Miért pont én?

XXII

Emlékszem, gyönyörű szikrázó áprilisi

nap volt. Éppen az iskolából tartottam haza. Mikor odaértem a házunk elé, a

nyitott kapuajtón át, már lehetett hallani, hogy valaki bőszen fúr-farag,

járatja a csempeverőt! Magamba tomboltam, miszerint; ki lehet az a töketlen,

elvetemült barom, aki olyankor akarja szétverni a házat, amikor én az érettségi

vizsgáimra óhajtok felkészülni?

Ahogy egyre feljebb értem, emeletről-emeletre, egyre nagyobb lett bennem a

félelem, hogy a bizonyos „töketlen

barom”,
az én drága jó édesapám, s így menten más megvilágításba kerültek a

dolgok. Elfelejtettem, hogy aznap kezdi a munkát, mert a virágboltba befutó

nagy megrendelések miatt csúsztak a felújítási munkálatok. Ugyanis Gé

unokatestvére, Szasza, a hónap végén frigyre akart lépni választottjával.

Fogadott matekprofesszorom, pedig hozzánk küldte nagy bizalommal az ifjú párt,

hogy megrendeljék a virágdíszeket. Szüleim természetesen örültek a hirtelen

jött nagy összegű rendelésnek.

Amikor felértem a legfelső emeletre, ahol laktunk, már biztossá vált, hogy a

mi lakásunkból származnak a felújítás hangjai. 

Ugyanis a bejárati ajtó tárva-nyitva állt, s nem csupán az üvöltő zene

és a csempeverő hangja áradt az arra járók képébe, de a kifelé szálló tömény

por is! Magam elől ellegyezve, beléptem a lakásba.  Különös érzés volt. Valahogy nagyobbnak láttam

az otthonomat, és fényesebbnek. Csak álltam döbbenten az előszobában, és

bámultam az apámat, aki a fürdőszoba (már, ami megmaradt belőle) közepén állt

és éppen szünetet tartott. Nem volt egyedül. Gé állt az előszoba másik felében,

a kosztól és piszoktól tisztes távolságra, ugyanis öltönyt viselt. Nyílván

munkából jövet felugrott az apámhoz, hogy megnézze, hogy halad. Kezében szokás

szerint egy dobozos sört tartott.

Mind a ketten rám pillantottak és üdvözöltek. Én még mindig megkövülten

álltam.

-Na Joyo? Mit szólsz, micsoda pusztítást vitt végbe apád egy délelőtt

leforgása alatt? – vigyorgott rám Gé az előszoba szekrénynek dőlve. Láttam

rajta, hogy nyílván valóan nem az, az első doboz a kezében. Kicsit furcsán

formálta a szavakat. Nem volt segg részeg, de éppen elégszer láttam miként

részegedik le, ahhoz, hogy bebírjam mérni, körülbelül hol tarthat az

önpusztításban. Talán a harmadik doboznál járhatott, de az első kettőt biztosan

nem nálunk itta meg.

-Csak ámulok – mondtam. Jobb szó lett volna, a szörnyülködöm, de nem akartam senkit sem megsérteni. – Valami nagyon

különös. Valami nem stimmel.

Letettem a szobámba a hátizsákom és járkálni kezdtem. Egyszerűen valami nem

volt a helyén.  Megálltam apámmal szembe.

És végül rájöttem. Az volt a különös, hogy miközben én az előszobában álltam, ő

pedig a fürdőben, láttuk egymást.

-Basszus! Eltűnt a fal! És lebontottad a beépített szekrényt?

Elég hitetlenkedő arcot vághattam, mert apám és Gé is hangosan felnevettek.

-Bizony. De ne tudd meg micsoda pisi szag volt abban a szekrényben. Már a

faszerkezetbe is bele ette magát. Ne félj, most megszűnik – magyarázta diadalittasan.

 

-Remek – ebben valóban volt pozitívum. Ám, csak ezek után jött a fekete

leves!

-Joyo, ráérsz egy percre? – fordult felém Gé.

-Persze.

Bementünk a konyhába, apám pedig követett minket, hogy valami hűsítő után

nézzen a hűtőszekrényben.

Gé megköszörülte a torkát.

-Jut eszembe… ugye van szép ruhád?

-Van? Miért?

-Te leszel a kísérőm. Én vagyok a vőlegény tanúja és még nincs partnerem.

-És mégis milyen címen? Mert nálunk készültek a virágdíszek? – kérdezte apám

nevetve, majd nagyot kortyolt az ásványvizes palackból. Én egészen másként

reagáltam. Belül görcsbe rándult mindenem, a szívem zakatolt. Kívülről

igyekeztem hűvösnek mutatni magam, mint aki abszolút nem jött zavarba, ám nagy

a valószínűsége, hogy sokkal inkább teljesen lemerevedtem, ami elég ostobán

nézhetett ki. Óh, Istenem! Ez nem lehet

igaz! Miért kell nekem mindig zavarba jönnöm, ha elhív valahová?

