Ballag már a véndiák tovább

2010 június 16. | Szerző: Joyo |

XXIX

Olyan közel volt már a ballagásunk, hogy alig
fogtam fel az idő múlását. Csak térdeltem kint a tankertben és gyomláltam.
Körülöttem a diáktársak zavartalanul őrjöngtek. Mindenki a maga módján. Volt,
aki a fűvész kertben éppen marihuánás cigit szívott, mások megelégedtek a
normál koporsószeggel, megint mások az ásójukra támaszkodva beszélgettek. Ezt a
csapatot főként a fiúk tették ki. Gyomlálni csupán hárman gyomláltunk. Andi,
Juli és én. Néma csendben. Terepmintás kertésznadrágom kantárjait lehajtottam,
s a melegre való tekintettel a melleim alatt összecsomóztam a zöld pólót, de
még úgy is szakadt rólam a víz. Mellettem gyűlt a gyomkupac, kezeim szorgosan
jártak a rotációs kapálásra váró kis földterület felett. De lélekben egészen
máshol jártam. Nagyon, nagyon messze a munkától. Egy hét volt hátra a
ballagásig. Képtelen voltam elhinni. Hogyan szaladhatott így el négy év? Hiszen
csak tegnap történt, hogy gólyaként izgatottságtól remegve átléptem a
kertészeti középiskola kapuját! Mi történt? Egyáltalán velem mi történt? Hiszen
a legtöbb diák alig várja, hogy túl legyen a ballagásán, és kiszabaduljon a
tanulás fogságából!  Én mégis el voltam szontyolodva. Mert, ahogy a
sarkamra ülve végignéztem osztálytársaimon, előtódultak az emlékek. Jók is, rosszak
is, s bármi is történt a múltban, úgy éreztem, ezek az emberek rettentően
fognak hiányozni a mindennapjaimból! Szégyenszemre elbőgtem magam a gazt
tépdesve. Se Andi, se pedig Juli nem értette mire fel ez a szomorúság. Ők azok
közé tartoztak, akik szabadulni szerettek volna. Bár ez a huszonkettes
csapdája, mert amint elballagunk, bizony szembetaláljuk magunkat az érettségi
vizsgákkal.

Igyekeztem visszanyelni a könnyeimet.
Senkivel sem osztottam meg a gondolataimat, a bánatomat. Nono is Tamival
dohányzott valahol. Nem akartam őket ilyen érzelgős dolgokkal terhelni. Talán
még mindig bennem volt a félsz. Hogy miért? Mi van, ha felvételt nyerek
valamelyik főiskolára? Új kaland veszi kezdetét! És én, hiába adtam be a
jelentkezésemet, és igyekeztem felülkerekedni a félelmeimen, azért még csak,
csak előbukkantak a rossz érzések!

