A zöld sas bukása

2010 június 7. | Szerző: Joyo

XXVI;

Csupán egyetlen órát tudtam aludni, azt is elég nehezen, ugyanis egy kétszemélyes franciaágyon hevertünk hárman. Kéti durmolt a falnak fordulva, Gé feküdt középen, én, pedig előtte, úgy, hogy közben az egyik keze a csípőmön pihent. Nem értem rá azzal foglalkozni, hogy a zavar mely fokozata kapcsolt be az agyamban, amint párnát ért a fejem, azonnal elnyomott az álom. Gé öccse, Tató, pedig a bárpultra hajtotta le fejét két kezét használva párna gyanánt. Ez az édes szendergés csupán egy szempillantásnak volt mondható, hiszen olybá tűnt, hogy a következő pillanatban felszirénázott Gé mobiltelefonja az éjjelszekrényen. Ő érte nyúlt, hogy megszűntesse az égzengést, így a felsőteste és az ágyéka jobban hozzám simult. Azonnal magamhoz tértem. Nem tudtam eldönteni, hogy az a kemény valami, ami éppen a fenekemhez nyomódott, az övcsatja, vagy éppen a legnemesebb testrésze. Még a gondolatra is vörös lettem!

-Gyerekek, ideje felkelni. Hamarosan kezdődök a Vörös-Fradi meccs. Egy-kettő.

-Menj a francba Gé – vágott hozzá morogva Kéti egy kispárnát. – Én úgy sem megyek. Nem alhatnék még egy kicsit?

-Mi az, hogy nem jössz? – háborodott fel erősen kopaszodó matek professzorom. – Ez kérlek szépen, kupadöntő meccs.

-Nem arról volt szó, hogy két mérkőzést játszanak? – ásított egy hatalmasat a szőke melíros lány, és az orrára igazította fekete keretes, elegáns szemüvegét.    

-De igen – bólintott Gé. – Kér valaki kávét?

Mind a hárman bólogattunk. Sosem voltam valami nagy kávé őrült, de abban a helyzetben, amikor csak úgy tudtam volna ébren maradni, ha alkalmazom Tom és Jerry-től a jól bevált, felragasztom a szemhéjamat a homlokomra trükköt, ez egyszer nem utasíthattam vissza.

Gé lefőzte a feketét, közben mindenki próbált életet verni magába. A házigazda, míg a kotyogó a gázon rotyogott… odalépett a CD lejátszóhoz, majd betett egy számomra akkor még ismeretlen együttes dalait, tartalmazó lemezt.

-Ismered a Pálutcai Fiúkat? – kérdezte Gé.

-Nem, nem tudtam végig olvasni a regényt – csóváltam meg a fejemet. A tekintete láttán, úgy éreztem nagyon rosszat, mondtam. Úgy nézett rám, mintha arcul csaptam volna, minimum a Révai Nagylexikon első három kötetével. Reméltem, hogy a fáradság számlájára írja.

-Ezek szerint nem – kuncogott Kéti kinyújtóztatva tagjait.

-Nem baj, még fiatal. Nem ismeri a kultúrát – legyintett Gé, majd elindította a lejátszót. A hangszórókból egy eléggé alternatív hangzású zene csendült fel, mely, ha jól vettem ki, és Gé is jól magyarázta, arról szólt, hogy a fiatal lányok mennyire szeretnek játszani a férfiakkal, és kihasználni gyengeségüket a női nem zsenge képviselői iránt. – Figyeld csak a szövegét – nézett rám Gé. Talán rejtett üzenetnek kellett volna értelmeznem mindezt a részéről. – Mind ilyenek vagytok.

Én csak pislogtam rá. Mire véget ért a Fiatal lányok a Pálutcai Fiúk előadásában, a kávé is kiforrt.

-Kicsit kapjuk össze magunkat gyerekek – lépett a szekrényéhez és húzott elő magának egy rövidnadrágot és egy pólót Gé. – Joyonak még haza is kell mennie, átöltözni. 

-Nyugi Gé. A Benny-ben találkozunk a többiekkel. Tizenegykor kezdődik a meccs, most még csak negyed tíz van. Hová rohansz? – kérdeztem a kávét kortyolgatva. Éreztem, ahogyan kezdi felélénkíteni a szervezetemet.

-Meg mondom én, hogy mi a baja – vigyorgott Kéti. – Az, hogy egy pályán játszik a szülővárosa és a kedvenc futball csapata. Össze van zavarodva, fogalma sincs, hogy kinek szurkoljon. 

Ahogy ott ültem az ágy szélén és igyekeztem magamhoz térni, egyszer csak, valami éles fájdalom hasított a lábszáramba. Megugrottam, s mikor lenéztem, ne sok hiányzott hozzá, hogy sikoltsak is! Pátra volt az, s éppen a bal lábamat használta mászókának. A nylon harisnyámat, úgy ahogy volt, letépte rólam, menthetetlenül. A bőrömet, pedig felsértette.

Gé villám gyorsan megszabadított tőle, és sűrűn elnézést kérve, visszazárta a sarokban álló nagy ketrecbe.

-Jobb, ha leveszed – mondta. Addig ő is és az öccse is szemérmesen elfordultak. Gyorsan kibújtam a brutálisan lemészárolt ruhadarabból, és a táskámba süllyesztettem.

Otthon amilyen gyorsan csak tudtam, lemostam a sminkem és átöltöztem valami kényelmesebb ruhába. Míg oda hajtottunk a Benny-be, Gé-vel elmeséltük apámnak, hogy mi is történt az esküvőn, azt a momentumot kihagyva, hogy majdnem hajnalig összeölelkezve táncoltunk. A vadnyugati stílusú bárban, míg megvártuk Jenőt és a fiait, a sport közvetítéseket néztük. Amilyen fáradt voltam, hogy időről-időre neki dőltem Gé-nek és lehunytam a szemeimet. Ő nem tiltakozott, sőt, volt mikor még a hátamat is elkezdte simogatni. Apám furcsán nézett ránk, mikor ezeket a meghittnek is nevezhető jeleneteket előadtunk. De nem szólt semmit. Talán jobbnak látta, ha nem teszi.

A kezdés előtt tíz perccel átvonultunk a futballpályához, és elfoglaltuk helyünket a tribünön. Mikor elkezdődött a meccs, egészen addig ültem, míg be nem rúgtuk az első gólt. Ott minden fáradtság kiszállt belőlem, s apámmal és Jenővel összekapaszkodva üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért, s a tömeggel együtt énekeltük a buzdító dalokat. Gé azonban csak ült néma csendben a lépcsőn, lába idegesen járt, mi pedig nem értettük mi lehet a baja. Végül Jenő fogalmazta meg a legjobban a helyzetet.

-Nem tudod kinek, drukkolj, mi? Szar ügy – nevezett, majd ugrált tovább.

-Azt hiszem jobb, ha most csendben maradok – motyogta Gé, bár én meghallottam.

-Szégyen, hogy nem szurkolsz a saját szülővárosod csapatának – cukkolta tovább Jenő.

-Te csak fogd be – vágott vissza Gé. – Te is Fradi drukker vagy.

Jenő nem szólt többet. Talán jobban is tette. Amikor a Zöld Sasok először gólt rúgtak, felüvöltöttek a Fradi drukkerek a szegtorukban, s mikor G-re pillantottam, láttam rajta mennyire, őrlődik. Fel merjen-e ő is ugrani, vagy hurrogjon, mint a többiek körülötte. Szinte hallottam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek! Végül jobbnak látta, ha csendben marad.

A meccs eredménye 3-1 lett a mi javunkra. Ám az, hogy ki lesz a 2005-ös kupagyőztes, csupán a visszavágó után dőlt el! Az újabb mérkőzést Székesfehérváron rendezték június 12-én, ám én magam arra már nem tudtam elmenni, hiszen akkor írtam az Angol érettségi írásbeli részét. De megígértem apáméknak, hogy lélekben velük leszek.

Ahogy vonultunk át Benny-be, hogy megünnepeljük a csapatunk győzelmét, Gé még mindig magába volt roskadva. Tudtam, hogy ennek köszönhetően magába fog dönteni néhány sört, de a vonzalom, ami iránta ébredt bennem a lakodalmon, miközben táncoltunk, még ettől sem ingott meg. Éreztem, ha nem teszek ellene semmit, méghozzá sürgősen, nagyon nagy pácba fogok kerülni!