Azért,

kicsi, naiv, buta kislány, mert tapasztalatlan voltál! És mivel nem volt valami

sok önbizalmad, nem hitted el, hogy téged bárki is komoly szándékkal randevúra

hívhatott volna!

De miért minősülne mindez komoly

szándékú randevúnak? Hiszen ez egy esküvő!

Éppen

azért, te kis buta liba! Miért hívna kísér
ő
nek pont téged, ha nem azért, hogy

kikezdjen veled?

Igen, miért pont engem?     

Nézz

már tükörbe! Már akkor is gyönyör
ű
voltál! Csak egyszerűen nem

vetted észre, mert, ha tükörbe néztél, még mindig az a pufi lény nézett vissza

rád, akit több számmal nagyobb ruhákba csomagoltál, te sem és mások sem tör
ő
dtek

vele, és akit már régen magad mögött hagytál! Ez csupán pszichológia. Hiába

fogytál, izmosodtál, sminkeltél, szépültél, randiztál, szeretkeztél, és gy
ű
jtöttél

tapasztalatokat, még sem voltál képes megszabadulni attól a régi énedt
ő
l. Még

sokszor
ő
nézett vissza rád a tükörből. És

ez még nagyon sokáig így is fog maradni! Lesznek jobb pillanataid, lesznek

rosszabbak. De hosszú az út addig, amíg képes leszel elfogadni magad!  

-Igen, akár azért is. De nem, inkább azért, mert a nejem, és illik

elkísérnie – mondta Gé apámnak címezve.

Folytassátok csak, gondoltam, mintha itt sem volnék!

Hűha! Ez

volt aztán a frappáns felkérés! Így visszagondolva, ennyi er
ő
vel

azt is mondhatta volna az enyhén illuminált állapotban szédelg
ő


úr, hogy; – Azért jössz velem, mert én azt mondtam! ; amikor úgy is kérdezhette

volna, hogy; – Elkísérnél az unokatestvérem esküv
ő
jére? Nagyon

örülnék neki.

Nos,

mindegy, lehet, hogy akkoriban nagyon zavarban volt. S
ő
t,

mint kés
ő
bb elárulta nekem, ha nem ivott volna előtte,

meg sem merte volna kérdezni t
ő
lem, így az általános, magabiztosnak szánt, ám

bunkóra sikeredett hangnemet az elfogyasztott alkohol hatásaként könyveltem el,

már akkor is.

Csak pislogtam rá, mint pocok a lisztben! Hogy micsoda?

-Én legyek a kísérőd?

-Természetesen. Április 23-án, szombaton lesz az esküvő, de ezt apádéktól

már biztosan tudod. Az a dolgod, hogy csinos legyél, a többit pedig még előtte

meg beszéljük. Na, de nekem most mennem kell. Még le kell adnom a mai szerződéseket

az irodában. Ha addig nem, akkor csütörtökön találkozunk Joyo. Arra

megtudakolom a pontos időpontot, amire készen kell lenned.

Majd távozott. Én pedig csak tátogtam. –Miért engem hívott? – néztem apámra.

-Fogalmam sincs – felelte, majd meghúzta újra a vizes palackot, és

visszament rombolni.

Nyílván

sejtette, hogy milyen szándék húzódik Gé meghívása mögött, hiszen
ő
férfi

volt, és jóval több volt az élettapasztalata, mint nekem. De azt hiszem,

egyszer
ű
en csak struccpolitikát alkalmazott, és nem

akarta meglátni a hátsószándékot, hátha akkor nem válik valóságossá! Talán, ha

erélyesebb lett volna velem szemben, vagy elmondja az aggályait. Vagy egyszer
ű
en

megszakítja a kapcsolatot Gé-vel, akkor nagyon sok fájdalomtól megkímélhettük volna

magunkat. Mindenkit beleértve. De nem hibáztathatom
ő
t. Az

ember maga írja meg a saját sorsát, és abban maga osztja ki a szerepeket.

Azokat a bizonyos, akkor még be nem következett dolgokat mindenképpen meg

kellett élnünk. Máskülönben nem lennék az, az ember, aki most vagyok. Tisztában

vagyok vele. Azt hiszem minden úgy volt jó, ahogy megtörtént, csupán az emberi

EGO dolgozza fel nehezen az
ő
t ért sérelmeket! Semmi más. És, ha képesek

vagyunk túllendülni a sértettségünkön, és messzebbre is ellátunk, mint a

fájdalom, az „engem megsértettek!”, az „engem kihasználtak” csökönyös

nézeteken, amikhez foggal-körömmel ragaszkodunk, akkor valóban h
ő
sök

vagyunk.!

Tovább a blogra »