Hotodiglna, holtomiglan 2

2010 június 5. | Szerző: Joyo |

XXV

-Képtelen vagyok rá. Nem és kész! Kizárt! –
tiltakoztam.

-Legalább próbáld meg. Nem olyan vészes. Csak
pár lépés az egész – unszolt Melinda, mikor leparkoltunk az előtt az étterem
előtt, ahol a lagzit tartották. Hátrafordult az ülésen, és biztatóan rám
nézett.

Én magam hátra néztem az étteremre. Fejbe
próbáltam kiszámolni, hogy mekkora lehet a távolság az autó és a bejárat
között. Végül úgy mértem fel, hogy nagyon, de nagyon sok. Két karomat
összefontam a melleim előtt. – Nem! – úgy véltem, hogy elég határozottra
sikeredett a kijelentésem.

-Annyira nem lehet rossz – nézett rám Zsebi
gyermeki naivitással az anyósülésről.

Felvontam az egyik szemöldököm.

-Kipróbálod?

Talán az elfogyasztott pálinka mennyisége,
vagy új ismerőseim és a saját nyitott természetem okozta, de úgy beszélgettünk egymással,
ezzel a két emberrel, mintha már ezer éve ismertük volna egymást.  Ekkor egy ismerős sötét öltöny jelent meg a
periférikus látómezőmben, közvetlenül az autó mellett, majd az öltönyhöz
tartozó, zöld szemű, hosszúkás arc is feltűnt az üvegnél. Gé nézett rám kérdőn,
majd kinyitotta az ajtót.

-Sziasztok. Történt valami?

-Nem hajlandó besétálni az étterembe –
árulkodott Zsebi, s hasonlóan gyermeki arckifejezést is vágott mellé. Sőt, még
az ujjával is felém mutatott.

-És, ha megtudhatnám, miért nem?

Se szó, se beszéd, felé nyújtottam az egyik
hét centis tűsarkúba bújtatott lábamat, és követeltem a lapos talpú cipőmet. (Talán nem kellett volna annyi pálinkát meginnom, eléggé elszemtelenedtem!)

-Nézd Joyo, mindjárt bevonul az egész
násznép, utána ígérem, hogy előkerítem a cipődet. De most gyere be velem,
foglaljunk helyet, onnantól már nem lesz feltűnő, ha kijövünk.

Beadtam a derekamat. Abszolút nem volt
parancsoló a hangja, sokkal inkább határozottan csengett. Sőt, nem is
kijelentés volt, hanem kérés. Talán ez hatott meg. Gé még sosem kért tőlem
semmit. Rendszerint felszólított mindenre, mintha ő sokkal jobban tudná, hogy
nekem mi a jó. De ezúttal kért.

-Nagyon kitörte a lábamat a cipőm. Sajnálom,
hogy ennyi gondot okozok – éreztem, hogy elpirulok, amint megfogtam felém
nyújtott kezét, ő pedig kisegített az autóból.

-Megértem, hidd el, bár nincs benne
tapasztalatom, hogy milyen gondokat tud okozni egy magas sarkú – mondta Gé,
miközben karomat a sajátjába fűzte, és elindultunk befelé az örömszülők mögött.

-Hála a jó égnek – jegyeztem meg félhangosan,
bár ő meghallotta, s egymásra sem nézve, mind a ketten felkuncogtunk. –Igyekszem
nem elképzelni téged, ahogy tűsarkúban tipegsz, különben szégyenszemre
felnyerítenék a röhögéstől.

-Jobb, ha nem teszed – súgta alig mozgó
szájjal. – Éppen bennünket vesz a kamera.

Fegyelmeztem magam, és igyekeztem nem az
operatőrre nézni. Amint az ifjú pár belépett az étterembe, az éktelen csörömpölésre
összerándultam. Nyugi Joyo, csak egy
tányért törtek szét, amit a párnak kellett összetakarítania. Régi szokás!

