Holtodiglan, holtomiglan 1;

2010 június 3. | Szerző: Joyo |

XXIV

Beismerem, nagyon
izgultam. Nem is annyira azért, hogy kivel megyek, sokkal inkább az esemény
izgatott, amire mentem. Esküvő? Én egy úgymond idegen esküvőjén? A szertartás
még rendben van! Na és mikor már az étteremben leszünk?  Elvileg csak Gé-t ismerem. Mi lesz velem, Te jó ég! Mi lesz velem?

-Szedd már össze
magad, az istenért! – néztem feddőn a tükörképemre. – Nyitott, szellemes,
barátságos ember vagy, aki szeret beszélni! Biztosan jól fogod magad érezni! Ez
csak egy esküvő, az ég áldjon meg!

Mélyet sóhajtottam.
A hajam már készen volt. Zsu, a fodrászom, valami elképesztő kontyot alkotott.
Ő volt szerintem az egyetlen, aki képes volt kezelni zilált lobboncomat. A
hajam fele, egy elegáns kontyban a fejem tetejére volt tupírozva, a másik fele
lazán begöndörítve a hátamra omlott. Kérésemre, bele építette a magammal vitt dupla
kínai hajtűt, amit, még Nono ajándékozott nekem egy évvel az eset előtt. Úgy
éreztem remekül fog illeni a fekete selyem tunikámhoz, melyre körbe sárkányokat
és tigriseket hímeztek fényes fonálból. Mindig is szerettem azt a fölsőt, csak
nagyon ritkán volt alkalmam hordani.

Miután kisminkeltem
magam, (ezúttal minden kézremegés nélkül), előhalásztam a szekrényem mélyéről a
fekete kis, térdig érő koktél ruhámat. Azt a darabot is nagyon ritkán viseltem.
Általában iskolabálok alkalmával. Ahogy bele bújtam, rá kellett ébrednem, hogy
nagyon sokat változott a testem, mióta utoljára felhúztam azt a fekte kis
ruhának nevezett anyagot. Sokkal karcsúbbá és formásabbá váltam. Ott voltam
lapos és ott gömbölyödtem, ahol éppen kellett. Miután felhúztam az öt centis magas
sarkúmat is, elégedetten nyugtáztam a tükörbe nézve, hogy jól nézek ki.

Nagyon ritkán
gondoltam ezt magamról. Nagy lépésnek számított tőlem!

Magamhoz vettem a
kabátomat és a kis kézitáskámat, majd beültem a ház előtt várakozó taxiba.
Tizenöt percem volt még a találkozóig. Magamban lelkendeztem, hogy talán ez
egyszer meg tudok jelenni a megbeszélt időpontban. Ám a sors mást akart.
Pontosan kétszer kaptunk piros jelzést a vasúti sorompóknál. Idegesen figyeltem
a műszerfalon lévő órát.

-Ne aggódjon
kisasszony. Sokat nem fog késni.

-Elhiszem. Csak az
a gond, hogy akivel találkozom, a pontosság mintaképe.

Pár perccel később
gördült be a fekete autó a hatalmas kékre mázolt vaskapuhoz. Gé fel-alá
járkált. Látszott rajta, hogy már türelmetlen. Ahogy kinyitottam az ajtót,
felém fordult, s le sem vette rólam a tekintetét, amíg oda nem értem hozzá.
Dermedten állt talpig kiöltözve, bár nem volt tőle szokatlan, hiszen nap, mint
nap biznisz szerkóban láttam. Ezúttal is fekete, hajszálcsíkos öltönyt,
vajságra inget, és szürke nyakkendőt viselt. Kezében egy mappát tartott,
alighanem a násznagyi beszédeit, hiszen ő volt a vőlegény tanúja, ergo ő
búcsúztatta az ifjú párt, és ő kérte ki a menyasszonyt. Lassan leengedte a
teste mellé a papírköteget, s mereven bámult rám fekete napszemüvege
biztonságából.

