XXVIII
Az első pár nap még furcsa volt. Általában,
mikor éjszaka kiléptem a hálószobámból, mindig tapogatózni kezdtem, keresve a
falat, hogy félálomban elnavigáljam magam a
robbantást követő éjszakákon még mindig képtelen voltam megszokni, hogy az,
amiben készültem megkapaszkodni, már nem létezik, így időről-időre belerúgtam
egy vödörbe, neki mentem a csempéket tároló dobozoknak, s mivel apám a
járólapot egészen a vasbeton szerkezetig kivéste a padlóból, botladoztam a
szintkülönbség miatt is. Egy hét eltelte után nem, hogy megszoktam volna azt az
állapotot, de egyre jobban utáltam. Nem volt hol megfürdenünk, mert ugyebár a
kádtól megszabadultunk, és a vécét is csak egy vödörnyi vízzel lehetett
leönteni. Hogy miért? Elárulom! Akkor, amikor azt a falat faragták ki
lépcsőzetes formára, mely alapban elválasztotta egymástól a fürdőszobát és a
mellékhelyiséget, egy nagyobb gipszdarab munka közben elszabadult, s egyenesen
a régi vécén landolt. Természetesen olyan mértékben roncsolta a porcelán
szerkezetet, hogy képtelenség volt használni. Még ugyan azon a napon, apám és
Gé, elautókáztak az Iparkörúton lévő nagyáruházba, és vásároltak egy új csészét.
Igen ám, de a vízvezeték szerelő, aki a későbbiekben a tusolópanelt is
beszerelte volna nálunk, előbb nem ért rá, mint a megbeszélt időpont, így
kényszermegoldásként a két fiú kicserélte a fajanszot, s kikötötték, hogy csupán
a legvégső esetben lehet használni.
-Csodás! – morogtam. Csakis azon tudott járni
az agyam, hogy miként fogjuk kibírni az elkövetkező három napot úgy, hogy
egészen addig vissza kell tartanunk a salakanyagokat, amíg működőképes vécéhez
nem jutunk!
Szerencsére, onnantól fogva, hogy Gé beköltözött
az új albérletébe, az esti fürdést könnyedén meg tudtuk oldani. Abban
az időszakban kezdődtek a főtéren a Bornapok, s egyik alkalommal Gé
megemlítette, hogy négyesben kinézhetnénk, és felmérhetnénk a terepet.
Beleegyeztünk a programba, s el is indultunk hozzá, hogy megfürödjünk.
Gé újdonsült albérlete, egy kétszobás, kis
konyhás, körülbelül ötvenöt négyzetméteres panellakás volt, városunk egyik erdő
közeli lakótelepén. Ahogy beléptünk, megcsapta az orromat Pátra, a vadászgörény
erős pézsma szaga. Engem ugyan egy cseppet sem zavart, apám orrát, már annál
inkább. Nem tehetett róla, ő mindig is érzékeny volt a szagokra. Gé hálójául a
kisebbik szoba szolgált. A falakon lévő lambéria zöldre volt festve, a földön
barna szőnyeg hevert. Az ajtó mellett egy világosbarna szekrénysor húzódott, az
ablak előtt egy íróasztal szerűség foglalt helyett, az ajtótól balkéz felé,
pedig a maradék helyet egy hatalmas franciaágy foglalta el. Különböző papírok hevertek
rajta szanaszét. Úgy tűnt, hogy nagy része a munkájával kapcsolatos. Apám ment
elsőként a fürdőszobába.
Gé odalépett az ágyhoz, és felemelt róla egy
mappár. Felém nyújtotta.
-Korábban már meséltem neked ezekről a
versekről. De most, hogy itt vagy, nézd meg a saját szemeddel őket. Én ezeket a
fajtákat kedvelem.
Leültem az ágy végébe, és bele lapoztam a kinyomtatott
papírhalomba. Fodor Ákos pársoros verseit tartalmazták. Amíg szüleim tisztálkodtak,
én a versek körül szemezgettem…
-Ez nagyon tetszik. Lehetne akár a mottóm is…”
Nem én kések. A világ siet.”
Gé elmosolyodott.
-Vannak ott még jobbak is. Csak olvasgasd. Ha gondolod, kölcsön adom, hogy
át tudd nézni az egészet.
Felmosolyogtam rá, majd olvastam tovább. Ő közben bement a nagyszobába, hogy
megnézze, mit művelnek a házi kedvencei. Pátrán, a vadászgörényen kívül volt
még egy gyönyörű, karcsú fekete-fehér nőstény macskája is, Gina.