Jómagam közvetlenül a vőlegény édesanyja mellett
kaptam helyet. Gé a jobbomon ült a vőlegény mellett. Megegyeztünk, hogy az első
étkezés után kikísér az autóhoz, hogy lecserélhessem a lábbelimet. Könnyedén
bele egyeztem, hiszen ameddig ültem, nem akartam elbőgni magam a fájdalomtól. Mi a franc ütött belém, hogy magas sarkút
húztam, amikor úgy is tudtam, hogy kényelmetlen lesz, ráadásul így még a kísérőm
fölé fogok magasodni? Azt hiszem, egyszerűen csinos szerettem volna lenni,
és a lelkem mélyén beismertem, hogy tetszeni szerettem volna Gé-nek. A pálinka
szédítő hatása alább hagyott már a templomban, így biztos voltam benne, hogy
semmi köze a liezonhoz, ami a virágtartó és köztem jött létre. Ám, az
étvágyamat alaposan meghozta. Végig ettem a háromfogásos menüt, s mire a
desszerttel is végeztem, úgy éreztem, soha többet nem szeretnék felállni arról
a székről. A köszöntők után azonban Gé megfogta a vállam és odasúgta…

-Szerintem mehetünk.

Bólintottam, bár, ameddig kijutottunk a
parkolóig, könnyek szöktek a szemembe, miután pedig levetettem a női
kínzóeszközöket, a megkönnyebbültségtől szerettem volna bőgni.

Szerintem minden nő tisztában van
vele, hogy mekkora kínokat tud okozni egy tűsarkú cipő, főként, ha közel hét centiméteres
sarokkal toldották meg. De mégis felvesszük! Ugyan miért? Mert azt állítják,
hogy szép vonala lesz tőle a lábunknak és
méltóságteljesebbé válik tőle a tartásunk? Vagy, mert a női magazinok azt mondják, hogy a férfiak fantáziáját beindítja?
Kérdem én…mennyire lehet izgató egy vízhólyagos, vérhólyagos, húsig kidörzsölt
női láb? Bárhogyan is próbálkozom, még egy perverz férfi agyával
gondolkodva sem jövök lázba!  Kérem
szépen, nem a férfiak kedvéért szenvedünk! Magunknak akarunk tetszeni!  És tudod miért? Mert szeretjük kínozni
magunkat. Léteznek kényelmes magas sarkú cipellők is, bár akkor
még nem tudtam.

A lapos talpú cipőben már vidámabb voltam, s
hirtelen Gé mellett is jobban éreztem magam úgy, hogy szemmagasságban voltam vele.
Az este haladt előre, a porondmester (én csak így hívtam) levezényelte a
szórakoztató próbatételeket, mint a kenyérpapucsban való táncolás, a
cumisüvegből sörivás, húzóra, vagy az ifjú pár csecsemőnek való felöltöztetése
jelentett. Ezután következett a nászajándékok felbontása. Az unokatestvérek összebeszéltek
és megviccelték őket. Erre nyílván ők maguk is rájöttek, mikor már a harmadik
kotyogót húztak elő a dobozból. Az egész társaság jókat nevezett a játékok
közben. Az idő múlása, és az alkoholfogyasztás mennyisége aránytalan volt. A
legtöbb férfi már eléggé spiccesnek tűnt. Ezt abból is érzékeltem, hogy a
legtöbb nagybácsi kipécézett magának, és próbált bevinni, táncolni. Én
minduntalan udvariasan visszautasítottam az ajánlatokat. Fogalmam sem volt,
hogy hogyan kell páros táncot járni, egyedül az apámmal táncoltam addigi
életemben. Vele azonban nagyon is éreztük a ritmust. A körtáncokat azonban már
nem úsztam meg. Ahogy a csapat megkezdte a vonatozást, Ella megragadta a
karomat, és berántott maga elé a sorba. Onnantól fogva nem volt menekvés.
Legalább három nagybácsi lekért táncolna a vonat feloszlása után, én pedig már
segélykérően pislogtam Gé felé, mert a zavarom miatt egyfolytában botladoztam.
Egyszóval akadályozott a táncban. Hiába mondták, hogy lazítsak, és hagyjam
magam vezetni, képtelen voltam. Annyira szokatlan volt számomra a női szerep,
hogy folyamatosan, önkéntelenül is én próbáltam meg vezetni a partneremet.
Megkönnyebbülten láttam, hogy kísérőm nagy léptekkel elindult felém. Zakót már
réges-régen nem viselt, ebből láttam, hogy kezd feloldódni. Megkocogtatta
táncpartnerem vállát.