Hotodiglna, holtomiglan 2

2010 június 5. | Szerző: Joyo

XXV

-Képtelen vagyok rá. Nem és kész! Kizárt! –
tiltakoztam.

-Legalább próbáld meg. Nem olyan vészes. Csak
pár lépés az egész – unszolt Melinda, mikor leparkoltunk az előtt az étterem
előtt, ahol a lagzit tartották. Hátrafordult az ülésen, és biztatóan rám
nézett.

Én magam hátra néztem az étteremre. Fejbe
próbáltam kiszámolni, hogy mekkora lehet a távolság az autó és a bejárat
között. Végül úgy mértem fel, hogy nagyon, de nagyon sok. Két karomat
összefontam a melleim előtt. – Nem! – úgy véltem, hogy elég határozottra
sikeredett a kijelentésem.

-Annyira nem lehet rossz – nézett rám Zsebi
gyermeki naivitással az anyósülésről.

Felvontam az egyik szemöldököm.

-Kipróbálod?

Talán az elfogyasztott pálinka mennyisége,
vagy új ismerőseim és a saját nyitott természetem okozta, de úgy beszélgettünk egymással,
ezzel a két emberrel, mintha már ezer éve ismertük volna egymást.  Ekkor egy ismerős sötét öltöny jelent meg a
periférikus látómezőmben, közvetlenül az autó mellett, majd az öltönyhöz
tartozó, zöld szemű, hosszúkás arc is feltűnt az üvegnél. Gé nézett rám kérdőn,
majd kinyitotta az ajtót.

-Sziasztok. Történt valami?

-Nem hajlandó besétálni az étterembe –
árulkodott Zsebi, s hasonlóan gyermeki arckifejezést is vágott mellé. Sőt, még
az ujjával is felém mutatott.

-És, ha megtudhatnám, miért nem?

Se szó, se beszéd, felé nyújtottam az egyik
hét centis tűsarkúba bújtatott lábamat, és követeltem a lapos talpú cipőmet. (Talán nem kellett volna annyi pálinkát meginnom, eléggé elszemtelenedtem!)

-Nézd Joyo, mindjárt bevonul az egész
násznép, utána ígérem, hogy előkerítem a cipődet. De most gyere be velem,
foglaljunk helyet, onnantól már nem lesz feltűnő, ha kijövünk.

Beadtam a derekamat. Abszolút nem volt
parancsoló a hangja, sokkal inkább határozottan csengett. Sőt, nem is
kijelentés volt, hanem kérés. Talán ez hatott meg. Gé még sosem kért tőlem
semmit. Rendszerint felszólított mindenre, mintha ő sokkal jobban tudná, hogy
nekem mi a jó. De ezúttal kért.

-Nagyon kitörte a lábamat a cipőm. Sajnálom,
hogy ennyi gondot okozok – éreztem, hogy elpirulok, amint megfogtam felém
nyújtott kezét, ő pedig kisegített az autóból.

-Megértem, hidd el, bár nincs benne
tapasztalatom, hogy milyen gondokat tud okozni egy magas sarkú – mondta Gé,
miközben karomat a sajátjába fűzte, és elindultunk befelé az örömszülők mögött.

-Hála a jó égnek – jegyeztem meg félhangosan,
bár ő meghallotta, s egymásra sem nézve, mind a ketten felkuncogtunk. –Igyekszem
nem elképzelni téged, ahogy tűsarkúban tipegsz, különben szégyenszemre
felnyerítenék a röhögéstől.

-Jobb, ha nem teszed – súgta alig mozgó
szájjal. – Éppen bennünket vesz a kamera.

Fegyelmeztem magam, és igyekeztem nem az
operatőrre nézni. Amint az ifjú pár belépett az étterembe, az éktelen csörömpölésre
összerándultam. Nyugi Joyo, csak egy
tányért törtek szét, amit a párnak kellett összetakarítania. Régi szokás!

Jómagam közvetlenül a vőlegény édesanyja mellett
kaptam helyet. Gé a jobbomon ült a vőlegény mellett. Megegyeztünk, hogy az első
étkezés után kikísér az autóhoz, hogy lecserélhessem a lábbelimet. Könnyedén
bele egyeztem, hiszen ameddig ültem, nem akartam elbőgni magam a fájdalomtól. Mi a franc ütött belém, hogy magas sarkút
húztam, amikor úgy is tudtam, hogy kényelmetlen lesz, ráadásul így még a kísérőm
fölé fogok magasodni? Azt hiszem, egyszerűen csinos szerettem volna lenni,
és a lelkem mélyén beismertem, hogy tetszeni szerettem volna Gé-nek. A pálinka
szédítő hatása alább hagyott már a templomban, így biztos voltam benne, hogy
semmi köze a liezonhoz, ami a virágtartó és köztem jött létre. Ám, az
étvágyamat alaposan meghozta. Végig ettem a háromfogásos menüt, s mire a
desszerttel is végeztem, úgy éreztem, soha többet nem szeretnék felállni arról
a székről. A köszöntők után azonban Gé megfogta a vállam és odasúgta…

-Szerintem mehetünk.

Bólintottam, bár, ameddig kijutottunk a
parkolóig, könnyek szöktek a szemembe, miután pedig levetettem a női
kínzóeszközöket, a megkönnyebbültségtől szerettem volna bőgni.

Szerintem minden nő tisztában van
vele, hogy mekkora kínokat tud okozni egy tűsarkú cipő, főként, ha közel hét centiméteres
sarokkal toldották meg. De mégis felvesszük! Ugyan miért? Mert azt állítják,
hogy szép vonala lesz tőle a lábunknak és
méltóságteljesebbé válik tőle a tartásunk? Vagy, mert a női magazinok azt mondják, hogy a férfiak fantáziáját beindítja?
Kérdem én…mennyire lehet izgató egy vízhólyagos, vérhólyagos, húsig kidörzsölt
női láb? Bárhogyan is próbálkozom, még egy perverz férfi agyával
gondolkodva sem jövök lázba!  Kérem
szépen, nem a férfiak kedvéért szenvedünk! Magunknak akarunk tetszeni!  És tudod miért? Mert szeretjük kínozni
magunkat. Léteznek kényelmes magas sarkú cipellők is, bár akkor
még nem tudtam.

A lapos talpú cipőben már vidámabb voltam, s
hirtelen Gé mellett is jobban éreztem magam úgy, hogy szemmagasságban voltam vele.
Az este haladt előre, a porondmester (én csak így hívtam) levezényelte a
szórakoztató próbatételeket, mint a kenyérpapucsban való táncolás, a
cumisüvegből sörivás, húzóra, vagy az ifjú pár csecsemőnek való felöltöztetése
jelentett. Ezután következett a nászajándékok felbontása. Az unokatestvérek összebeszéltek
és megviccelték őket. Erre nyílván ők maguk is rájöttek, mikor már a harmadik
kotyogót húztak elő a dobozból. Az egész társaság jókat nevezett a játékok
közben. Az idő múlása, és az alkoholfogyasztás mennyisége aránytalan volt. A
legtöbb férfi már eléggé spiccesnek tűnt. Ezt abból is érzékeltem, hogy a
legtöbb nagybácsi kipécézett magának, és próbált bevinni, táncolni. Én
minduntalan udvariasan visszautasítottam az ajánlatokat. Fogalmam sem volt,
hogy hogyan kell páros táncot járni, egyedül az apámmal táncoltam addigi
életemben. Vele azonban nagyon is éreztük a ritmust. A körtáncokat azonban már
nem úsztam meg. Ahogy a csapat megkezdte a vonatozást, Ella megragadta a
karomat, és berántott maga elé a sorba. Onnantól fogva nem volt menekvés.
Legalább három nagybácsi lekért táncolna a vonat feloszlása után, én pedig már
segélykérően pislogtam Gé felé, mert a zavarom miatt egyfolytában botladoztam.
Egyszóval akadályozott a táncban. Hiába mondták, hogy lazítsak, és hagyjam
magam vezetni, képtelen voltam. Annyira szokatlan volt számomra a női szerep,
hogy folyamatosan, önkéntelenül is én próbáltam meg vezetni a partneremet.
Megkönnyebbülten láttam, hogy kísérőm nagy léptekkel elindult felém. Zakót már
réges-régen nem viselt, ebből láttam, hogy kezd feloldódni. Megkocogtatta
táncpartnerem vállát.