Akkor még nem
tudtam, hogy miért, hiszen tapasztalatlan énem, csak sietett felé, már messziről bocsánatot kérve a késésért. Pedig nagy valószínűséggel meg sem hallotta a szavaimat. Elmondása alapján,
bele volt feledkezve a látványba. Valóban sokszor szórakoztunk együtt, de még
sohasem látott tetőtől-talpig kiöltözve. Egy férfi szemszögéből minden késés megbocsátható, ha azt egy gyönyörű fiatal nő követi el, aki szépen
kisminkelve, elegáns ruhában siet felé lélegzetelállítóan hosszú lábain, amit
megtoldott egy elegáns, fekte magas sarkú cipővel.  Nos…igen.
Ahogy később ő maga mondta, belefeledkezett a látványba, az idő megállt, én pedig csak közeledtem és közeledtem felé.
A hajamat fújta a meleg szél, s még az is kecsesnek tűnt számára, amikor azoknak a bizonyos sarkaknak
köszönhetően csetlettem-botlottam a fűben! Zavarban volt, mert nem számított rá, hogy ilyen
szép kísérője lesz, s azért, hogy zavarát
leplezze, újra felemelte azt a bizonyos falat kettőnk közé, s hűvösnek, kimértnek mutatkozott.

-Ne haragudj Gé,
hogy késtem! – kiáltottam felé, már messziről. – De a taxi kétszer is pirosat
kapott a vasúti kereszteződésben – átverekedtem magam a füvön, odafigyelve,
hogy hová lépek, de mivel kimondottan tűsarkakon közlekedtem, többször
belesüllyedtem a talajba. Olyankor az egyensúlyom vészesen megingott, s
elindultam hol jobbra, máskor pedig balra. Éreztem, hogy lángol az arcom, mikor
végre a betonra lépve, odaértem a násznagyhoz. – Pedig már azt hittem, hogy
egyszer az életben, időben odaérek valahová. 
 

-Legközeéebb indulj
el korábban – ennyit fűzött hozzá, majd elindultunk.

A gyomrom görcsben
volt. Érdekes este elé nézünk, ha már
most kiakad miattam, gondoltam szomorkásan. Valószínű, hogy meg fogja bánni, hogy elhívott magával.

-Ugye semmi lila
nincsen rajtad? – kérdezte ő.

-Nem, nincsen. –
mondtam, bár, ha alaposan megnézett, ezt a saját szemével is láthatta. – Nem
kedvelem annyira a lila színt.

-Helyes. Csak mert
az egész családom lila ellenes. Tudod, a Fradinak drukkolunk.

-Aha – bólintottam.
Korábban Jenő már felvilágosított, mivel ő maga is nagy Fradi drukker hírében állt, hogy a zöld a
király, a lilát viszont vastagon le kell köpni! Akkor csak pislogtam rá, mint
pocok a lisztben, hogy „Ugyan
már, miért kell egy színt hibáztatni, azért, mert képvisel valamit?” Ő kinevetett, és hosszas magyarázkodásba kezdett. Ezt
inkább nem ecsetelném, inkább csak annyit fűznék hozzá, hogy a legtöbb embernek, kell, hogy azt
érezze, egy közösséghez tartozik. Ilyen a futball is. Ha leteszed a voksod egy
csapat mellett, akkor teljes mértékben idomulsz a többi szurkoló rítusaihoz,
szokásaihoz, elveihez. És bizony ide tartozik az is, hogy neked is szívből utálnod kell, sőt,
megvetned a legfőbb ellenséget, az Újpestet!
Lásd a mellékelt példán. Nincs olyan focimeccs a Fradi és az Újpest között,
amit ne kellene azért leállítani, mert a szurkolók nem bírnak magukkal és
egymásnak esnek. Ritka az, az eset, amikor megvárják a mérkőzés végét!  

Azt hiszem ennyi
sport kitérő elég is volt…

Szóval Jenőtől már
kiképzést kaptam, miként kell kezelni ezeket a helyzeteket. Gé azonban nem állt
meg a mondandójában, hogy szidja az általuk „Lila majmoknak” titulált
embereket. Más felé terelte a témát.