Ezen felül Gé is befészkelte magát a
gondolataimba. Igaz, megpróbáltam kiverni a fejemből. Győzködtem magam, hogy
nincs jövője annak, ha kapcsolatot kezdünk. Majdnem tíz év volt közöttünk a
korkülönbség. Gyerek voltam! Mit akarhattam volna egy felnőtt férfitól? Én ő
mit akart tőlem? Egyetlen dologra tudtam gondolni, amit úgy nagy átlagban a
férfiak 99%-a akart a nőktől, s erre a gondolatra összeugrott a gyomrom. Nem
voltak éppen a legjobb tapasztalataim a szexualitással kapcsolatban. Nem tudtam
elképzelni, hogy mit szeretnek rajta annyira az emberek. Mindenki isteníti,
áradozik róla, hogy milyen csodálatos, az ember szinte elájul, lebeg,
örömmámorban úszik, s mikor a kéj köde az agyára száll, és elszabadulnak az
állati ösztönök, annál jobb dolog nem is létezik a világon. Úgy állították be,
mintha a szextől forogna a Föld! Mintha az volna az értelme! Pedig én magam nem
tapasztaltam mást, mint, hogy csak a baj van vele, mert ha két ember összeteszi,
amije van…nos… ott nagy a sérülés veszélye. Főként a lelki sérülésről beszélek.
Nekem fájt, nem volt más, mint a testek ritmikus lökdösődése, számomra
értelmetlenül, hiszen senkinek sem volt orgazmusa! Akkor mégis mire jó, vagy
milyen, amikor jó? Fogalmam sem volt, hogy mikor fogom
megtapasztalni. És, ahogy akkor éreztem magam, egy jó ideig nem is akartam
megtudni. Talán igaza lehet anyámnak és a barátnőimnek? Akkor jó a szex, ha
olyan emberrel fekszünk le, akivel kölcsönösen szeretjük egymást? Akkor tudunk
egymásra őszintén odafigyelni? Az igényeire, a vágyaira? Arra, hogy a társának
is jó legyen? Úgy éreztem, akár hányszor (na jó, az alatt a két alkalom alatt),
mikor együtt voltam Balázzsal, nem is próbálkozott azzal, hogy nekem jó legyen.
 Talán nem ő volt a megfelelő partner a számomra? Talán. Igen,
elképzelhető. Ám, akkor mégis kicsoda? Gé? Ugyan! Ha, még ha csak el is
játszottam a gondolattal, belepirultam. Én és Gé? Az ágyban? Együtt, Egymással?
Szeretkezve? Miért is ne? Tulajdonképpen, ha belegondoltam, nem a sima szex,
vagy dugás jutott eszembe, hanem a gyengéd szeretkezés. Mióta elvitt táncolni
azon a bizonyos esküvőn, s hosszú ideig a karjaiban tartott, megéreztem mekkora
gyengédség és figyelem bújt meg a hűvös páncélzat mögött.

-Joyo, te nem jössz? – Juli hangja rántott
vissza a tankertbe. Még mindig a sarkamon ültem. Térdeim belefúródtak az
agyagos földbe.

-Hová? – kérdeztem kábán.

-Enni. Ebédszünet van.

-De igen. Megyek – ahogy felálltam, éreztem,
hogy bizonytalanok a lépteim. Még nem teljesen tértem vissza a testembe.
    

Ahogy bent ücsörögtem és majszolgattam a
szendvicsemet, a gondolataim még mindig messze jártak, s el sem jutott a
fülemig társaim beszélgetései, amik csupán háttérzajként morajlottak. A jelenbe
egy SMS rántott vissza. A kijelzőn Gé neve szerepelt.

„Láttam a tablótokat. Nagyon jól sikerült.
Örülök, hogy az esküvőn, az osztály legszebb lánya volt a kísérőm! GÉ”

A gyomrom görcsbe ugrott! Gé udvarolt.
Tudtam! Nem ez volt az első bókja, mióta elkísértem az esküvőre. Azzal
győzködtem magam, hogy csak le akart fektetni! Így könnyebb volt
megakadályozni, hogy mélyebb érzelmeket tápláljak iránta. Ha arra gondoltam,
hogy csak szexet akar, mint minden férfi, akkor egy undorral vegyes gyűlölet
született meg a lelkemben, s ez szolgált pajzsként. És egész jól végezte a
munkáját! Abban a pillanatban, amikor ez eszembe jutott és meggyőztem magam,
hogy minden férfi disznó, elkezdtem utálni Gé-t! Használt! Nagyon is! Miért
bókolt volna másért? Önmagamat nem láttam valami vonzónak azon a bizonyos
tablón! Úgy éreztem, sikerülhetett volna jobban is! Volt rajtam súlyfelesleg,
ebből kifolyólag a képen egy toka körvonalazódott az állam alatt, amit még a
gondos retusáló sem tudott teljes mértékben eltüntetni! Pedig hányszor
gyakoroltam a fürdőszobai tükör előtt, hogy a legelőnyösebb pózt megtaláljam a
fotózáshoz! Sajnos nem sikerült! A kép Decemberben készült. Azóta már adtam le
pár kilót. Úgy éreztem, ha akkor mentünk volna a műterembe, sokkal jobban
sikerül a kép. De már nem volt mit tenni. Így is csúszott a kész tabló, és
csupán két hetet volt kint a virágüzletünk kirakatában.