-Lekérhetem a hölgyet?

A nálam fél fejjel alacsonyabb, ezüst bajuszú
ötvenes férfi mosolyogva bólintott.

-Persze Gé. A te párod. Köszönöm a táncot
kisasszony. Mindig jó érzés egy ilyen gyönyörű fiatal nőt táncba vinni – ezzel lovagiasan
csókot lehet jobb kezemre, majd átnyújtotta a násznagynak.

Ahogy kimondta a párod szót, éreztem, hogy
vér szökik az arcomba és elpirultam. Gé megfogta a kezem és végigtáncoltam vele
egy gyors ütemű számot. Ha a nagybácsik esetében zavarban voltam, akkor Gé-vel
szemben egyenesen megdermedtem. Még csak az ő karjai között voltam képtelen
feloldódni. Talán ő is jobbnak látta, ha inkább félre állunk az egyik ablakhoz.

-Nagyon görcsös vagy – jegyezte meg.

-Tudom. De nem tehetek róla. Még mindig
zavarban vagyok.

-Lehet, hogy innod kellene valami görcsoldót.
Hubertust vagy, valami hasonlót.

Megcsóváltam a fejem.

-Köszönöm, de azt hiszem, jobban járok, ha
több alkoholt nem iszom.

Ám hiába hagyták el ezek a szavak a számat,
hamarosan Ella jelent meg, kezében két pohár gyomorkeserűt tartott, majd
mosolyogva a kezünkbe nyomta. Úgy tűnt nincs apelláta, inni kell!     

-Úgy láttam, hogy üres a kezetek.

-Nos Joyo, akkor egészségedre – koccintotta hozzá
poharát az enyémhez Gé, majd egyetlen húzásra megitta a gyógynövény párlatot.

Nekem sem volt más választásom. Emlékszem,
végig égette a torkomat, a gyomromat, a szám felett izzadságcseppek jelentek
meg. Ekkor felcsendült egy közkedvelt szám, Varga Miklós Vén Európája, amire
mindenki táncra perdült. Kivéve engem és a nagyon időseket. Én csak
támasztottam a falat, kezemben az üres pohárral, mikor Ella megragadta Gé
karját.

-Azt ígérted, hogy erre táncolsz velem.

-Mindjárt jövök – mondta a kísérőm. – Ez az
én számom – ezzel bement táncolni az unokatestvérével.

Sokáig nem maradtam egyedül, Szasza lépett
mellém, és a kezembe adott egy újabb kétcentes hubit.

-Hogy érzed magad? – kérdezte.

-Köszönöm. Jól. Nagyon jó a hangulat, bár
jobb szeretek csak nézőként részt venni az eseményekben – magyaráztam, ahogy
lassan iszogatni kezdtem a gyógynövény likőrt.

-Mond meg szüleidnek, hogy nagyon szépek
lettek a virágdíszek, és azt is köszönjük, hogy ide le is hozták őket.

-Rendben, átadom nekik – bólintottam.

Szasza mellém dőlt az ablakhoz. Ő maga is
belekortyolt az italába. Úgy láttam, hogy vodka-narancsot készített. Elegáns
volt, bár már ő is megszabadult a zakójától. Magas volt, nálam majdnem másfél
fejjel magasabb. Sötétszőke haját kicsit tüskésre zselézte, hogy rendezett
maradjon. Láttam rajta, hogy már ő is kezd spicces állapotba kerülni, mint a
legtöbb férfi, bár lehet, hogy az állandó vigyorgást és szétszórtságot
összekevertem a boldogsággal. Akkor éjjel nehéz volt a kettőt különválasztani!
Ekkor feltette azt a kérdést, amire korábban felkészültem, de ahogy telt az
idő, megfeledkeztem róla, így nem is csoda, hogy belepirultam.

-És mond csak Joyo… mi van köztetek Gé-vel?

Felnéztem rá.

-Azt hiszem valami barátság féle. Nem járunk,
vagy ilyesmi…- éreztem, hogy egyre jobban zavarba jövök.   

-Aha – mosolygott bele a poharába. – Ő nem szokott
csak úgy nőket meghívni. Nagyon jó srác.

-Tudom – makogtam visszafojtott hangon. Úgy
éreztem, ha bármi mást mondanék, vagy összetettebb mondatokkal próbálkoznék,
csak belebicsaklana a nyelvem. Zavaromban a hubis pohár peremét kapargattam,
mintha találtam volna rajta valamit, amit mindenképpen el szerettem volna távolítani
róla.

-Csak ezt szerettem volna mondani. Amúgy
miért nem táncolsz?

-Nem vagyok valami jó a páros táncokban.
Nehezen oldódom fel és nagyon könnyen zavarba jövök.

-Hüm…akkor bizony még innod kell. Nagy a valószínűsége,
hogy Gé fel fog kérni táncolni.

Mélyet sóhajtottam és a tekintetemmel
megkerestem Gé-t, aki éppen csukott szemmel nagy átéléssel énekelte, miszerint:
„Dús hajába tép a szép…”. Ott fel is kuncogtam.

-Van önkritikája – mosolygott Szasza is.

-Ilyen felszabadultnak még sosem láttam.

Hamarosan elrabolták a menyasszonyt. A rablás
és a keresés körülbelül két órát vett igénybe. Éjfél után értünk vissza az
étterembe. Én akkor már inkább az asztalnál ültem és az örömanyával
beszélgettem. Természetesen ő is megtudakolta, hogy mi van Gé és köztem, és ő
is dicshimnuszokat zengett az unokaöccséről. Éjfél után már kezdtem úgy érezni
magam, akár egy bizonytalan vásárló a piacon, akinek éppen valamit készülnek
eladni, s igyekeznek kidomborítani a jó tulajdonságait, hogy mindenképpen őt
válasszam. „Nagyon intelligens!” vagy
 „Humoros,
kedves, megértő” „nagyon terhelhető”
„nagyon szorgalmas” „ellenálló a szervezete, én még szinte nem is
láttam betegnek!” . A végén már úgy éreztem, mintha nem is férfiról volna
szó, hanem minimum egy igáslóról. Mivel nem tudtam mit válaszolhatnék, jobbnak
láttam, ha csak mosolygok és bólogatok. Közben lopva Gé-t kerestem a tömegben.
Ott állt az italpultnál és éppen egy újabb hubit döntött magába. Szasza beszélt
hozzá, ő pedig bólogatott, s közbe-közbe felém nézegettek mind a ketten. Ekkor
Gé letette a kis kétcentes poharat, mélyet sóhajtott, majd elindult felém.
Sejtettem, hogy már túl volt a spicces állapoton. Erre nem csupán abból
következtettem, mert láttam inni, hanem mert már a nyakkendőjétől is
megszabadult, a vajsárga rövid ujjú ing legfelső két gombját kioldotta. Az
éjjel folyamán már én is levetettem a selyem tunikát. Melegem volt, de mikor
tudatosult bennem, hogy Gé miért tart felém, izgatottságomban kirázott a hideg.
Megborzongtam. A szívem pedig gyorsabban kezdett verni.

-Táncolnál velem? – kérdezte felém nyújtva a
kezét.

-Nem nagyon szeretek táncolni – csóváltam a
fejem.

-Ugyan már lányom, ne kéresd magad –
mosolygott rám az idősebbik Ella. – Élvezd az estét.

-Ezaz. Csak egy táncról van szó – mosolygott rám
Gé is. Végül beadtam a derekamat, és hagytam, hogy felsegítsen. Miután megfogta
a kezemet, el sem eresztette. Éreztem, hogy remegnek a lábaim és szédelgek.
Ráadásul Edda „Éjjel érkezem” című számát játszotta a kétszemélyes zenekar.

Te jó ég! Gé-vel fogok lassúzni?