-Lekérhetem a hölgyet?

A nálam fél fejjel alacsonyabb, ezüst bajuszú
ötvenes férfi mosolyogva bólintott.

-Persze Gé. A te párod. Köszönöm a táncot
kisasszony. Mindig jó érzés egy ilyen gyönyörű fiatal nőt táncba vinni – ezzel lovagiasan
csókot lehet jobb kezemre, majd átnyújtotta a násznagynak.

Ahogy kimondta a párod szót, éreztem, hogy
vér szökik az arcomba és elpirultam. Gé megfogta a kezem és végigtáncoltam vele
egy gyors ütemű számot. Ha a nagybácsik esetében zavarban voltam, akkor Gé-vel
szemben egyenesen megdermedtem. Még csak az ő karjai között voltam képtelen
feloldódni. Talán ő is jobbnak látta, ha inkább félre állunk az egyik ablakhoz.

-Nagyon görcsös vagy – jegyezte meg.

-Tudom. De nem tehetek róla. Még mindig
zavarban vagyok.

-Lehet, hogy innod kellene valami görcsoldót.
Hubertust vagy, valami hasonlót.

Megcsóváltam a fejem.

-Köszönöm, de azt hiszem, jobban járok, ha
több alkoholt nem iszom.

Ám hiába hagyták el ezek a szavak a számat,
hamarosan Ella jelent meg, kezében két pohár gyomorkeserűt tartott, majd
mosolyogva a kezünkbe nyomta. Úgy tűnt nincs apelláta, inni kell!     

-Úgy láttam, hogy üres a kezetek.

-Nos Joyo, akkor egészségedre – koccintotta hozzá
poharát az enyémhez Gé, majd egyetlen húzásra megitta a gyógynövény párlatot.

Nekem sem volt más választásom. Emlékszem,
végig égette a torkomat, a gyomromat, a szám felett izzadságcseppek jelentek
meg. Ekkor felcsendült egy közkedvelt szám, Varga Miklós Vén Európája, amire
mindenki táncra perdült. Kivéve engem és a nagyon időseket. Én csak
támasztottam a falat, kezemben az üres pohárral, mikor Ella megragadta Gé
karját.

-Azt ígérted, hogy erre táncolsz velem.

-Mindjárt jövök – mondta a kísérőm. – Ez az
én számom – ezzel bement táncolni az unokatestvérével.

Sokáig nem maradtam egyedül, Szasza lépett
mellém, és a kezembe adott egy újabb kétcentes hubit.

-Hogy érzed magad? – kérdezte.

-Köszönöm. Jól. Nagyon jó a hangulat, bár
jobb szeretek csak nézőként részt venni az eseményekben – magyaráztam, ahogy
lassan iszogatni kezdtem a gyógynövény likőrt.

-Mond meg szüleidnek, hogy nagyon szépek
lettek a virágdíszek, és azt is köszönjük, hogy ide le is hozták őket.

-Rendben, átadom nekik – bólintottam.

Szasza mellém dőlt az ablakhoz. Ő maga is
belekortyolt az italába. Úgy láttam, hogy vodka-narancsot készített. Elegáns
volt, bár már ő is megszabadult a zakójától. Magas volt, nálam majdnem másfél
fejjel magasabb. Sötétszőke haját kicsit tüskésre zselézte, hogy rendezett
maradjon. Láttam rajta, hogy már ő is kezd spicces állapotba kerülni, mint a
legtöbb férfi, bár lehet, hogy az állandó vigyorgást és szétszórtságot
összekevertem a boldogsággal. Akkor éjjel nehéz volt a kettőt különválasztani!
Ekkor feltette azt a kérdést, amire korábban felkészültem, de ahogy telt az
idő, megfeledkeztem róla, így nem is csoda, hogy belepirultam.