-Ha esetleg
kérdezik, mert kérdezni fogják, hogy milyen kapcsolat fűz bennünket egymáshoz,
nyugodtan mond meg, hogy csak baráti. Úgy sem fogják elhinni. Az én családom
már csak ilyen. Volt már hasonló helyzet.

-Valóban? És ott mi
történt?            

-Közöltem a
famíliával, hogy csupán barátok vagyunk.

-Ami, gondolom nem
volt igaz, különben nem figyelmeztetnél – mosolyogtam rá. Kezdett kicsit
zavarni, hogy pár centivel fölé magasodom. Szerencsémre előre gondolkodtam, és
vittem magammal lapos sarkú cipellőt is.

-Nos…- mintha
zavarba jött volna – Igaz. Volt köztünk valami, de nem tartott túl sokáig. És
nem is volt valami nyilvános.

Megértettem, és
többet nem is kérdeztem. Inkább a kezében lévő papírokra mutattam.

-Azok ott minek?

-Én vagyok a
násznagy. Nekem kell mondanom a verses búcsúzókat a pár nevében, később pedig a
lagzin. Egyszóval, én vagyok a porondmester.

-Ilyen nagy dumás
vagy?

-Van mikor azt
mondják – itt már megengedett magának egy kis mosoly féleséget.

Amikor beértünk a
vőlegény és családja házához, a násznép nagy része már ott gyülekezett a
házban, a kertben, szinte minden helyiségben volt valaki.  Elképedtem mekkora a rokonság.

-És ez még nem is
az egész. Anyámék heten vannak testvérek. Mi pedig tizennégyen vagyunk
unokatestvérek – magyarázta Gé, miközben bemutatott mindenkinek. Újra
találkoztam Szaszával, a vőlegénnyel, megismertem az örömszülőket, aztán Ellát,
aki szélesen mosolyogva üdvözölt. Őt legalább ismertem, még, ha csak futólag
is. Bemutattak Kétinek is, aki Ellának segített öltözködni. Ő velem egy magas,
duci csaj volt, fekete keretes szemüveget viselt, szőkére melírozott haja az
álláig ért. Ő is barátságosan fogadott. Kaptam az örömapától egy kupica
pálinkát, az ifjú pár egészségére, később a bőséges gyermekáldásra, ittunk a
boldogságra, a lagzira, később már a ragyogó napsütésre is, a végén pedig a bennem
lévő görcsök szépen lassan feloldódtak, és már bárkivel képes voltam
fesztelenül beszélgeti!  Azt hiszem, akár
táncolni is, zene nélkül…

Az örömanya, az
idősebbik Ella mosolyogva a fejét csóválta.

-Csak óvatosan
itassátok azt a lányt. Gé-nek vigyáznia kell rá.    

Hamarosan
elkezdődött az ünnepség. Mindenki kivonult a ház elé, a násznagy pedig elmondta
a mókás, verses búcsúzót a vőlegény nevében a szülőknek. Idősebb Ella bőszen
törölgette könnyeit egy papír zsebkendővel, én pedig mosolyogva figyeltem Gé-t,
ahogy szerepelt.  Úgy ítéltem, hogy
nagyon jól ment neki.

Háromnegyedórával
később, már a menyasszony szülőházánál ettünk-ittunk, hallgattuk a búcsúzót. A
menyasszony, Ildi, egy velem egy magas, szőke hajú, nagyon dekoratív nő volt.
Úgy láttam, hogy nem szeret a középpontban szerepelni, de azon az egy napon
kibírta.