Úgy tűnt, hogy igen. Bevezetett a parkett
közepére, ahol csupán néhány pár andalgott. Bal kezemet a vállára tette, jobb
kezemet továbbra is a sajátjában tartotta, másik karjával pedig átölelte a
derekamat. A szívem egyre jobban zakatolt. Csodálkoztam, hogy nem hallja. Rám
mosolygott.

-Engedd el magad. Lazulj bele a táncba.

-Igyekszem. De mindig zavarban vagyok, ha
lassúról van szó.

-De miért?

-Mert még nem volt sok alkalmam gyakorolni –
vallottam be.

-Nem kértek még fel lassúzni a fiúk? –
kérdezte mosolyogva. Úgy tűnt, hogy kételkedik.  

-Legalább is nem olyan sokszor.

-Akkor most élvezd. Nyugodtan bízd magad rám,
engedd el magad, nagyon görcsös vagy, lazíts, úgy ni, látod, az ember nem hal
bele.

Honnan vagy te ebben olyan biztos? Kérdeztem
magamban, ahogy igyekeztem belelazulni a táncba. Átadtam magam a dal szövegének
és ritmusának. Lassan feloldódtam ennek a férfinak a karjai között. Ő közelebb
húzott magához. Finoman, de határozottan. Arcát az enyémhez érintette. Testünk
teljesen összesimult. Finom remegés futott végig rajtam. Úgy éreztem ilyen még
sosem történt velem. Még akkor sem, amikor évekkel korábban Balázs kért fel egy
lassú szám erejéig. Az csak az osztálytársaim által kierőszakolt gesztus volt.
Ez azonban nagyon is bensőségesnek tűnt azzal, ahogy átölelt, tenyere pedig a
csípőmön pihent. Valami fojtott szexualitás volt abban a táncban. Éreztem, hogy
beleszagol a hajamba, mélyen letüdőzi az illatomat. Nekem is tetszett az övé.
Parfüm, egy kis arcszesz, egy kis veríték és némi alkohol. Más esetben
valószínűleg gyomorforgató lett volna, de abban a pillanatban ajzószerként
hatott rám. Egyre jobban bele lazultam az ölelésébe. Elhúztam tőle a fejemet,
hogy rá nézhessek. Talán az volt az a pillanat. Igen, azt hiszem mind a
kettőnknek az volt. Egymás szemébe néztünk és fellobbantak a lángok. Már biztos
voltam benne, hogy vonzódom hozzá, és ő is én hozzám. De nem akartuk magunknak
beismerni. Őrültség lett volna a részünkről, ha kapcsolatba kezdünk.

Egek, hiszen ő az apám egyik barátja! Mit akarok
tőle? Majdnem tízévnyi korkülönbség van közöttünk! Joyo! Térj észhez!

Talán az ő fejében is hasonló monológ
futhatott, de mind a ketten elnyomtuk magunkban a figyelmeztető hangokat.
Ahelyett, hogy marcangoltuk volna magunkat, élveztük a pillanatot és
áttáncoltuk az egész éjszakát. Talán kimondottan Gé kérésére, de a zenekar
egymás után legalább négy lassú számot lejátszott, mi pedig egészen addig
öleltük egymást, amíg az első gyors taktusok fel nem csendültek.    

Hajnalig tartott a lakodalom. Már alig
vártam, hogy végre otthon lehessek. Ahogy hasadt a hajnal, a varázs is elmúlt,
s átadta helyét a kombinálásnak és az ellenkezésnek. Győzködtem magam, hogy nem
lehet köztünk semmi. Nincs jövője a kapcsolatnak! Miért is vonzódnék hozzá,
hiszen nem is az esetem.

Mégis! Ahogy ott ültünk az asztalnál, az a
pár fiatal, akik még bírták, ő pedig fogta a kezemet, egy nagyon jóleső érzés
melengette a szívemet. Más, mint amit addig érezte, ha vonzódtam valakihez.
Éreztem, hogy ez most kölcsönös! És inkább hagytam minden kombinálást. Minden
had történjen meg úgy, ahogyan meg kellett történnie.  

Holtodiglan, holtomiglan 1;

2010 június 3. | Szerző: Joyo

XXIV

Beismerem, nagyon
izgultam. Nem is annyira azért, hogy kivel megyek, sokkal inkább az esemény
izgatott, amire mentem. Esküvő? Én egy úgymond idegen esküvőjén? A szertartás
még rendben van! Na és mikor már az étteremben leszünk?  Elvileg csak Gé-t ismerem. Mi lesz velem, Te jó ég! Mi lesz velem?

-Szedd már össze
magad, az istenért! – néztem feddőn a tükörképemre. – Nyitott, szellemes,
barátságos ember vagy, aki szeret beszélni! Biztosan jól fogod magad érezni! Ez
csak egy esküvő, az ég áldjon meg!

Mélyet sóhajtottam.
A hajam már készen volt. Zsu, a fodrászom, valami elképesztő kontyot alkotott.
Ő volt szerintem az egyetlen, aki képes volt kezelni zilált lobboncomat. A
hajam fele, egy elegáns kontyban a fejem tetejére volt tupírozva, a másik fele
lazán begöndörítve a hátamra omlott. Kérésemre, bele építette a magammal vitt dupla
kínai hajtűt, amit, még Nono ajándékozott nekem egy évvel az eset előtt. Úgy
éreztem remekül fog illeni a fekete selyem tunikámhoz, melyre körbe sárkányokat
és tigriseket hímeztek fényes fonálból. Mindig is szerettem azt a fölsőt, csak
nagyon ritkán volt alkalmam hordani.

Miután kisminkeltem
magam, (ezúttal minden kézremegés nélkül), előhalásztam a szekrényem mélyéről a
fekete kis, térdig érő koktél ruhámat. Azt a darabot is nagyon ritkán viseltem.
Általában iskolabálok alkalmával. Ahogy bele bújtam, rá kellett ébrednem, hogy
nagyon sokat változott a testem, mióta utoljára felhúztam azt a fekte kis
ruhának nevezett anyagot. Sokkal karcsúbbá és formásabbá váltam. Ott voltam
lapos és ott gömbölyödtem, ahol éppen kellett. Miután felhúztam az öt centis magas
sarkúmat is, elégedetten nyugtáztam a tükörbe nézve, hogy jól nézek ki.

Nagyon ritkán
gondoltam ezt magamról. Nagy lépésnek számított tőlem!

Magamhoz vettem a
kabátomat és a kis kézitáskámat, majd beültem a ház előtt várakozó taxiba.
Tizenöt percem volt még a találkozóig. Magamban lelkendeztem, hogy talán ez
egyszer meg tudok jelenni a megbeszélt időpontban. Ám a sors mást akart.
Pontosan kétszer kaptunk piros jelzést a vasúti sorompóknál. Idegesen figyeltem
a műszerfalon lévő órát.

-Ne aggódjon
kisasszony. Sokat nem fog késni.

-Elhiszem. Csak az
a gond, hogy akivel találkozom, a pontosság mintaképe.

Pár perccel később
gördült be a fekete autó a hatalmas kékre mázolt vaskapuhoz. Gé fel-alá
járkált. Látszott rajta, hogy már türelmetlen. Ahogy kinyitottam az ajtót,
felém fordult, s le sem vette rólam a tekintetét, amíg oda nem értem hozzá.
Dermedten állt talpig kiöltözve, bár nem volt tőle szokatlan, hiszen nap, mint
nap biznisz szerkóban láttam. Ezúttal is fekete, hajszálcsíkos öltönyt,
vajságra inget, és szürke nyakkendőt viselt. Kezében egy mappát tartott,
alighanem a násznagyi beszédeit, hiszen ő volt a vőlegény tanúja, ergo ő
búcsúztatta az ifjú párt, és ő kérte ki a menyasszonyt. Lassan leengedte a
teste mellé a papírköteget, s mereven bámult rám fekete napszemüvege
biztonságából.