-És mond csak Joyo… mi van köztetek Gé-vel?

Felnéztem rá.

-Azt hiszem valami barátság féle. Nem járunk,
vagy ilyesmi…- éreztem, hogy egyre jobban zavarba jövök.   

-Aha – mosolygott bele a poharába. – Ő nem szokott
csak úgy nőket meghívni. Nagyon jó srác.

-Tudom – makogtam visszafojtott hangon. Úgy
éreztem, ha bármi mást mondanék, vagy összetettebb mondatokkal próbálkoznék,
csak belebicsaklana a nyelvem. Zavaromban a hubis pohár peremét kapargattam,
mintha találtam volna rajta valamit, amit mindenképpen el szerettem volna távolítani
róla.

-Csak ezt szerettem volna mondani. Amúgy
miért nem táncolsz?

-Nem vagyok valami jó a páros táncokban.
Nehezen oldódom fel és nagyon könnyen zavarba jövök.

-Hüm…akkor bizony még innod kell. Nagy a valószínűsége,
hogy Gé fel fog kérni táncolni.

Mélyet sóhajtottam és a tekintetemmel
megkerestem Gé-t, aki éppen csukott szemmel nagy átéléssel énekelte, miszerint:
„Dús hajába tép a szép…”. Ott fel is kuncogtam.

-Van önkritikája – mosolygott Szasza is.

-Ilyen felszabadultnak még sosem láttam.

Hamarosan elrabolták a menyasszonyt. A rablás
és a keresés körülbelül két órát vett igénybe. Éjfél után értünk vissza az
étterembe. Én akkor már inkább az asztalnál ültem és az örömanyával
beszélgettem. Természetesen ő is megtudakolta, hogy mi van Gé és köztem, és ő
is dicshimnuszokat zengett az unokaöccséről. Éjfél után már kezdtem úgy érezni
magam, akár egy bizonytalan vásárló a piacon, akinek éppen valamit készülnek
eladni, s igyekeznek kidomborítani a jó tulajdonságait, hogy mindenképpen őt
válasszam. „Nagyon intelligens!” vagy
 „Humoros,
kedves, megértő” „nagyon terhelhető”
„nagyon szorgalmas” „ellenálló a szervezete, én még szinte nem is
láttam betegnek!” . A végén már úgy éreztem, mintha nem is férfiról volna
szó, hanem minimum egy igáslóról. Mivel nem tudtam mit válaszolhatnék, jobbnak
láttam, ha csak mosolygok és bólogatok. Közben lopva Gé-t kerestem a tömegben.
Ott állt az italpultnál és éppen egy újabb hubit döntött magába. Szasza beszélt
hozzá, ő pedig bólogatott, s közbe-közbe felém nézegettek mind a ketten. Ekkor
Gé letette a kis kétcentes poharat, mélyet sóhajtott, majd elindult felém.
Sejtettem, hogy már túl volt a spicces állapoton. Erre nem csupán abból
következtettem, mert láttam inni, hanem mert már a nyakkendőjétől is
megszabadult, a vajsárga rövid ujjú ing legfelső két gombját kioldotta. Az
éjjel folyamán már én is levetettem a selyem tunikát. Melegem volt, de mikor
tudatosult bennem, hogy Gé miért tart felém, izgatottságomban kirázott a hideg.
Megborzongtam. A szívem pedig gyorsabban kezdett verni.

-Táncolnál velem? – kérdezte felém nyújtva a
kezét.

-Nem nagyon szeretek táncolni – csóváltam a
fejem.

-Ugyan már lányom, ne kéresd magad –
mosolygott rám az idősebbik Ella. – Élvezd az estét.

-Ezaz. Csak egy táncról van szó – mosolygott rám
Gé is. Végül beadtam a derekamat, és hagytam, hogy felsegítsen. Miután megfogta
a kezemet, el sem eresztette. Éreztem, hogy remegnek a lábaim és szédelgek.
Ráadásul Edda „Éjjel érkezem” című számát játszotta a kétszemélyes zenekar.

Te jó ég! Gé-vel fogok lassúzni?

