettem a szobámba a hátizsákom és járkálni kezdtem. Egyszerűen valami nem
volt a helyén.  Megálltam apámmal szembe.
És végül rájöttem. Az volt a különös, hogy miközben én az előszobában álltam, ő
pedig a fürdőben, láttuk egymást.

-Basszus! Eltűnt a fal! És lebontottad a beépített szekrényt?

Elég hitetlenkedő arcot vághattam, mert apám és Gé is hangosan felnevettek.

-Bizony. De ne tudd meg micsoda pisi szag volt abban a szekrényben. Már a
faszerkezetbe is bele ette magát. Ne félj, most megszűnik – magyarázta diadalittasan.
 

-Remek – ebben valóban volt pozitívum. Ám, csak ezek után jött a fekete
leves!

-Joyo, ráérsz egy percre? – fordult felém Gé.

-Persze.

Bementünk a konyhába, apám pedig követett minket, hogy valami hűsítő után
nézzen a hűtőszekrényben.

Gé megköszörülte a torkát.

-Jut eszembe… ugye van szép ruhád?

-Van? Miért?

-Te leszel a kísérőm. Én vagyok a vőlegény tanúja és még nincs partnerem.

-És mégis milyen címen? Mert nálunk készültek a virágdíszek? – kérdezte apám
nevetve, majd nagyot kortyolt az ásványvizes palackból. Én egészen másként
reagáltam. Belül görcsbe rándult mindenem, a szívem zakatolt. Kívülről
igyekeztem hűvösnek mutatni magam, mint aki abszolút nem jött zavarba, ám nagy
a valószínűsége, hogy sokkal inkább teljesen lemerevedtem, ami elég ostobán
nézhetett ki. Óh, Istenem! Ez nem lehet
igaz! Miért kell nekem mindig zavarba jönnöm, ha elhív valahová?

Azért,
kicsi, naiv, buta kislány, mert tapasztalatlan voltál! És mivel nem volt valami
sok önbizalmad, nem hitted el, hogy téged bárki is komoly szándékkal randevúra
hívhatott volna!

De miért minősülne mindez komoly
szándékú randevúnak? Hiszen ez egy esküvő!

Éppen
azért, te kis buta liba! Miért hívna kísérőnek pont téged, ha nem azért, hogy
kikezdjen veled?

Igen, miért pont engem?     

Nézz
már tükörbe! Már akkor is gyönyörű voltál! Csak egyszerűen nem
vetted észre, mert, ha tükörbe néztél, még mindig az a pufi lény nézett vissza
rád, akit több számmal nagyobb ruhákba csomagoltál, te sem és mások sem törődtek
vele, és akit már régen magad mögött hagytál! Ez csupán pszichológia. Hiába
fogytál, izmosodtál, sminkeltél, szépültél, randiztál, szeretkeztél, és gyűjtöttél
tapasztalatokat, még sem voltál képes megszabadulni attól a régi énedtől. Még
sokszor ő nézett vissza rád a tükörből. És
ez még nagyon sokáig így is fog maradni! Lesznek jobb pillanataid, lesznek
rosszabbak. De hosszú az út addig, amíg képes leszel elfogadni magad!  

-Igen, akár azért is. De nem, inkább azért, mert a nejem, és illik
elkísérnie – mondta Gé apámnak címezve.

Folytassátok csak, gondoltam, mintha itt sem volnék!

Hűha! Ez
volt aztán a frappáns felkérés! Így visszagondolva, ennyi erővel
azt is mondhatta volna az enyhén illuminált állapotban szédelgő Gé
úr, hogy; – Azért jössz velem, mert én azt mondtam! ; amikor úgy is kérdezhette
volna, hogy; – Elkísérnél az unokatestvérem esküvőjére? Nagyon
örülnék neki.

Nos,
mindegy, lehet, hogy akkoriban nagyon zavarban volt. Sőt,
mint később elárulta nekem, ha nem ivott volna előtte,
meg sem merte volna kérdezni tőlem, így az általános, magabiztosnak szánt, ám
bunkóra sikeredett hangnemet az elfogyasztott alkohol hatásaként könyveltem el,
már akkor is.

Csak pislogtam rá, mint pocok a lisztben! Hogy micsoda?

-Én legyek a kísérőd?

-Természetesen. Április 23-án, szombaton lesz az esküvő, de ezt apádéktól
már biztosan tudod. Az a dolgod, hogy csinos legyél, a többit pedig még előtte
meg beszéljük. Na, de nekem most mennem kell. Még le kell adnom a mai szerződéseket
az irodában. Ha addig nem, akkor csütörtökön találkozunk Joyo. Arra
megtudakolom a pontos időpontot, amire készen kell lenned.

Majd távozott. Én pedig csak tátogtam. –Miért engem hívott? – néztem apámra.

-Fogalmam sincs – felelte, majd meghúzta újra a vizes palackot, és
visszament rombolni.

Nyílván
sejtette, hogy milyen szándék húzódik Gé meghívása mögött, hiszen ő férfi
volt, és jóval több volt az élettapasztalata, mint nekem. De azt hiszem,
egyszerűen csak struccpolitikát alkalmazott, és nem
akarta meglátni a hátsószándékot, hátha akkor nem válik valóságossá! Talán, ha
erélyesebb lett volna velem szemben, vagy elmondja az aggályait. Vagy egyszerűen
megszakítja a kapcsolatot Gé-vel, akkor nagyon sok fájdalomtól megkímélhettük volna
magunkat. Mindenkit beleértve. De nem hibáztathatom őt. Az
ember maga írja meg a saját sorsát, és abban maga osztja ki a szerepeket.
Azokat a bizonyos, akkor még be nem következett dolgokat mindenképpen meg
kellett élnünk. Máskülönben nem lennék az, az ember, aki most vagyok. Tisztában
vagyok vele. Azt hiszem minden úgy volt jó, ahogy megtörtént, csupán az emberi
EGO dolgozza fel nehezen az őt ért sérelmeket! Semmi más. És, ha képesek
vagyunk túllendülni a sértettségünkön, és messzebbre is ellátunk, mint a
fájdalom, az „engem megsértettek!”, az „engem kihasználtak” csökönyös
nézeteken, amikhez foggal-körömmel ragaszkodunk, akkor valóban hősök
vagyunk.!