Akkor még nem
tudtam, hogy miért, hiszen tapasztalatlan énem, csak sietett felé, már messziről bocsánatot kérve a késésért. Pedig nagy valószínűséggel meg sem hallotta a szavaimat. Elmondása alapján,
bele volt feledkezve a látványba. Valóban sokszor szórakoztunk együtt, de még
sohasem látott tetőtől-talpig kiöltözve. Egy férfi szemszögéből minden késés megbocsátható, ha azt egy gyönyörű fiatal nő követi el, aki szépen
kisminkelve, elegáns ruhában siet felé lélegzetelállítóan hosszú lábain, amit
megtoldott egy elegáns, fekte magas sarkú cipővel.  Nos…igen.
Ahogy később ő maga mondta, belefeledkezett a látványba, az idő megállt, én pedig csak közeledtem és közeledtem felé.
A hajamat fújta a meleg szél, s még az is kecsesnek tűnt számára, amikor azoknak a bizonyos sarkaknak
köszönhetően csetlettem-botlottam a fűben! Zavarban volt, mert nem számított rá, hogy ilyen
szép kísérője lesz, s azért, hogy zavarát
leplezze, újra felemelte azt a bizonyos falat kettőnk közé, s hűvösnek, kimértnek mutatkozott.

-Ne haragudj Gé,
hogy késtem! – kiáltottam felé, már messziről. – De a taxi kétszer is pirosat
kapott a vasúti kereszteződésben – átverekedtem magam a füvön, odafigyelve,
hogy hová lépek, de mivel kimondottan tűsarkakon közlekedtem, többször
belesüllyedtem a talajba. Olyankor az egyensúlyom vészesen megingott, s
elindultam hol jobbra, máskor pedig balra. Éreztem, hogy lángol az arcom, mikor
végre a betonra lépve, odaértem a násznagyhoz. – Pedig már azt hittem, hogy
egyszer az életben, időben odaérek valahová. 
 

-Legközeéebb indulj
el korábban – ennyit fűzött hozzá, majd elindultunk.

A gyomrom görcsben
volt. Érdekes este elé nézünk, ha már
most kiakad miattam, gondoltam szomorkásan. Valószínű, hogy meg fogja bánni, hogy elhívott magával.

-Ugye semmi lila
nincsen rajtad? – kérdezte ő.

-Nem, nincsen. –
mondtam, bár, ha alaposan megnézett, ezt a saját szemével is láthatta. – Nem
kedvelem annyira a lila színt.

-Helyes. Csak mert
az egész családom lila ellenes. Tudod, a Fradinak drukkolunk.

-Aha – bólintottam.
Korábban Jenő már felvilágosított, mivel ő maga is nagy Fradi drukker hírében állt, hogy a zöld a
király, a lilát viszont vastagon le kell köpni! Akkor csak pislogtam rá, mint
pocok a lisztben, hogy „Ugyan
már, miért kell egy színt hibáztatni, azért, mert képvisel valamit?” Ő kinevetett, és hosszas magyarázkodásba kezdett. Ezt
inkább nem ecsetelném, inkább csak annyit fűznék hozzá, hogy a legtöbb embernek, kell, hogy azt
érezze, egy közösséghez tartozik. Ilyen a futball is. Ha leteszed a voksod egy
csapat mellett, akkor teljes mértékben idomulsz a többi szurkoló rítusaihoz,
szokásaihoz, elveihez. És bizony ide tartozik az is, hogy neked is szívből utálnod kell, sőt,
megvetned a legfőbb ellenséget, az Újpestet!
Lásd a mellékelt példán. Nincs olyan focimeccs a Fradi és az Újpest között,
amit ne kellene azért leállítani, mert a szurkolók nem bírnak magukkal és
egymásnak esnek. Ritka az, az eset, amikor megvárják a mérkőzés végét!  

Azt hiszem ennyi
sport kitérő elég is volt…

Szóval Jenőtől már
kiképzést kaptam, miként kell kezelni ezeket a helyzeteket. Gé azonban nem állt
meg a mondandójában, hogy szidja az általuk „Lila majmoknak” titulált
embereket. Más felé terelte a témát.

-Ha esetleg
kérdezik, mert kérdezni fogják, hogy milyen kapcsolat fűz bennünket egymáshoz,
nyugodtan mond meg, hogy csak baráti. Úgy sem fogják elhinni. Az én családom
már csak ilyen. Volt már hasonló helyzet.

-Valóban? És ott mi
történt?            

-Közöltem a
famíliával, hogy csupán barátok vagyunk.

-Ami, gondolom nem
volt igaz, különben nem figyelmeztetnél – mosolyogtam rá. Kezdett kicsit
zavarni, hogy pár centivel fölé magasodom. Szerencsémre előre gondolkodtam, és
vittem magammal lapos sarkú cipellőt is.

-Nos…- mintha
zavarba jött volna – Igaz. Volt köztünk valami, de nem tartott túl sokáig. És
nem is volt valami nyilvános.

Megértettem, és
többet nem is kérdeztem. Inkább a kezében lévő papírokra mutattam.

-Azok ott minek?

-Én vagyok a
násznagy. Nekem kell mondanom a verses búcsúzókat a pár nevében, később pedig a
lagzin. Egyszóval, én vagyok a porondmester.

-Ilyen nagy dumás
vagy?

-Van mikor azt
mondják – itt már megengedett magának egy kis mosoly féleséget.

Amikor beértünk a
vőlegény és családja házához, a násznép nagy része már ott gyülekezett a
házban, a kertben, szinte minden helyiségben volt valaki.  Elképedtem mekkora a rokonság.

-És ez még nem is
az egész. Anyámék heten vannak testvérek. Mi pedig tizennégyen vagyunk
unokatestvérek – magyarázta Gé, miközben bemutatott mindenkinek. Újra
találkoztam Szaszával, a vőlegénnyel, megismertem az örömszülőket, aztán Ellát,
aki szélesen mosolyogva üdvözölt. Őt legalább ismertem, még, ha csak futólag
is. Bemutattak Kétinek is, aki Ellának segített öltözködni. Ő velem egy magas,
duci csaj volt, fekete keretes szemüveget viselt, szőkére melírozott haja az
álláig ért. Ő is barátságosan fogadott. Kaptam az örömapától egy kupica
pálinkát, az ifjú pár egészségére, később a bőséges gyermekáldásra, ittunk a
boldogságra, a lagzira, később már a ragyogó napsütésre is, a végén pedig a bennem
lévő görcsök szépen lassan feloldódtak, és már bárkivel képes voltam
fesztelenül beszélgeti!  Azt hiszem, akár
táncolni is, zene nélkül…

Az örömanya, az
idősebbik Ella mosolyogva a fejét csóválta.

-Csak óvatosan
itassátok azt a lányt. Gé-nek vigyáznia kell rá.    

Hamarosan
elkezdődött az ünnepség. Mindenki kivonult a ház elé, a násznagy pedig elmondta
a mókás, verses búcsúzót a vőlegény nevében a szülőknek. Idősebb Ella bőszen
törölgette könnyeit egy papír zsebkendővel, én pedig mosolyogva figyeltem Gé-t,
ahogy szerepelt.  Úgy ítéltem, hogy
nagyon jól ment neki.

Háromnegyedórával
később, már a menyasszony szülőházánál ettünk-ittunk, hallgattuk a búcsúzót. A
menyasszony, Ildi, egy velem egy magas, szőke hajú, nagyon dekoratív nő volt.
Úgy láttam, hogy nem szeret a középpontban szerepelni, de azon az egy napon
kibírta.

A községházára
vonult át, a majdnem hatvanfős násznép. Ott Gé egy barátjára és feleségére
bízott. Zsebi és Melinda.  Végig ültük a
polgári szertartást, a harmadik sorban kaptunk helyet. Nem ismertem őket olyan
jól, így csak arra tudok tippelni, hogy az anyakönyvvezető szavai hatottak meg,
de elsírtam magam. Pedig sosem voltam valami sírós fajta!  A templomba is Melindáékkal mentem, ahogy
haladtunk a kocsisorban, ez a nálam jóval alacsonyabb, törékeny alkatú vörös
hajú nő, olyan élvezettel tenyerelt bele a dudába, mint egy kisgyerek. A
templomi szertartás hosszúra nyúlt, mert misét is kértek mellé. Sosem voltam az
a kimondottan templomba járó típus, így egy idő után elvesztettem az érdeklődésemet,
és inkább a templombelsőt tanulmányoztam. A szobrokat, a freskókat, a mennyezet
aranyfüstös díszítését, végül a hatalmas oltárt, aminek tipikusan keresztény,
giccses pompáját túlzónak találtam.

