Túlélésre játszom

2010 május 27. | Szerző: Joyo |

XXIII;

-Szóval szétverte a fürdőszobát? Azt
a kurva életbe! – Nono csak ennyivel kommentálta az elé tárt helyzetet.

Nos, igen. Én
is így reagáltam volna, ha valaki nekem mondja. Ám, én akkoriban benne
éltem, így meg kellett tanulnom alkalmazkodni a helyzethez. A legtöbb
időt a szobámban töltöttem Szpidi társaságában, aki hol az ajtónál
nyüszögött, máskor pedig az ágyam mellett elnyúlt, akár egy szőnyeg,
amíg én tanultam a tételeket. Tudtam, hogy nem engedhetem ki, mert akkor
vagy kiszökik a lakásból (amit képtelenségnek tartottam, már így is én
cipeltem le minden egyes séta előtt és után), vagy éppenséggel
széthordaná a szemetet a lakásban. Az volt a gyanúm, hogy apám az
utóbbit akarta elkerülni, azzal, hogy bezárta hozzám.

Amit tudtam, azt segítettem apámnak,
hordtam le a törmeléket vödör számra a negyedik emeletről. Nem zavart a
súlya, sőt, volt olyan alkalom, hogy kimondottan örültem a kemény
fizikai munkának. Talán annak volt köszönhető, hogy nem törtem-zúztam
magam körül, mikor Április vége felé ellátogattam hosszú kihagyás után
az egyik szórakozóhelyre, és szembetalálkoztam azzal a személlyel, aki
felforgatta az életemet!

Tünci barátnőm invitált magával a diszkóba.
Akkor már tisztában voltam vele, hogy nem is mindig társaságnak hívott
magával, sokkal inkább alibi voltam egy-egy liezonjához. Akkor éjjel is
úgy alakult a helyzet, hogy magamra maradtam. Annyiban szerencsém volt,
hogy találkoztam ismerősökkel, így mégsem éreztem maga teljesen
elveszve. Egészen addig, amíg át nem sétáltam a Rock-terembe, és nem
akartam koktélt rendelni magamnak. Ugyanis, amikor beléptem az ajtón,
ami elválasztotta egymástól két részre osztott szórakozóhelyet,
megpillantottam Tesót a pultnál. Mosolyogva léptem oda hozzá, hogy
üdvözöljem. Már akkor úgy tűnt, hogy nem állt szilárdan a lábain. És
arra az állapotra még a kezében lévő sör is rásegített. Közel kétméteres
magasságból vigyorgott le rám.

-Itt van ám Balázs is – mondta két puszi
között.

Ettől a
hírtől összeugrott a gyomrom. Úgy éreztem megfordul velem a Világ.

-Valóban?

-Igen. A barátnőjével és az egyik barátjával.

-Na és természetesen veled –
mosolyogtam fel rá. Igyekeztem inkább erre a csodásan kékszemű, szőke
férfira koncentrálni, és nem gondolni arra, hogy Balázs és a párja itt
ülnek valahol. A józan eszem azt súgta, jobb volna eltűnni onnan, ám a
kíváncsiságom marasztalt. Tudni akartam, hogy ki
az a lány!

-És
merre van most Ő Szőkesége?  – kérdeztem, és
közben megrendeltem magamnak a tejszínes-kávés koktélt.

-Elment a mosdóba, ja, nem, már itt
is van – nézett az ajtó felé.

Mire megfordultam, Balázs már mögöttem állt és
mosolygott. Láttam rajta, hogy nagyon zavarban van, majd odahajolt, hogy
puszit adjon. A gyomrom még mindig dió nagyságú volt, és úgy szambázott
valahol a bordáim magasságában, akár a brazil lányok a Riói
karneválon! 

-Úgy tudom, hogy itt van a párod is –
ordítottam a fülébe, hogy túlharsogjam a zenét.

Még jobban zavarba jött.

-Igaz.

-És ki az?

Balázs ekkor a mögöttem lévő bárszéken ücsörgő
tizenöt éves forma rövid, szőke hajú lányra mutatott, aki éppen
ásványvizet szürcsölt egy szívószálon keresztül, és egy idősebb szintén
szőke sráccal beszélgetett. Vékony, rövid, farmernadrágos lábait
keresztbe rakta, a világoskék ujjatlan felső jól kiemelte szolárium
barna bőrét, és rásimult nagy, almaformájú melleire.

Összeugrott a gyomrom. Nos, igen!
Olyan fajta lány volt, aki én mindig is lenni szerettem volna, de sosem
leszek. Mert egyszerűen képtelenség volt. Fizikai képtelenség! Én magas
voltam, sűrű barna hajam majdnem a derekamig ért, ha kibontottam, nagy
őzbarna szemeim voltak, széles csípőm, és genetikailag kicsi melleim. És
mégis, a szöges ellentéte akartam lenni annak, ami voltam!

Én marha!