Mire én is megfürödtem, Gé, már nekivetkőzött. Egy szál farmernadrágban
mászkált a lakásban. Anyám megmosolyogta.
-Még nem is láttalak is Gé kisfiam. Igazán formás gyerek vagy.
Láttam Gé-n, hogy zavarba jött. Felnéztem a versek fölül, és én is végig
mértem. A bőre már barnás volt, nyílván sikerült valahol napoznia. Vállai nem
voltak túl szélesek, éppen csak annyira, hogy férfias legyen. Izom nem sok volt
rajta, és nem is voltak valami látványosak, éppen csak annyira, amennyire
kellett. A mellkasát fedő sötét szőr egyenes volt. A szegycsontján vonult
végig, s egy kevés jutott a melleire is. Onnan egy vékony kis csíkban
levezetett a hasára, s eltűnt az övcsat mögött. Legszívesebben végighúztam
volna az ujjamat azon a csíkon. Kíváncsi voltam milyen a bőre tapintása. Volt
egy kis sörpocakja, de annyi kellett rá. Ahogy megfordult, el kellett ismernem,
hogy nagyon is formás fenék húzódhat meg a sötét farmer anyag alatt. Reméltem,
hogy egyszer valóban kideríthetem, igazam volt-e. Azon kaptam magam, hogy még
mindig őt bámulom, s ahogy észhez tértem és felnéztem rá, találkoztam a
tekintetével. Ő is engem nézett.
Este nyolc óra körül indultunk el gyalogosan a Főtérre. A borászatok
kihelyezett bódéiból gyöngyöző rubin és mézszínű borokat kínáltak. A Városháza
előtt álló színpadon néptánc előadás zajlott, az emberek hömpölygő tömege,
pedig körbe-körbehaladt a kör alakú területen. Mindig is szerettem az
ilyesfajta városi ünnepségeket. Édesanyámmal már túl voltunk két-két
deciliternyi vörösbor elszopogatásán, s éppen a bazársoron bámészkodtunk, míg
két kísérőnk újabb adag italért álltak sorba. Jómagam leragadtam valahol az
egyik ékszeres standnál. Gyönyörködtem a nyakláncok, karkötők, gyűrűk
változatosságában. Közben fel sem tűnt, hogy édesanyám már régen tovább sétál,
mikor egyszer csak egy pohár vörösbor jelent meg a periférikus látómezőmben, majd
meghallottam Gé hangját.
-Mit nézegetsz asszony?
-Csak gyönyörködöm – feleltem, s átvettem tőle a felém kínált poharat. Elmosolyodtam.
Szóval újra asszonynak hívott. Újra
kezdte a játékot. Nyílván az alkohol hozta ki belőle. Akkor folytassuk csak a
játékot, gondoltam. –Elméletileg még nem vagyok a feleséged. Sőt, még a
menyasszonyod sem.
-Dehogyis nem – bólintott Gé.
-Ameddig nincs itt semmi – mutattam a bal kezem gyűrűsujjára. – Addig nem
hívhatsz a menyasszonyodnak – mikor láttam, hogy a döbbenettől lefagyott,
kihasználva a pillanatnyi helyzetet, arrébb sétáltam. Ő pedig csak nagy sokára
sietett utánam.
-Nos, jól van. Ha neked ez kell. Tegyük hivatalossá – ezzel megfogta a bal
kezem. – Remélem jó lesz a méret, legfeljebb majd állítasz rajta – ezzel az
ujjamra húzott egy gyűrűt. Meglepődtem, sőt, biztos vagyok benne, hogy el is
pirultam. – Innentől fogva a menyasszonyom vagy.
Nem
nevezhetném éppen romantikus lánykérésnek, de már akkor így úgy éreztem, hogy
Gé-nek sosem volt erőssége a romantika. Ebben a hipotézisben többször
tévedtem, de akkor, ott, a Főtéren, hirtelen nem tudtam hová tenni a
gesztust. Biztos vagyok benne, hogy nem térdelt volna le, hiszen nem gondolta komolyan,
csupán a maga módján meg akarta mutatni, hogy igényt tart rám. Vagy talán ő is
annyira zavarban volt, hogy nem tudta miként ajándékozzon meg, s inkább
alkalmazta a szokásos hűvös, személytelen bánásmódot, ami mögé mindig
elbújt, ha zavarba jött! Minden esetre ott álltam a Főtéren,
ujjamon egy vásári gyűrűvel, és hatalmas megelégedést
éreztem. Akkor már biztos voltam benne, hogy Gé vonzódik hozzám. Máskülönben
valami laza szöveggel rákontrázott volna a gyűrűs megjegyzésemre. De mégis, ott
maradt az ékszeres standnál, és választott nekem egy gyűrűt.