Mire a pap
elérkezett a házastársi eskükhöz, majdnem elaludtam. Államat kitámasztva egy
ottfelejtett imakönyvön, állam le-lebicsaklott a tenyeremből, s egyszer majdnem
leejtettem az ölemben tartott táskát. A templomokra, és a szertartásokra nézve,
jómagam antiszociális vagyok, mert nem tudom őket kellő áhítattal és alázattal
végigülni.  Végül is…nem tartottam magam
vallásos embernek, a szüleim csak megkereszteltettek. Sosem bérmálkoztam és nem
voltam elsőáldozó sem. Mindig is úgy véltem, hogy nem kell ahhoz ezeket a költséges
szertartásokat végig csinálnom ahhoz, hogy Isten szeressen. Isten mindenkiben
ott él! Nem kell hozzá templomba járni.

Mikor már
negyedszer billent előre a fejem, Melinda megbökött a könyökével.

-Most jön a csók –
súgta.

-Akkor mindjárt
vége? – kérdeztem kiegyenesedve. Egészen új erőre kaptam a hírtől.

-Bizony. Hála az
egének. Ezek a papok aztán tudnak beszélni órákat a semmiről – mosolygott a
vörös hajú nő.

Egyet értettem
vele. Az első hitvesi csók elcsattant Isten színe előtt, mindenki megtapsolta,
volt olyan, aki még fütyült is (esküszöm nem én voltam!), majd a pap
vezetésével megindultak kifelé.

Melindával a padok
mellett elosonva előre siettünk. Ő rizst szeretett volna szórni, én pedig ki
szerettem volna szabadulni a templomból. Odakint vakítóan sütött a nap a benti
félhomályhoz képest, és a meleg is felbe kólintott. Fekete ruhám csak úgy
szívta magába.

Társnőm készítette
a szórni valót, ami a gazdagságot és a bőséges gyermekáldást szimbolizálta, én
pedig fényképeztem helyette. Bár, közben éreztem, hogy a cipősarkaim vészesen
süllyednek el a földben. Nem volt lekövezve a templom eleje! Mire mindenki
kivonult, feladtam a küzdelmet. Nem tudtam olyan helyre állni, ahol ne
süllyedtem volna. Úgy éreztem magot is lehetett volna ültetni utánam. Mire
indultunk, a sarkak feladták a kilátástalan küzdelmet az anyafölddel, és tövig
belemélyedtek. Én, pedig azzal a lendülettel belezuttyantam egy vasbeton
virágtartóba. Természetesen mindenki szeme láttára! Miért is ne? Az lett volna
a furcsa, ha kibírok úgy egy napot, hogy ne történjen valami zavarba ejtő
szerencsétlenség velem!   

-Jól vagy? – lépett
oda Gé. Kihúzott a virágok közül. 
Szerencsém volt, hogy nem a rózsabokrok mellett álltunk meg!

-Igen, köszönöm.
Csak egyfolytában elmerül a cipőm sarka – mutattam a lábbelimre. – Minél előbb
le szeretném cserélni.

-Majd az étterem
előtt lecseréled. A táskád Szasza autójában maradt – magyarázta.

-Remek –
bólintottam. Elbotladoztam Melindáék autójához, Gé pedig, csatlakozott az ifjú
párhoz. És még nagyon messze volt a lakodalom vége!

Túlélésre játszom

2010 május 27. | Szerző: Joyo

XXIII;

-Szóval szétverte a fürdőszobát? Azt
a kurva életbe! – Nono csak ennyivel kommentálta az elé tárt helyzetet.

Nos, igen. Én
is így reagáltam volna, ha valaki nekem mondja. Ám, én akkoriban benne
éltem, így meg kellett tanulnom alkalmazkodni a helyzethez. A legtöbb
időt a szobámban töltöttem Szpidi társaságában, aki hol az ajtónál
nyüszögött, máskor pedig az ágyam mellett elnyúlt, akár egy szőnyeg,
amíg én tanultam a tételeket. Tudtam, hogy nem engedhetem ki, mert akkor
vagy kiszökik a lakásból (amit képtelenségnek tartottam, már így is én
cipeltem le minden egyes séta előtt és után), vagy éppenséggel
széthordaná a szemetet a lakásban. Az volt a gyanúm, hogy apám az
utóbbit akarta elkerülni, azzal, hogy bezárta hozzám.

Amit tudtam, azt segítettem apámnak,
hordtam le a törmeléket vödör számra a negyedik emeletről. Nem zavart a
súlya, sőt, volt olyan alkalom, hogy kimondottan örültem a kemény
fizikai munkának. Talán annak volt köszönhető, hogy nem törtem-zúztam
magam körül, mikor Április vége felé ellátogattam hosszú kihagyás után
az egyik szórakozóhelyre, és szembetalálkoztam azzal a személlyel, aki
felforgatta az életemet!

Tünci barátnőm invitált magával a diszkóba.
Akkor már tisztában voltam vele, hogy nem is mindig társaságnak hívott
magával, sokkal inkább alibi voltam egy-egy liezonjához. Akkor éjjel is
úgy alakult a helyzet, hogy magamra maradtam. Annyiban szerencsém volt,
hogy találkoztam ismerősökkel, így mégsem éreztem maga teljesen
elveszve. Egészen addig, amíg át nem sétáltam a Rock-terembe, és nem
akartam koktélt rendelni magamnak. Ugyanis, amikor beléptem az ajtón,
ami elválasztotta egymástól két részre osztott szórakozóhelyet,
megpillantottam Tesót a pultnál. Mosolyogva léptem oda hozzá, hogy
üdvözöljem. Már akkor úgy tűnt, hogy nem állt szilárdan a lábain. És
arra az állapotra még a kezében lévő sör is rásegített. Közel kétméteres
magasságból vigyorgott le rám.

-Itt van ám Balázs is – mondta két puszi
között.

Ettől a
hírtől összeugrott a gyomrom. Úgy éreztem megfordul velem a Világ.

-Valóban?

-Igen. A barátnőjével és az egyik barátjával.

-Na és természetesen veled –
mosolyogtam fel rá. Igyekeztem inkább erre a csodásan kékszemű, szőke
férfira koncentrálni, és nem gondolni arra, hogy Balázs és a párja itt
ülnek valahol. A józan eszem azt súgta, jobb volna eltűnni onnan, ám a
kíváncsiságom marasztalt. Tudni akartam, hogy ki
az a lány!

-És
merre van most Ő Szőkesége?  – kérdeztem, és
közben megrendeltem magamnak a tejszínes-kávés koktélt.

-Elment a mosdóba, ja, nem, már itt
is van – nézett az ajtó felé.

Mire megfordultam, Balázs már mögöttem állt és
mosolygott. Láttam rajta, hogy nagyon zavarban van, majd odahajolt, hogy
puszit adjon. A gyomrom még mindig dió nagyságú volt, és úgy szambázott
valahol a bordáim magasságában, akár a brazil lányok a Riói
karneválon! 

-Úgy tudom, hogy itt van a párod is –
ordítottam a fülébe, hogy túlharsogjam a zenét.

Még jobban zavarba jött.

-Igaz.

-És ki az?

Balázs ekkor a mögöttem lévő bárszéken ücsörgő
tizenöt éves forma rövid, szőke hajú lányra mutatott, aki éppen
ásványvizet szürcsölt egy szívószálon keresztül, és egy idősebb szintén
szőke sráccal beszélgetett. Vékony, rövid, farmernadrágos lábait
keresztbe rakta, a világoskék ujjatlan felső jól kiemelte szolárium
barna bőrét, és rásimult nagy, almaformájú melleire.

Összeugrott a gyomrom. Nos, igen!
Olyan fajta lány volt, aki én mindig is lenni szerettem volna, de sosem
leszek. Mert egyszerűen képtelenség volt. Fizikai képtelenség! Én magas
voltam, sűrű barna hajam majdnem a derekamig ért, ha kibontottam, nagy
őzbarna szemeim voltak, széles csípőm, és genetikailag kicsi melleim. És
mégis, a szöges ellentéte akartam lenni annak, ami voltam!

Én marha!