Próbáltam, úgy tenni, mintha nem izgatna
annyira a dolog. Amolyan „nézz-rám-kisapám-már-túl-vagyok-rajtad”
mosollyal odahajoltam Balázshoz és csak annyit ordítottam a fülébe. –
Csinos! – és már fordultam is vissza Tesóhoz beszélgetni. Balázs fura
arcot vághatott, mert Tesó közelebb könyökölt hozzám a pulton és teljes
testével felém fordult. Talán élvezte, hogy egy nő végre őt, és nem a
barátját tünteti ki a figyelmével. Csak annyira mélyedtünk beszélgetésbe
ezzel a kétméteres vikingforma férfival, amennyire a zene hangereje
megengedte. A részegek esetlen bájával mosolygott és vizsgálgatta az
ékszereimet. A fülbevalóimat, a nyakláncomat, végül kikerekedő szemekkel
fedezte fel a köldök ékszeremet. És le sem akarta venni róla a kezét.
Tiszta volt a fejem, így okosan távol tartottam magamtól hatalmas lapát
kezeit, nem akartam bátorítani, bár nagyon vonzó férfi volt a szememben.
Úgy tűnt a próbálkozásait Balázs is észrevette, s a Skorpiókra jellemző
féltékenység okán, folyamatosan ott lebzselt körülöttünk, ahelyett,
hogy a barátnőjével foglalkozott volna.

A távolság tartás csupán addig volt sikeres,
amíg nekem nem vágták az üveges lengőajtót, ami mellett álltam. Azzal a
lendülettel, hogy a srác bejött rajta, engem Tesónak lökött, s mivel még
mindig nem fért be, a folyamatos bocsánatkérés közepette egyre jobban
nekem nyomta az ajtót. Balázs ekkor megfogta az ajtót, Tesó pedig olyan
dolgot cselekedett, amitől elállt a lélegzetem. A hónom alá nyúlt két
kézzel, és arrébb tett. De olyan játszi könnyedséggel, mintha csupán egy
kisgyermek volnék, nem pedig egy száznyolcvan centi magas, hetven
kilós, tizennyolc éves fiatal nő. Csak pislogtam rá, ijedtemben két
karomat a nyaka köré fontam, s miután letett, egyikünk sem húzta vissza a
kezét, és csak néztünk egymásra.

Balázsban végérvényesen felébredhetett a
birtoklási vágy, ugyanis megkocogtatta Tesó vállát. Mikor nem reagált az
elsőre, egészen addig nyúzta, amíg végre el nem engedett és teljesen
felé nem fordult.

Zavarban volt, idegesen mászkált, engem figyelt. Nem tudtam
eldönteni tulajdonképpen mi baja van.  Hiszen nem
akart tőlem semmit! Barátnője volt!  Vagy, ha már
lefeküdtünk egymással, mással nem próbálkozhatom? Az övé sem, de másé
sem? Ez mégis milyen filozófia? Férfi?

Én indulni készültem. Tesó még beszélgetni
szeretett volna, de tudtam, hogy holnap sem alhatok valami sokáig, hála a
felújításnak. Mielőtt elindultam volna, Balázs még megfogta a karomat.
Muszáj volt megállnom és ráfigyelnem. Bár eléggé feszült voltam az
érintésétől. Mégis mit képzelt magáról?

-Várj!

-Mi az? – kérdeztem.

-Hamarosan felhívlak – mondta.

-Miért? – valóban nem volt értelme a
dolognak.

-Majd
meglátod – felelte, majd elköszönt a barátjától. – Veled pedig holnap
beszélek.

Ezzel
mi elsétáltunk a szórakozóhelyről. Tesó hazakísért. Egész úton arról
tartott előadást, hogy nem érti Balázs viselkedését. A barátnője olyan
aranyos kis lány, és ő képtelen értékelni. Nem is foglalkozott vele
egész éjjel.

-Legalább
is az után, hogy te megérkeztél – mondta.

-Fogalmam sincs, hogy miért – sóhajtottam egy
mélyet. Pedig volt. De nem akartam beszélni róla. Jobb volt nem bajba
keveredni!

Elköszöntünk
egymástól, én pedig felmentem. Másnap örültem a törmelékhordásnak. Le
tudtam vezetni a bennem keringő feszültséget.

Gé néhányszor feljött apámnak segíteni, amikor
úgy gondolta, hogy nincs más dolga. Néha Jenő is megjelent, hogy arrébb
tegyen pár csempét és vödröt, de tudta magáról, hogy a legnagyobb
haszna majd akkor lesz, amikor a villanyvezetékeket kell behúzni és
átkötni.

Balázs
sokáig nem keresett. Se az interneten keresztül, sem pedig telefonon.
Örültem neki. A hátam közepére sem kívántam a jelenlétét. Még a hangját
sem.

Április
vége felé Gé végre megosztotta velem a részleteket. Azon a bizonyos
napon, szombaton, délután kettőre kellett odaérnem hozzá az
albérletéhez. Lehetőleg pontosan és csinosan. Nos, a ruhámat elnézve, és
a fodrászom szakértelmében bízva az utóbbit mindenképpen tudtam
garantálni. Az, hogy valaha is pontosan érjek oda valahová…nos, az
életfelfogásomból kiindulva, már kevésbé!