Az ékszert vizsgálgattam, ami körül ölelte bal kezem gyűrűsujját. Igaz, hogy
bóvli volt, de nem is az anyagi értéke számított, sokkal inkább az, amiért
adták, még ha az illető elég sajátságos stílusban tette is azt. Valami
képlékeny ezüstös anyagból készült, nem tudnám megmondani, hogy mi volt az. A
tetején apró kis virágok ültek, s még a hozzájuk tartozó leveleket is
megformázták. Számomra az volt akkor a leggyönyörűbb ékszer a világon. Bár
elképzelhető, hogy az elfogyasztott bormennyiség is befolyásolt.
Szüleim hamarosan haza sétáltak, én azonban még egy darabig Gé-vel maradtam.
Sétálgattunk a Főtéren, a városban. Lovagiasan felajánlotta, hogy hazakísér. Ám
mégsem a házunk előtt kötöttünk ki, hanem az onnan nem messze lévő játszótéren.
Gyermeki módon játszottunk a mászókákon, szaladgáltunk, kergetőztünk, nagyokat
nevettünk. Úgy láttam, hogy ő is teljesen feloldódott. Később én a hintában
ültem. Nem hintáztam, ahhoz túlságosan is szédelegtem a vörösbortól. Csak ültem
ott, kapaszkodtam a láncokba és lassan hátra dőltem. Ekkor azonban neki ütköztem
Gé-nek. Ő mögöttem állt és szintén a hintám láncait markolta. Közben engem
nézett és mosolygott. Egy szót sem szóltunk. Csak bámultunk egymásra. A
gyomromban valami különös várakozó érzés terjedt szét, mintha ezernyi pillangó
röpködött volna benne. Igen, most. Talán most!
Most fog megcsókolni! Láttam a szemein, hogy megtenné. Legszívesebben
lehajolna hozzám, ajkait pedig az enyémre illesztené. Vonzottuk egymást. Talán,
ha nem lettek volna bennünk gátlások, ha nem szólalt volna meg a fejünkben a
vészcsengő figyelmeztető hangja, biztosan felállított volna a hintáról, oda húz
magához, s addig csókol, amíg csak szusszal bírjuk. De ott voltak még azok a
bizonyos falak. Még mind a kettőnkben voltak kétségek, hogy vajon helyes
volna-e a részünkről, ha átlépnénk azt a bizonyos határt. Így csak mosolyogtunk
egymásra, nem tettünk semmit, de a várakozás, a mi lenne, ha érzése még
ott vibrált közöttünk, akkor is, amikor haza kísért és elbúcsúztunk a kapu
alatt.
Mikor felértem a lakásba, apám leszidott, mert hajnali négykor estem be az
ajtón. Ráadásul szegény Gé sem tud majd aludni, hiszen azt ígérte neki, hogy
kilencre átjön hozzá, hogy elkezdjék letenni a tusolótálca alapjait. Nem voltam
képes sokáig szégyellni magam. Amint lefeküdtem, már el is aludtam. Ám azt sem
tehettem sokáig, s ez így volt fair mindenkivel szemben. A felújítás hangjai
amúgy sem hagytak volna sok lehetőséget. Ám arra nem számítottam, hogy ki fog
felébreszteni.
Arra riadtam, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállamat. Lassan a hátamra
fordultam. Az első, amivel szembe találtam magam, az a másnaposság volt. Őrült
fúriaként támadt nekem, főként a fejemet ütlegelte, s ha ez fizikailag
lehetséges, belülről! A második, maga Gé
volt. Az ágyam szélén ült, és mosolygott rám.
-Ideje felkelni – mondta.
-Tudom.
Nem sokat beszéltünk. Ő kiment, én felöltöztem, majd az érettségi tételeket
magamhoz véve, sétálni indultam a környéken. Arról pedig igyekeztem megfeledkezni,
hogy mi történt az este. Illetve arról, ami majdnem megtörtént. De annak az el
nem csókolt csóknak a feszültsége továbbra is ott vibrált közöttünk.