Próbáltam, úgy tenni, mintha nem izgatna
annyira a dolog. Amolyan „nézz-rám-kisapám-már-túl-vagyok-rajtad”
mosollyal odahajoltam Balázshoz és csak annyit ordítottam a fülébe. –
Csinos! – és már fordultam is vissza Tesóhoz beszélgetni. Balázs fura
arcot vághatott, mert Tesó közelebb könyökölt hozzám a pulton és teljes
testével felém fordult. Talán élvezte, hogy egy nő végre őt, és nem a
barátját tünteti ki a figyelmével. Csak annyira mélyedtünk beszélgetésbe
ezzel a kétméteres vikingforma férfival, amennyire a zene hangereje
megengedte. A részegek esetlen bájával mosolygott és vizsgálgatta az
ékszereimet. A fülbevalóimat, a nyakláncomat, végül kikerekedő szemekkel
fedezte fel a köldök ékszeremet. És le sem akarta venni róla a kezét.
Tiszta volt a fejem, így okosan távol tartottam magamtól hatalmas lapát
kezeit, nem akartam bátorítani, bár nagyon vonzó férfi volt a szememben.
Úgy tűnt a próbálkozásait Balázs is észrevette, s a Skorpiókra jellemző
féltékenység okán, folyamatosan ott lebzselt körülöttünk, ahelyett,
hogy a barátnőjével foglalkozott volna.

A távolság tartás csupán addig volt sikeres,
amíg nekem nem vágták az üveges lengőajtót, ami mellett álltam. Azzal a
lendülettel, hogy a srác bejött rajta, engem Tesónak lökött, s mivel még
mindig nem fért be, a folyamatos bocsánatkérés közepette egyre jobban
nekem nyomta az ajtót. Balázs ekkor megfogta az ajtót, Tesó pedig olyan
dolgot cselekedett, amitől elállt a lélegzetem. A hónom alá nyúlt két
kézzel, és arrébb tett. De olyan játszi könnyedséggel, mintha csupán egy
kisgyermek volnék, nem pedig egy száznyolcvan centi magas, hetven
kilós, tizennyolc éves fiatal nő. Csak pislogtam rá, ijedtemben két
karomat a nyaka köré fontam, s miután letett, egyikünk sem húzta vissza a
kezét, és csak néztünk egymásra.

Balázsban végérvényesen felébredhetett a
birtoklási vágy, ugyanis megkocogtatta Tesó vállát. Mikor nem reagált az
elsőre, egészen addig nyúzta, amíg végre el nem engedett és teljesen
felé nem fordult.

Zavarban volt, idegesen mászkált, engem figyelt. Nem tudtam
eldönteni tulajdonképpen mi baja van.  Hiszen nem
akart tőlem semmit! Barátnője volt!  Vagy, ha már
lefeküdtünk egymással, mással nem próbálkozhatom? Az övé sem, de másé
sem? Ez mégis milyen filozófia? Férfi?

Én indulni készültem. Tesó még beszélgetni
szeretett volna, de tudtam, hogy holnap sem alhatok valami sokáig, hála a
felújításnak. Mielőtt elindultam volna, Balázs még megfogta a karomat.
Muszáj volt megállnom és ráfigyelnem. Bár eléggé feszült voltam az
érintésétől. Mégis mit képzelt magáról?

-Várj!

-Mi az? – kérdeztem.

-Hamarosan felhívlak – mondta.

-Miért? – valóban nem volt értelme a
dolognak.

-Majd
meglátod – felelte, majd elköszönt a barátjától. – Veled pedig holnap
beszélek.

Ezzel
mi elsétáltunk a szórakozóhelyről. Tesó hazakísért. Egész úton arról
tartott előadást, hogy nem érti Balázs viselkedését. A barátnője olyan
aranyos kis lány, és ő képtelen értékelni. Nem is foglalkozott vele
egész éjjel.

-Legalább
is az után, hogy te megérkeztél – mondta.

-Fogalmam sincs, hogy miért – sóhajtottam egy
mélyet. Pedig volt. De nem akartam beszélni róla. Jobb volt nem bajba
keveredni!

Elköszöntünk
egymástól, én pedig felmentem. Másnap örültem a törmelékhordásnak. Le
tudtam vezetni a bennem keringő feszültséget.

Gé néhányszor feljött apámnak segíteni, amikor
úgy gondolta, hogy nincs más dolga. Néha Jenő is megjelent, hogy arrébb
tegyen pár csempét és vödröt, de tudta magáról, hogy a legnagyobb
haszna majd akkor lesz, amikor a villanyvezetékeket kell behúzni és
átkötni.

Balázs
sokáig nem keresett. Se az interneten keresztül, sem pedig telefonon.
Örültem neki. A hátam közepére sem kívántam a jelenlétét. Még a hangját
sem.

Április
vége felé Gé végre megosztotta velem a részleteket. Azon a bizonyos
napon, szombaton, délután kettőre kellett odaérnem hozzá az
albérletéhez. Lehetőleg pontosan és csinosan. Nos, a ruhámat elnézve, és
a fodrászom szakértelmében bízva az utóbbit mindenképpen tudtam
garantálni. Az, hogy valaha is pontosan érjek oda valahová…nos, az
életfelfogásomból kiindulva, már kevésbé!  

Miért pont én?

2010 május 26. | Szerző: Joyo

XXII

Emlékszem, gyönyörű szikrázó áprilisi
nap volt. Éppen az iskolából tartottam haza. Mikor odaértem a házunk elé, a
nyitott kapuajtón át, már lehetett hallani, hogy valaki bőszen fúr-farag,
járatja a csempeverőt! Magamba tomboltam, miszerint; ki lehet az a töketlen,
elvetemült barom, aki olyankor akarja szétverni a házat, amikor én az érettségi
vizsgáimra óhajtok felkészülni?

Ahogy egyre feljebb értem, emeletről-emeletre, egyre nagyobb lett bennem a
félelem, hogy a bizonyos „töketlen
barom”, az én drága jó édesapám, s így menten más megvilágításba kerültek a
dolgok. Elfelejtettem, hogy aznap kezdi a munkát, mert a virágboltba befutó
nagy megrendelések miatt csúsztak a felújítási munkálatok. Ugyanis Gé
unokatestvére, Szasza, a hónap végén frigyre akart lépni választottjával.
Fogadott matekprofesszorom, pedig hozzánk küldte nagy bizalommal az ifjú párt,
hogy megrendeljék a virágdíszeket. Szüleim természetesen örültek a hirtelen
jött nagy összegű rendelésnek.

Amikor felértem a legfelső emeletre, ahol laktunk, már biztossá vált, hogy a
mi lakásunkból származnak a felújítás hangjai. 
Ugyanis a bejárati ajtó tárva-nyitva állt, s nem csupán az üvöltő zene
és a csempeverő hangja áradt az arra járók képébe, de a kifelé szálló tömény
por is! Magam elől ellegyezve, beléptem a lakásba.  Különös érzés volt. Valahogy nagyobbnak láttam
az otthonomat, és fényesebbnek. Csak álltam döbbenten az előszobában, és
bámultam az apámat, aki a fürdőszoba (már, ami megmaradt belőle) közepén állt
és éppen szünetet tartott. Nem volt egyedül. Gé állt az előszoba másik felében,
a kosztól és piszoktól tisztes távolságra, ugyanis öltönyt viselt. Nyílván
munkából jövet felugrott az apámhoz, hogy megnézze, hogy halad. Kezében szokás
szerint egy dobozos sört tartott.

Mind a ketten rám pillantottak és üdvözöltek. Én még mindig megkövülten
álltam.

-Na Joyo? Mit szólsz, micsoda pusztítást vitt végbe apád egy délelőtt
leforgása alatt? – vigyorgott rám Gé az előszoba szekrénynek dőlve. Láttam
rajta, hogy nyílván valóan nem az, az első doboz a kezében. Kicsit furcsán
formálta a szavakat. Nem volt segg részeg, de éppen elégszer láttam miként
részegedik le, ahhoz, hogy bebírjam mérni, körülbelül hol tarthat az
önpusztításban. Talán a harmadik doboznál járhatott, de az első kettőt biztosan
nem nálunk itta meg.

-Csak ámulok – mondtam. Jobb szó lett volna, a szörnyülködöm, de nem akartam senkit sem megsérteni. – Valami nagyon
különös. Valami nem stimmel.