Úgy tűnt, hogy igen. Bevezetett a parkett
közepére, ahol csupán néhány pár andalgott. Bal kezemet a vállára tette, jobb
kezemet továbbra is a sajátjában tartotta, másik karjával pedig átölelte a
derekamat. A szívem egyre jobban zakatolt. Csodálkoztam, hogy nem hallja. Rám
mosolygott.

-Engedd el magad. Lazulj bele a táncba.

-Igyekszem. De mindig zavarban vagyok, ha
lassúról van szó.

-De miért?

-Mert még nem volt sok alkalmam gyakorolni –
vallottam be.

-Nem kértek még fel lassúzni a fiúk? –
kérdezte mosolyogva. Úgy tűnt, hogy kételkedik.  

-Legalább is nem olyan sokszor.

-Akkor most élvezd. Nyugodtan bízd magad rám,
engedd el magad, nagyon görcsös vagy, lazíts, úgy ni, látod, az ember nem hal
bele.

Honnan vagy te ebben olyan biztos? Kérdeztem
magamban, ahogy igyekeztem belelazulni a táncba. Átadtam magam a dal szövegének
és ritmusának. Lassan feloldódtam ennek a férfinak a karjai között. Ő közelebb
húzott magához. Finoman, de határozottan. Arcát az enyémhez érintette. Testünk
teljesen összesimult. Finom remegés futott végig rajtam. Úgy éreztem ilyen még
sosem történt velem. Még akkor sem, amikor évekkel korábban Balázs kért fel egy
lassú szám erejéig. Az csak az osztálytársaim által kierőszakolt gesztus volt.
Ez azonban nagyon is bensőségesnek tűnt azzal, ahogy átölelt, tenyere pedig a
csípőmön pihent. Valami fojtott szexualitás volt abban a táncban. Éreztem, hogy
beleszagol a hajamba, mélyen letüdőzi az illatomat. Nekem is tetszett az övé.
Parfüm, egy kis arcszesz, egy kis veríték és némi alkohol. Más esetben
valószínűleg gyomorforgató lett volna, de abban a pillanatban ajzószerként
hatott rám. Egyre jobban bele lazultam az ölelésébe. Elhúztam tőle a fejemet,
hogy rá nézhessek. Talán az volt az a pillanat. Igen, azt hiszem mind a
kettőnknek az volt. Egymás szemébe néztünk és fellobbantak a lángok. Már biztos
voltam benne, hogy vonzódom hozzá, és ő is én hozzám. De nem akartuk magunknak
beismerni. Őrültség lett volna a részünkről, ha kapcsolatba kezdünk.

Egek, hiszen ő az apám egyik barátja! Mit akarok
tőle? Majdnem tízévnyi korkülönbség van közöttünk! Joyo! Térj észhez!

Talán az ő fejében is hasonló monológ
futhatott, de mind a ketten elnyomtuk magunkban a figyelmeztető hangokat.
Ahelyett, hogy marcangoltuk volna magunkat, élveztük a pillanatot és
áttáncoltuk az egész éjszakát. Talán kimondottan Gé kérésére, de a zenekar
egymás után legalább négy lassú számot lejátszott, mi pedig egészen addig
öleltük egymást, amíg az első gyors taktusok fel nem csendültek.    

Hajnalig tartott a lakodalom. Már alig
vártam, hogy végre otthon lehessek. Ahogy hasadt a hajnal, a varázs is elmúlt,
s átadta helyét a kombinálásnak és az ellenkezésnek. Győzködtem magam, hogy nem
lehet köztünk semmi. Nincs jövője a kapcsolatnak! Miért is vonzódnék hozzá,
hiszen nem is az esetem.

Mégis! Ahogy ott ültünk az asztalnál, az a
pár fiatal, akik még bírták, ő pedig fogta a kezemet, egy nagyon jóleső érzés
melengette a szívemet. Más, mint amit addig érezte, ha vonzódtam valakihez.
Éreztem, hogy ez most kölcsönös! És inkább hagytam minden kombinálást. Minden
had történjen meg úgy, ahogyan meg kellett történnie.