Az el nem csókolt csók

XXVIII

Az első pár nap még furcsa volt. Általában,

mikor éjszaka kiléptem a hálószobámból, mindig tapogatózni kezdtem, keresve a

falat, hogy félálomban elnavigáljam magam a
mellékhelyiségig. Ám a fürdőszoba

robbantást követő éjszakákon még mindig képtelen voltam megszokni, hogy az,

amiben készültem megkapaszkodni, már nem létezik, így időről-időre belerúgtam

egy vödörbe, neki mentem a csempéket tároló dobozoknak, s mivel apám a

járólapot egészen a vasbeton szerkezetig kivéste a padlóból, botladoztam a

szintkülönbség miatt is. Egy hét eltelte után nem, hogy megszoktam volna azt az

állapotot, de egyre jobban utáltam. Nem volt hol megfürdenünk, mert ugyebár a

kádtól megszabadultunk, és a vécét is csak egy vödörnyi vízzel lehetett

leönteni. Hogy miért? Elárulom! Akkor, amikor azt a falat faragták ki

lépcsőzetes formára, mely alapban elválasztotta egymástól a fürdőszobát és a

mellékhelyiséget, egy nagyobb gipszdarab munka közben elszabadult, s egyenesen

a régi vécén landolt. Természetesen olyan mértékben roncsolta a porcelán

szerkezetet, hogy képtelenség volt használni. Még ugyan azon a napon, apám és

Gé, elautókáztak az Iparkörúton lévő nagyáruházba, és vásároltak egy új csészét.

Igen ám, de a vízvezeték szerelő, aki a későbbiekben a tusolópanelt is

beszerelte volna nálunk, előbb nem ért rá, mint a megbeszélt időpont, így

kényszermegoldásként a két fiú kicserélte a fajanszot, s kikötötték, hogy csupán

a legvégső esetben lehet használni.

-Csodás! – morogtam. Csakis azon tudott járni

az agyam, hogy miként fogjuk kibírni az elkövetkező három napot úgy, hogy

egészen addig vissza kell tartanunk a salakanyagokat, amíg működőképes vécéhez

nem jutunk!

Szerencsére, onnantól fogva, hogy Gé beköltözött

az új albérletébe, az esti fürdést könnyedén meg tudtuk oldani.   Abban

az időszakban kezdődtek a főtéren a Bornapok, s egyik alkalommal Gé

megemlítette, hogy négyesben kinézhetnénk, és felmérhetnénk a terepet.

Beleegyeztünk a programba, s el is indultunk hozzá, hogy megfürödjünk.

Gé újdonsült albérlete, egy kétszobás, kis

konyhás, körülbelül ötvenöt négyzetméteres panellakás volt, városunk egyik erdő

közeli lakótelepén. Ahogy beléptünk, megcsapta az orromat Pátra, a vadászgörény

erős pézsma szaga. Engem ugyan egy cseppet sem zavart, apám orrát, már annál

inkább. Nem tehetett róla, ő mindig is érzékeny volt a szagokra. Gé hálójául a

kisebbik szoba szolgált. A falakon lévő lambéria zöldre volt festve, a földön

barna szőnyeg hevert. Az ajtó mellett egy világosbarna szekrénysor húzódott, az

ablak előtt egy íróasztal szerűség foglalt helyett, az ajtótól balkéz felé,

pedig a maradék helyet egy hatalmas franciaágy foglalta el. Különböző papírok hevertek

rajta szanaszét. Úgy tűnt, hogy nagy része a munkájával kapcsolatos. Apám ment

elsőként a fürdőszobába.

Gé odalépett az ágyhoz, és felemelt róla egy

mappár. Felém nyújtotta.

-Korábban már meséltem neked ezekről a

versekről. De most, hogy itt vagy, nézd meg a saját szemeddel őket. Én ezeket a

fajtákat kedvelem.

Leültem az ágy végébe, és bele lapoztam a kinyomtatott

papírhalomba. Fodor Ákos pársoros verseit tartalmazták. Amíg szüleim tisztálkodtak,

én a versek körül szemezgettem…

-Ez nagyon tetszik. Lehetne akár a mottóm is…”

Nem én kések. A világ siet.”

Gé elmosolyodott.

-Vannak ott még jobbak is. Csak olvasgasd. Ha gondolod, kölcsön adom, hogy

át tudd nézni az egészet.