Az osztályunk képtelen volt egyes dolgokban
megegyezni. Komoly harcok mentek, hogy milyen formájú, milyen színű legyen,
hogyan legyenek rajta elhelyezve a képek, kik legyenek rajta a tanárok
közül…stb.

Egy alkalommal szavazásra bocsátották, hogy a
minket tanító tanárok képe fel legyen-e téve a tablóra, vagy csupán egy névsor
formájában örökítsük meg őket. Nem sok szavazat kellett már ahhoz, hogy a
fényképek nyerjenek, s ekkor Maresz, akivel még mindig nem volt a legfényesebb
a kapcsolatom, rám nézett osztályfőnöki órán.

-Azt javaslom Joyo, hogy a fényképek mellett
szavazzál, különben nem hozzátok visszük a tablót.

Csak ültem a pad tetején, és álltam a festett
vörös hajú lány ádáz tekintetét, aki úgy tűnt, abszolút nyeregben érezte magát.
Fogalmam sincs, hogy mit gondolt rólam. Talán jobb is, ha sosem tudom meg. Ám,
én már régóta nem voltam az a lány, akit két évvel korábban terrorizálhatott.
Nem engedtem, hogy sarokba szorítsanak, és azt is megígértem magamnak, hogy
soha többé nem hagyom, hogy megzsaroljanak bármivel is.  Két év alatt
kivívtam magamnak egy pozíciót az osztály közösségében, ami nem volt éppen
szégyellni való, és nem hagytam, hogy ez elvegyék tőlem.

-Hiába próbálsz Zsarolni Maresz. Nekem aztán
teljesen mindegy, hogy hol van a tabló. Én csak felajánlottam, hogy akár nálunk
is lehet, mert van hely, és eléggé forgalmas az utca. Te elviheted az isten
háta mögé is, az sem izgat. Nekünk talán még az a jobb, ha nem nálunk lesz
elhelyezve a tablónk, mert így több hely jut az árukészletnek.

Először csak pislogott. Egyszerűen nem talált
rajtam fogást, ráadásul a többiek őt szavazták le, mivel beismerték, hogy a mi
üzletünk valóban nagyon forgalmas helyen volt, s azért valljuk be…minden nőben
ott a magamutogatás kényszere! Az osztályunk 70 %-a pedig a szebbik nemből
állt.

-Jó, akkor ezt megbeszéltük – mondta végül. –
A többség dönt, a fényképek mellett szavaztunk.

Természetes, hogy győztek, ők voltak többen,
én pedig mindig is konfliktuskerülő ember voltam. A tabló pedig a mi belvárosi
virágüzletünk kirakatában terpeszkedett. Elfoglalva az egész kirakatot!

********

A ballagás napján megőrültem. Ezt több dolog
is bizonyítja! Az első, hogy kis híján elkéstem a saját vonulásomról. A másik,
hogy valami őrült ötlettől vezérelve, meg akartam hívni Gé-t az ünnepi
ebédemre. Ezen magam is megdöbbentem. Tulajdonképpen őrültség volt a részemről.
És természetesen kivitelezhetetlen lett volna. Hiszen Gé a saját öccse
ballagásán vett részt. A harmadik, és egyben utolsó, de legsúlyosabb hibám az
volt, hogy önként kerestem fel Balázst, hogy a ballagás után akar-e még magyart
gyakorolni, hiszen hétfőn azzal kezdődött az érettségi vizsga sorozat. Mind a
ketten tudtuk, hogy nem azért akartam oda menni, hogy gyakoroljunk. De nem
mondtuk ki. Tudom, hogy az én hibám. Nem kellett volna megközelítenem azok
után, ami történt. De aznap reggel túlságosan is Gé körül kezdtek el forogni a
gondolataim, s úgy éreztem, az egyetlen dolog, amivel ennek a gátját tudom
vetni, az, ha valami egetverő baromságot cselekszem!

Igen,
tudom, hogy mekkora ökörséget vettem a fejembe! Hogy ez a lehető legrosszabb
dolog, amit tehettem. Ráadásul feleslegesen okoztam magamnak lelki és fizikai
fájdalmat. Miért hittem azt, hogy ez a legjobb menekülési út? Most őszintén!
Mit vársz egy tizennyolc éves lánytól? Biztosan nem azt, hogy jól átgondolt,
érett döntést fog hozni. Sokkal inkább azt, hogy fejjel megy a falnak! És újra
összezúzza magát!

