Szeresd magad, mások is szeretni fognak!

2010 március 13. | Szerző: Joyo |

IV;

Emlékszem, azzal a 2004es nyárral az életem éppen, hogy elkezdődött. A sok
éjszakai szórakozástól és flörtöléstől, a fogyástól és a “normális”
barátoktól volt önbizalmam. Legalább is több mint, amikor bekerültem közéjük.
Sajnos a párkapcsolat terén nem jártam sikerrel. Mindig is olyan típus voltam,
aki egyetlen embert nézett ki magának, és foggal-körömmel ragaszkodott hozzá.
Igaz, hogy mindig olyat, akinek nem tetszettem. Így plátói kapcsolatokat
ápoltam és hol szárnyaltam, máskor, pedig kínoztam magam miattuk.

Két Tündi barátnőm a fejüket csóválták, sosem vigasztaltak, ha Néró miatt
kiborultam, inkább rávilágítottak arra, hogy Szélmalomharcot vívok, csak
ábrándokat kergetek. Hiszen azon a két kacsintáson, az ajándék csokoládén
kívül, amit nekünk, lányoknak hozott egy nyári vendégség alkalmával, semmi
érdeklődést  nem mutatott irántam. Én még is vágyakoztam utána. Talán az
elérhetetlensége, a titokzatossága, az a furcsa sötét, férfias közeg vonzott,
ami körüllengte. Igaz, hogy magasról tett rám. Olykor, pedig sértő
megjegyzéseket tett.

Visszatekintve, egy beképzelt, huszonegy éves macsó volt, aki tudta
magáról, hogy milyen hatással van a lányokra, és ezt élvezte is. Nem vádolhatom
érte. Úgy tudom, mára már több éve tartó komoly kapcsolatban él, és a
viselkedése is pozitív irányba változott. De a külseje is változott. Már koránt
sem olyan vonzó, mint hét éve volt.

A változásokat a környezetem és a családom is észrevette rajtam. Azon a
nyáron kinyíltam. Életvidám lettem, boldog, humoros és erősebb. Mind
fizikailag, mint lelkileg, mind, pedig az akaratom acélosodott. Tudtam, hogy
kelleni fog, hiszen egy hónapon belül megkezdődött a harmadik évem a
középiskolában, s vissza kellett mennem, szembenéznem a terrorizáló társaimmal.
Fel akartam venni a kesztyűt és tenni az ellen, hogy újra az áldozati bárány
szerepébe tetszelegjek. Kicsit már untam. Azon a nyáron más is történt. De
akkor még fogalmam sem volt, hogy hatással lesz a későbbi életemre. Megismertem
apám egyik nagyon jó barátját, Jenőt, és a családját. Évát a feleségét, és két
fiúkat, az akkor még tizennégy éves Gergőt, és a tizenegy éves Dávidot. Sokat
mászkáltunk együtt, kerti partik, nyaralás, vendégség, kirándulások a
Fertő-tóra. Egy másik találkozás a nagyszüleim otthonában ért. Éppen kimentem a
konyhába, mikor észrevettem, hogy nagybátyám szobájában nem csak Ebi ücsörög.
Éppen az új számítógépét szerelte össze azon a héten, aznap pedig
beprogramozták. A gépnél egy magas, szőke hajú, körszakállas, világos szemű,
nagybátyámmal egykorú srác ült. Zsolti. Köszöntem neki, ő visszamosolygott, de
folytatta a dolgát.

Akkoriban megjegyeztem nagyanyámnak, hogy szívesen összejönnék vele, mert
nagyon vonzó. Nagyim lebeszélt, mondván, túl nagy a korkülönbség közöttünk, nem
volna jó vége. Én tizenhét voltam, ő, pedig huszonnyolc. Igen, valószínűleg nem
értettünk volna szót egymással.

Zsolti elmondása szerint már akkoriban is felfigyelt rám, hogy csinos
vagyok, de nem tudta, hogy szóba állnék-e vele egyáltalán, lehetőségünk sem
volt beszélgetni, így hát nem is próbálkozott nálam. De abban az időben vette
át apám nagyanyámtól a virágüzletet, Zsolti, pedig a szomszédos elektronboltban
dolgozott. Összebarátkozott az apámmal. De még mindig nem próbálkozott nálam.
Mintha nem is vett volna észre, mint nőt. Csak poénkodott velem.

A nyár hamarosan letelt, nekem, pedig szembe kellett néznem az
osztálytársaimmal. De úgy éreztem teljes vértezetben érkeztem. Erősen,
magabiztosan, csinosan, életvidáman. Az elején próbálkoztak. De a
viselkedésemben történő változások annyira megdöbbentette őket, hogy sokkal
inkább azt igyekeztek kideríteni mi történt vele, mint, hogy azon dolgozzanak,
hogy ezt letörjék bennem. Az általuk legjobbnak tartott kémet küldték oda
hozzám. Csé próbálkozott újra barátkozni velem. Mivel együtt jártunk angolra,
olykor a buszmegállóban összefutottunk nulladik órára menet. Akkor kettesben
voltunk, ő pedig vígan mesélt arról, hogy mi történt vele a nyáron, hátha én is
megnyílok és elköpöm a változás okát. De nem járt sikerrel. A védelmi rendszerem
megerősödött a nyár három hónapja alatt, Csé pedig nem tudta áttörni.

Különös módon, még Balázs jelenléte sem zaklatott fel. Tulajdonképpen
emberszámba vettem, nem, pedig valami elérhetetlen, megközelíthetetlen
félistennek tekintettem. Talán neki is feltűnt a változás, mert a szünetekben
egyre többször kaptam azon, hogy az osztálytermünk körül sündörög, és engem
vizslat.

Az első három hét után az egyik osztálytársnőm, Tami foglalta össze mindenki
véleményét.

-Nem tudom mi történt veled Joyo, nagyon megváltoztál, de így sokkal
jobban szeretünk!

Ezzel a mondattal megnyílt az út előttem a normális társadalmi érintkezés
terén.