A községházára
vonult át, a majdnem hatvanfős násznép. Ott Gé egy barátjára és feleségére
bízott. Zsebi és Melinda.  Végig ültük a
polgári szertartást, a harmadik sorban kaptunk helyet. Nem ismertem őket olyan
jól, így csak arra tudok tippelni, hogy az anyakönyvvezető szavai hatottak meg,
de elsírtam magam. Pedig sosem voltam valami sírós fajta!  A templomba is Melindáékkal mentem, ahogy
haladtunk a kocsisorban, ez a nálam jóval alacsonyabb, törékeny alkatú vörös
hajú nő, olyan élvezettel tenyerelt bele a dudába, mint egy kisgyerek. A
templomi szertartás hosszúra nyúlt, mert misét is kértek mellé. Sosem voltam az
a kimondottan templomba járó típus, így egy idő után elvesztettem az érdeklődésemet,
és inkább a templombelsőt tanulmányoztam. A szobrokat, a freskókat, a mennyezet
aranyfüstös díszítését, végül a hatalmas oltárt, aminek tipikusan keresztény,
giccses pompáját túlzónak találtam.

Mire a pap
elérkezett a házastársi eskükhöz, majdnem elaludtam. Államat kitámasztva egy
ottfelejtett imakönyvön, állam le-lebicsaklott a tenyeremből, s egyszer majdnem
leejtettem az ölemben tartott táskát. A templomokra, és a szertartásokra nézve,
jómagam antiszociális vagyok, mert nem tudom őket kellő áhítattal és alázattal
végigülni.  Végül is…nem tartottam magam
vallásos embernek, a szüleim csak megkereszteltettek. Sosem bérmálkoztam és nem
voltam elsőáldozó sem. Mindig is úgy véltem, hogy nem kell ahhoz ezeket a költséges
szertartásokat végig csinálnom ahhoz, hogy Isten szeressen. Isten mindenkiben
ott él! Nem kell hozzá templomba járni.

Mikor már
negyedszer billent előre a fejem, Melinda megbökött a könyökével.

-Most jön a csók –
súgta.

-Akkor mindjárt
vége? – kérdeztem kiegyenesedve. Egészen új erőre kaptam a hírtől.

-Bizony. Hála az
egének. Ezek a papok aztán tudnak beszélni órákat a semmiről – mosolygott a
vörös hajú nő.

Egyet értettem
vele. Az első hitvesi csók elcsattant Isten színe előtt, mindenki megtapsolta,
volt olyan, aki még fütyült is (esküszöm nem én voltam!), majd a pap
vezetésével megindultak kifelé.

Melindával a padok
mellett elosonva előre siettünk. Ő rizst szeretett volna szórni, én pedig ki
szerettem volna szabadulni a templomból. Odakint vakítóan sütött a nap a benti
félhomályhoz képest, és a meleg is felbe kólintott. Fekete ruhám csak úgy
szívta magába.

Társnőm készítette
a szórni valót, ami a gazdagságot és a bőséges gyermekáldást szimbolizálta, én
pedig fényképeztem helyette. Bár, közben éreztem, hogy a cipősarkaim vészesen
süllyednek el a földben. Nem volt lekövezve a templom eleje! Mire mindenki
kivonult, feladtam a küzdelmet. Nem tudtam olyan helyre állni, ahol ne
süllyedtem volna. Úgy éreztem magot is lehetett volna ültetni utánam. Mire
indultunk, a sarkak feladták a kilátástalan küzdelmet az anyafölddel, és tövig
belemélyedtek. Én, pedig azzal a lendülettel belezuttyantam egy vasbeton
virágtartóba. Természetesen mindenki szeme láttára! Miért is ne? Az lett volna
a furcsa, ha kibírok úgy egy napot, hogy ne történjen valami zavarba ejtő
szerencsétlenség velem!   

-Jól vagy? – lépett
oda Gé. Kihúzott a virágok közül. 
Szerencsém volt, hogy nem a rózsabokrok mellett álltunk meg!

-Igen, köszönöm.
Csak egyfolytában elmerül a cipőm sarka – mutattam a lábbelimre. – Minél előbb
le szeretném cserélni.

-Majd az étterem
előtt lecseréled. A táskád Szasza autójában maradt – magyarázta.

-Remek –
bólintottam. Elbotladoztam Melindáék autójához, Gé pedig, csatlakozott az ifjú
párhoz. És még nagyon messze volt a lakodalom vége!