A zöld sas bukása

2010 június 7. | Szerző: Joyo |

XXVI;

Csupán egyetlen órát tudtam aludni, azt is elég nehezen, ugyanis egy kétszemélyes franciaágyon hevertünk hárman. Kéti durmolt a falnak fordulva, Gé feküdt középen, én, pedig előtte, úgy, hogy közben az egyik keze a csípőmön pihent. Nem értem rá azzal foglalkozni, hogy a zavar mely fokozata kapcsolt be az agyamban, amint párnát ért a fejem, azonnal elnyomott az álom. Gé öccse, Tató, pedig a bárpultra hajtotta le fejét két kezét használva párna gyanánt. Ez az édes szendergés csupán egy szempillantásnak volt mondható, hiszen olybá tűnt, hogy a következő pillanatban felszirénázott Gé mobiltelefonja az éjjelszekrényen. Ő érte nyúlt, hogy megszűntesse az égzengést, így a felsőteste és az ágyéka jobban hozzám simult. Azonnal magamhoz tértem. Nem tudtam eldönteni, hogy az a kemény valami, ami éppen a fenekemhez nyomódott, az övcsatja, vagy éppen a legnemesebb testrésze. Még a gondolatra is vörös lettem!

-Gyerekek, ideje felkelni. Hamarosan kezdődök a Vörös-Fradi meccs. Egy-kettő.

-Menj a francba Gé – vágott hozzá morogva Kéti egy kispárnát. – Én úgy sem megyek. Nem alhatnék még egy kicsit?

-Mi az, hogy nem jössz? – háborodott fel erősen kopaszodó matek professzorom. – Ez kérlek szépen, kupadöntő meccs.

-Nem arról volt szó, hogy két mérkőzést játszanak? – ásított egy hatalmasat a szőke melíros lány, és az orrára igazította fekete keretes, elegáns szemüvegét.    

-De igen – bólintott Gé. – Kér valaki kávét?

Mind a hárman bólogattunk. Sosem voltam valami nagy kávé őrült, de abban a helyzetben, amikor csak úgy tudtam volna ébren maradni, ha alkalmazom Tom és Jerry-től a jól bevált, felragasztom a szemhéjamat a homlokomra trükköt, ez egyszer nem utasíthattam vissza.

Gé lefőzte a feketét, közben mindenki próbált életet verni magába. A házigazda, míg a kotyogó a gázon rotyogott… odalépett a CD lejátszóhoz, majd betett egy számomra akkor még ismeretlen együttes dalait, tartalmazó lemezt.

-Ismered a Pálutcai Fiúkat? – kérdezte Gé.

-Nem, nem tudtam végig olvasni a regényt – csóváltam meg a fejemet. A tekintete láttán, úgy éreztem nagyon rosszat, mondtam. Úgy nézett rám, mintha arcul csaptam volna, minimum a Révai Nagylexikon első három kötetével. Reméltem, hogy a fáradság számlájára írja.

-Ezek szerint nem – kuncogott Kéti kinyújtóztatva tagjait.

-Nem baj, még fiatal. Nem ismeri a kultúrát – legyintett Gé, majd elindította a lejátszót. A hangszórókból egy eléggé alternatív hangzású zene csendült fel, mely, ha jól vettem ki, és Gé is jól magyarázta, arról szólt, hogy a fiatal lányok mennyire szeretnek játszani a férfiakkal, és kihasználni gyengeségüket a női nem zsenge képviselői iránt. – Figyeld csak a szövegét – nézett rám Gé. Talán rejtett üzenetnek kellett volna értelmeznem mindezt a részéről. – Mind ilyenek vagytok.

Én csak pislogtam rá. Mire véget ért a Fiatal lányok a Pálutcai Fiúk előadásában, a kávé is kiforrt.

-Kicsit kapjuk össze magunkat gyerekek – lépett a szekrényéhez és húzott elő magának egy rövidnadrágot és egy pólót Gé. – Joyonak még haza is kell mennie, átöltözni. 

-Nyugi Gé. A Benny-ben találkozunk a többiekkel. Tizenegykor kezdődik a meccs, most még csak negyed tíz van. Hová rohansz? – kérdeztem a kávét kortyolgatva. Éreztem, ahogyan kezdi felélénkíteni a szervezetemet.