Felmosolyogtam rá, majd olvastam tovább. Ő közben bement a nagyszobába, hogy

megnézze, mit művelnek a házi kedvencei. Pátrán, a vadászgörényen kívül volt

még egy gyönyörű, karcsú fekete-fehér nőstény macskája is, Gina.

Mire én is megfürödtem, Gé, már nekivetkőzött. Egy szál farmernadrágban

mászkált a lakásban. Anyám megmosolyogta.

-Még nem is láttalak is Gé kisfiam. Igazán formás gyerek vagy.

Láttam Gé-n, hogy zavarba jött. Felnéztem a versek fölül, és én is végig

mértem. A bőre már barnás volt, nyílván sikerült valahol napoznia. Vállai nem

voltak túl szélesek, éppen csak annyira, hogy férfias legyen. Izom nem sok volt

rajta, és nem is voltak valami látványosak, éppen csak annyira, amennyire

kellett. A mellkasát fedő sötét szőr egyenes volt. A szegycsontján vonult

végig, s egy kevés jutott a melleire is. Onnan egy vékony kis csíkban

levezetett a hasára, s eltűnt az övcsat mögött. Legszívesebben végighúztam

volna az ujjamat azon a csíkon. Kíváncsi voltam milyen a bőre tapintása. Volt

egy kis sörpocakja, de annyi kellett rá. Ahogy megfordult, el kellett ismernem,

hogy nagyon is formás fenék húzódhat meg a sötét farmer anyag alatt. Reméltem,

hogy egyszer valóban kideríthetem, igazam volt-e. Azon kaptam magam, hogy még

mindig őt bámulom, s ahogy észhez tértem és felnéztem rá, találkoztam a

tekintetével. Ő is engem nézett.

Este nyolc óra körül indultunk el gyalogosan a Főtérre. A borászatok

kihelyezett bódéiból gyöngyöző rubin és mézszínű borokat kínáltak. A Városháza

előtt álló színpadon néptánc előadás zajlott, az emberek hömpölygő tömege,

pedig körbe-körbehaladt a kör alakú területen. Mindig is szerettem az

ilyesfajta városi ünnepségeket. Édesanyámmal már túl voltunk két-két

deciliternyi vörösbor elszopogatásán, s éppen a bazársoron bámészkodtunk, míg

két kísérőnk újabb adag italért álltak sorba. Jómagam leragadtam valahol az

egyik ékszeres standnál. Gyönyörködtem a nyakláncok, karkötők, gyűrűk

változatosságában. Közben fel sem tűnt, hogy édesanyám már régen tovább sétál,

mikor egyszer csak egy pohár vörösbor jelent meg a periférikus látómezőmben, majd

meghallottam Gé hangját.

-Mit nézegetsz asszony?

-Csak gyönyörködöm – feleltem, s átvettem tőle a felém kínált poharat. Elmosolyodtam.

Szóval újra asszonynak hívott. Újra

kezdte a játékot. Nyílván az alkohol hozta ki belőle. Akkor folytassuk csak a

játékot
, gondoltam. –Elméletileg még nem vagyok a feleséged. Sőt, még a

menyasszonyod sem.

-Dehogyis nem – bólintott Gé.

-Ameddig nincs itt semmi – mutattam a bal kezem gyűrűsujjára. – Addig nem

hívhatsz a menyasszonyodnak – mikor láttam, hogy a döbbenettől lefagyott,

kihasználva a pillanatnyi helyzetet, arrébb sétáltam. Ő pedig csak nagy sokára

sietett utánam.

-Nos, jól van. Ha neked ez kell. Tegyük hivatalossá – ezzel megfogta a bal

kezem. – Remélem jó lesz a méret, legfeljebb majd állítasz rajta – ezzel az

ujjamra húzott egy gyűrűt. Meglepődtem, sőt, biztos vagyok benne, hogy el is

pirultam. – Innentől fogva a menyasszonyom vagy.

Nem

nevezhetném éppen romantikus lánykérésnek, de már akkor így úgy éreztem, hogy

Gé-nek sosem volt er
ő
ssége a romantika. Ebben a hipotézisben többször

tévedtem, de akkor, ott, a F
ő
téren, hirtelen nem tudtam hová tenni a

gesztust. Biztos vagyok benne, hogy nem térdelt volna le, hiszen nem gondolta komolyan,

csupán a maga módján meg akarta mutatni, hogy igényt tart rám. Vagy talán
ő
is

annyira zavarban volt, hogy nem tudta miként ajándékozzon meg, s inkább

alkalmazta a szokásos h
ű
vös, személytelen bánásmódot, ami mögé mindig

elbújt, ha zavarba jött! Minden esetre ott álltam a F
ő
téren,

ujjamon egy vásári gy
ű
rűvel, és hatalmas megelégedést

éreztem. Akkor már biztos voltam benne, hogy Gé vonzódik hozzám. Máskülönben

valami laza szöveggel rákontrázott volna a gy
ű
rűs megjegyzésemre. De mégis, ott

maradt az ékszeres standnál, és választott nekem egy gy
ű
rűt.