A ballagáson bőgtem, akár a záporeső. Én
búcsúztam az osztályunk nevében. Saját magam írtam a búcsú szövegét, a kezem, a
hangom, a lábam, mindenem remegett, ahogy kiálltam a diákok, a tanárok és a
rokonok elé. Az egész családom ott volt az eseményen, így kétszeres súly
nehezedett a vállamra. Ha beégek, nem csupán a társaim és egy csomó idegen
előtt teszem! – Most legyen bátorságod kisanyám! Árgus szemekkel figyel a
családod, ráadásul az apád éppen téged vesz a kamerával!

Talán azzal a sírással, amit a minket
búcsúztató harmadéves mondott, kibuggyant belőlem, az nem csupán az elvesztés
fájdalmát adtam ki magamból, hanem minden visszafojtott feszültséget, az
iskolában ért örömöt és bánatot engedtem szabadjára. Zsani, a kísérőm
csitítgatott, Csé zsebkendőt nyújtott hátra, a mögöttem álló Dí, pedig a
kezemet fogta, és nyugtatóan simogatta a hüvelykujjával. Ahogy összenéztem
édesanyámmal, aki szintén zokogott, az enyém új életre kapott! Mire véget ért a
rendezvény, és a rokonok átadták a csokrokat, én az összes sminket lesírtam az
arcomról. Úgy festettem, akár egy bohóc. A szemeim feketék voltak, az orrom,
pedig vörös. Röhejes látványt nyújtottam, vagy éppen szánalmasat, nos…nem
tudnám eldönteni. Minden esetre rendben zajlott le az ünnepi ebédem, én pedig
összeszedtem magam.

Délután értem oda Balázshoz. Egyértelmű volt,
hogy miért jelentem meg nála, így nem is színészkedtünk sokáig. Nem élveztem.
Azt hiszem nem is azért mentem oda. Fájt az együttlét, és sok energiát nem is
fektetett abba, hogy nekem jó legyen. Én akartam, ezt is bele kalkuláltam. Úgy
éreztem adnom, kell még egy esélyt ennek a szex-dolognak, hátha mégis jó lehet.
Hátha rájövök, hogy miért szeretik. De nem tudtam meg. Ezúttal befejeztük.
Elélvezett. Nagyon, nagyon, nagyon gyorsan. Míg ő rendbe tette magát a
fürdőszobában, én csak feküdtem az ágyban, védekezően belecsavarodva a
takarójába, akár hernyó a gubójába, és néztem magam elé. Nem tudtam, mit
akarok. Ezt akartam? Fájdalmat? Szenvedést? Önutálatot? Vagy el akartam
könyvelni, hogy a férfiak csak szexet akarnak? Nem tudom.

Hogy
megbántam-e? Nem. Nem bántam meg. Szükségem volt erre az élményre. Eltelt ö év,
és még mindig nem bánom. És tudod miért nem? Mert tanultam belőle. Nem, nem
azt, hogy a férfiak disznók volnának. Hiszen minden hasonló helyzethez két
emberre van szükség. Tudom, hogy volt barátnője, és mégis lefeküdtem vele.
Megcsaltak velem valakit. Abban az állapotomban, amiben akkor voltam, le tudtam
volna magamat köpni. Keményen, mélyről. Az önutálat összekeveredet bennem a
fájdalommal, ahogy hazafelé sétáltam. Nem beszéltünk. Később már megbeszéltük a
történteket, évekkel később, amikor már tisztafejjel tudott mind a kettőnk
gondolkodni. Mikor érettebbek lettünk. Visszatekintve egyikünk sem bánta meg. Már
tudom milyen úgy szeretkezni valakivel, hogy odafigyel rám, és szeret. Hogy
fontos neki, hogy én miként érzem magam. Nekem mi a jó. Mikor nem csak a
kielégülés, vagy a birtoklás a lényeg. Amikor szerelemből tesszük. Érzem és értem
a különbséget. És már tudom értékelni! Ezt
tanultam ebből az esetből.