-Meg mondom én, hogy mi a baja – vigyorgott Kéti. – Az, hogy egy pályán játszik a szülővárosa és a kedvenc futball csapata. Össze van zavarodva, fogalma sincs, hogy kinek szurkoljon. 

Ahogy ott ültem az ágy szélén és igyekeztem magamhoz térni, egyszer csak, valami éles fájdalom hasított a lábszáramba. Megugrottam, s mikor lenéztem, ne sok hiányzott hozzá, hogy sikoltsak is! Pátra volt az, s éppen a bal lábamat használta mászókának. A nylon harisnyámat, úgy ahogy volt, letépte rólam, menthetetlenül. A bőrömet, pedig felsértette.

Gé villám gyorsan megszabadított tőle, és sűrűn elnézést kérve, visszazárta a sarokban álló nagy ketrecbe.

-Jobb, ha leveszed – mondta. Addig ő is és az öccse is szemérmesen elfordultak. Gyorsan kibújtam a brutálisan lemészárolt ruhadarabból, és a táskámba süllyesztettem.

Otthon amilyen gyorsan csak tudtam, lemostam a sminkem és átöltöztem valami kényelmesebb ruhába. Míg oda hajtottunk a Benny-be, Gé-vel elmeséltük apámnak, hogy mi is történt az esküvőn, azt a momentumot kihagyva, hogy majdnem hajnalig összeölelkezve táncoltunk. A vadnyugati stílusú bárban, míg megvártuk Jenőt és a fiait, a sport közvetítéseket néztük. Amilyen fáradt voltam, hogy időről-időre neki dőltem Gé-nek és lehunytam a szemeimet. Ő nem tiltakozott, sőt, volt mikor még a hátamat is elkezdte simogatni. Apám furcsán nézett ránk, mikor ezeket a meghittnek is nevezhető jeleneteket előadtunk. De nem szólt semmit. Talán jobbnak látta, ha nem teszi.

A kezdés előtt tíz perccel átvonultunk a futballpályához, és elfoglaltuk helyünket a tribünön. Mikor elkezdődött a meccs, egészen addig ültem, míg be nem rúgtuk az első gólt. Ott minden fáradtság kiszállt belőlem, s apámmal és Jenővel összekapaszkodva üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért, s a tömeggel együtt énekeltük a buzdító dalokat. Gé azonban csak ült néma csendben a lépcsőn, lába idegesen járt, mi pedig nem értettük mi lehet a baja. Végül Jenő fogalmazta meg a legjobban a helyzetet.

-Nem tudod kinek, drukkolj, mi? Szar ügy – nevezett, majd ugrált tovább.

-Azt hiszem jobb, ha most csendben maradok – motyogta Gé, bár én meghallottam.

-Szégyen, hogy nem szurkolsz a saját szülővárosod csapatának – cukkolta tovább Jenő.

-Te csak fogd be – vágott vissza Gé. – Te is Fradi drukker vagy.

Jenő nem szólt többet. Talán jobban is tette. Amikor a Zöld Sasok először gólt rúgtak, felüvöltöttek a Fradi drukkerek a szegtorukban, s mikor G-re pillantottam, láttam rajta mennyire, őrlődik. Fel merjen-e ő is ugrani, vagy hurrogjon, mint a többiek körülötte. Szinte hallottam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek! Végül jobbnak látta, ha csendben marad.

A meccs eredménye 3-1 lett a mi javunkra. Ám az, hogy ki lesz a 2005-ös kupagyőztes, csupán a visszavágó után dőlt el! Az újabb mérkőzést Székesfehérváron rendezték június 12-én, ám én magam arra már nem tudtam elmenni, hiszen akkor írtam az Angol érettségi írásbeli részét. De megígértem apáméknak, hogy lélekben velük leszek.

Ahogy vonultunk át Benny-be, hogy megünnepeljük a csapatunk győzelmét, Gé még mindig magába volt roskadva. Tudtam, hogy ennek köszönhetően magába fog dönteni néhány sört, de a vonzalom, ami iránta ébredt bennem a lakodalmon, miközben táncoltunk, még ettől sem ingott meg. Éreztem, ha nem teszek ellene semmit, méghozzá sürgősen, nagyon nagy pácba fogok kerülni!