Az ékszert vizsgálgattam, ami körül ölelte bal kezem gyűrűsujját. Igaz, hogy

bóvli volt, de nem is az anyagi értéke számított, sokkal inkább az, amiért

adták, még ha az illető elég sajátságos stílusban tette is azt. Valami

képlékeny ezüstös anyagból készült, nem tudnám megmondani, hogy mi volt az. A

tetején apró kis virágok ültek, s még a hozzájuk tartozó leveleket is

megformázták. Számomra az volt akkor a leggyönyörűbb ékszer a világon. Bár

elképzelhető, hogy az elfogyasztott bormennyiség is befolyásolt.

Szüleim hamarosan haza sétáltak, én azonban még egy darabig Gé-vel maradtam.

Sétálgattunk a Főtéren, a városban. Lovagiasan felajánlotta, hogy hazakísér. Ám

mégsem a házunk előtt kötöttünk ki, hanem az onnan nem messze lévő játszótéren.

Gyermeki módon játszottunk a mászókákon, szaladgáltunk, kergetőztünk, nagyokat

nevettünk. Úgy láttam, hogy ő is teljesen feloldódott. Később én a hintában

ültem. Nem hintáztam, ahhoz túlságosan is szédelegtem a vörösbortól. Csak ültem

ott, kapaszkodtam a láncokba és lassan hátra dőltem. Ekkor azonban neki ütköztem

Gé-nek. Ő mögöttem állt és szintén a hintám láncait markolta. Közben engem

nézett és mosolygott. Egy szót sem szóltunk. Csak bámultunk egymásra. A

gyomromban valami különös várakozó érzés terjedt szét, mintha ezernyi pillangó

röpködött volna benne. Igen, most. Talán most!

Most fog megcsókolni!
Láttam a szemein, hogy megtenné. Legszívesebben

lehajolna hozzám, ajkait pedig az enyémre illesztené. Vonzottuk egymást. Talán,

ha nem lettek volna bennünk gátlások, ha nem szólalt volna meg a fejünkben a

vészcsengő figyelmeztető hangja, biztosan felállított volna a hintáról, oda húz

magához, s addig csókol, amíg csak szusszal bírjuk. De ott voltak még azok a

bizonyos falak. Még mind a kettőnkben voltak kétségek, hogy vajon helyes

volna-e a részünkről, ha átlépnénk azt a bizonyos határt. Így csak mosolyogtunk

egymásra, nem tettünk semmit, de a várakozás, a mi lenne, ha érzése még

ott vibrált közöttünk, akkor is, amikor haza kísért és elbúcsúztunk a kapu

alatt.

Mikor felértem a lakásba, apám leszidott, mert hajnali négykor estem be az

ajtón. Ráadásul szegény Gé sem tud majd aludni, hiszen azt ígérte neki, hogy

kilencre átjön hozzá, hogy elkezdjék letenni a tusolótálca alapjait. Nem voltam

képes sokáig szégyellni magam. Amint lefeküdtem, már el is aludtam. Ám azt sem

tehettem sokáig, s ez így volt fair mindenkivel szemben. A felújítás hangjai

amúgy sem hagytak volna sok lehetőséget. Ám arra nem számítottam, hogy ki fog

felébreszteni.

Arra riadtam, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállamat. Lassan a hátamra

fordultam. Az első, amivel szembe találtam magam, az a másnaposság volt. Őrült

fúriaként támadt nekem, főként a fejemet ütlegelte, s ha ez fizikailag

lehetséges, belülről!  A második, maga Gé

volt. Az ágyam szélén ült, és mosolygott rám.

-Ideje felkelni – mondta.

-Tudom.

Nem sokat beszéltünk. Ő kiment, én felöltöztem, majd az érettségi tételeket

magamhoz véve, sétálni indultam a környéken. Arról pedig igyekeztem megfeledkezni,

hogy mi történt az este. Illetve arról, ami majdnem megtörtént. De annak az el

nem csókolt csóknak a feszültsége továbbra is ott vibrált közöttünk.        

Tovább a blogra »