Letettem a szobámba a hátizsákom és járkálni kezdtem. Egyszerűen valami nem
volt a helyén.  Megálltam apámmal szembe.
És végül rájöttem. Az volt a különös, hogy miközben én az előszobában álltam, ő
pedig a fürdőben, láttuk egymást.

-Basszus! Eltűnt a fal! És lebontottad a beépített szekrényt?

Elég hitetlenkedő arcot vághattam, mert apám és Gé is hangosan felnevettek.

-Bizony. De ne tudd meg micsoda pisi szag volt abban a szekrényben. Már a
faszerkezetbe is bele ette magát. Ne félj, most megszűnik – magyarázta diadalittasan.
 

-Remek – ebben valóban volt pozitívum. Ám, csak ezek után jött a fekete
leves!

-Joyo, ráérsz egy percre? – fordult felém Gé.

-Persze.

Bementünk a konyhába, apám pedig követett minket, hogy valami hűsítő után
nézzen a hűtőszekrényben.

Gé megköszörülte a torkát.

-Jut eszembe… ugye van szép ruhád?

-Van? Miért?

-Te leszel a kísérőm. Én vagyok a vőlegény tanúja és még nincs partnerem.

-És mégis milyen címen? Mert nálunk készültek a virágdíszek? – kérdezte apám
nevetve, majd nagyot kortyolt az ásványvizes palackból. Én egészen másként
reagáltam. Belül görcsbe rándult mindenem, a szívem zakatolt. Kívülről
igyekeztem hűvösnek mutatni magam, mint aki abszolút nem jött zavarba, ám nagy
a valószínűsége, hogy sokkal inkább teljesen lemerevedtem, ami elég ostobán
nézhetett ki. Óh, Istenem! Ez nem lehet
igaz! Miért kell nekem mindig zavarba jönnöm, ha elhív valahová?

Azért,
kicsi, naiv, buta kislány, mert tapasztalatlan voltál! És mivel nem volt valami
sok önbizalmad, nem hitted el, hogy téged bárki is komoly szándékkal randevúra
hívhatott volna!

De miért minősülne mindez komoly
szándékú randevúnak? Hiszen ez egy esküvő!

Éppen
azért, te kis buta liba! Miért hívna kísérőnek pont téged, ha nem azért, hogy
kikezdjen veled?

Igen, miért pont engem?     

Nézz
már tükörbe! Már akkor is gyönyörű voltál! Csak egyszerűen nem
vetted észre, mert, ha tükörbe néztél, még mindig az a pufi lény nézett vissza
rád, akit több számmal nagyobb ruhákba csomagoltál, te sem és mások sem törődtek
vele, és akit már régen magad mögött hagytál! Ez csupán pszichológia. Hiába
fogytál, izmosodtál, sminkeltél, szépültél, randiztál, szeretkeztél, és gyűjtöttél
tapasztalatokat, még sem voltál képes megszabadulni attól a régi énedtől. Még
sokszor ő nézett vissza rád a tükörből. És
ez még nagyon sokáig így is fog maradni! Lesznek jobb pillanataid, lesznek
rosszabbak. De hosszú az út addig, amíg képes leszel elfogadni magad!  

-Igen, akár azért is. De nem, inkább azért, mert a nejem, és illik
elkísérnie – mondta Gé apámnak címezve.

Folytassátok csak, gondoltam, mintha itt sem volnék!

Hűha! Ez
volt aztán a frappáns felkérés! Így visszagondolva, ennyi erővel
azt is mondhatta volna az enyhén illuminált állapotban szédelgő Gé
úr, hogy; – Azért jössz velem, mert én azt mondtam! ; amikor úgy is kérdezhette
volna, hogy; – Elkísérnél az unokatestvérem esküvőjére? Nagyon
örülnék neki.

Nos,
mindegy, lehet, hogy akkoriban nagyon zavarban volt. Sőt,
mint később elárulta nekem, ha nem ivott volna előtte,
meg sem merte volna kérdezni tőlem, így az általános, magabiztosnak szánt, ám
bunkóra sikeredett hangnemet az elfogyasztott alkohol hatásaként könyveltem el,
már akkor is.

Csak pislogtam rá, mint pocok a lisztben! Hogy micsoda?

-Én legyek a kísérőd?

-Természetesen. Április 23-án, szombaton lesz az esküvő, de ezt apádéktól
már biztosan tudod. Az a dolgod, hogy csinos legyél, a többit pedig még előtte
meg beszéljük. Na, de nekem most mennem kell. Még le kell adnom a mai szerződéseket
az irodában. Ha addig nem, akkor csütörtökön találkozunk Joyo. Arra
megtudakolom a pontos időpontot, amire készen kell lenned.

Majd távozott. Én pedig csak tátogtam. –Miért engem hívott? – néztem apámra.

-Fogalmam sincs – felelte, majd meghúzta újra a vizes palackot, és
visszament rombolni.

Nyílván
sejtette, hogy milyen szándék húzódik Gé meghívása mögött, hiszen ő férfi
volt, és jóval több volt az élettapasztalata, mint nekem. De azt hiszem,
egyszerűen csak struccpolitikát alkalmazott, és nem
akarta meglátni a hátsószándékot, hátha akkor nem válik valóságossá! Talán, ha
erélyesebb lett volna velem szemben, vagy elmondja az aggályait. Vagy egyszerűen
megszakítja a kapcsolatot Gé-vel, akkor nagyon sok fájdalomtól megkímélhettük volna
magunkat. Mindenkit beleértve. De nem hibáztathatom őt. Az
ember maga írja meg a saját sorsát, és abban maga osztja ki a szerepeket.
Azokat a bizonyos, akkor még be nem következett dolgokat mindenképpen meg
kellett élnünk. Máskülönben nem lennék az, az ember, aki most vagyok. Tisztában
vagyok vele. Azt hiszem minden úgy volt jó, ahogy megtörtént, csupán az emberi
EGO dolgozza fel nehezen az őt ért sérelmeket! Semmi más. És, ha képesek
vagyunk túllendülni a sértettségünkön, és messzebbre is ellátunk, mint a
fájdalom, az „engem megsértettek!”, az „engem kihasználtak” csökönyös
nézeteken, amikhez foggal-körömmel ragaszkodunk, akkor valóban hősök
vagyunk.!

Bukott angyal

2010 május 17. | Szerző: Joyo

XXI

Beismerem erős
gyomorgörccsel közelítettem ahhoz a bizonyos sorházhoz, ahol a Skorpió király
várt már rám. Nem tudtam mire készüljek, nem tudtam valóban akar-e tőlem
valamit, vagy, hogy miként fog közelíteni, ha el akar csábítani. És, ami a
legfontosabb, valóban vagyok-e annyira erős, mint gondoltam, hogy ellent
álljak? Nem tudtam. Össze voltam zavarodva. Balázs érdeklődött irántam, és úgy
tűnt, hogy Gé-nek sem vagyok közömbös. A józan eszem azt súgta, hogy mondjam le
a találkozót Balázzsal, és inkább bátorítsam Gé-t. Ám, a magam kis
naivitásával, kalandozó kedvével, kíváncsiságával, és akkoriban ébredező
szexualitásával, nehezen bírtam ellenállni annak, hogy újra abba az ágyba
feküdjek, ahol annyi kellemetlenség és megaláztatás ért, egy olyan emberrel,
aki nyilvánvalóan csupán a testemet akarta. Valószínűleg abban bíztam, hogy
ezúttal jobb lesz. Hogy a legelsőnél csak a tapasztalatlanság, az izgalom, a
bizonytalanság gátolt abban, hogy bármit is élvezzek.  

Ahogy visszaemlékszem, és lepörgetem a fejemben azokat a bizonyos
idevonatkozó képsorokat… nem is én lettem volna, ha nem futok újra fejjel a
falnak. Ha vagyok annyira megfontolt és büszke, hogy nemet mondok. Vagy, ha
lett volna bennem annyi tartás, hogy nem adom be a derekamat annak a fiúnak.
Talán, ha akkor nem zúzom össze magam újra és újra a miatt, a hímnemű
egyed miatt, aki éveken át a bűvkörében tartott hihetetlenül kék szemeivel és homok szőke
hajával, nem volnék az a megfontolt, igényes szerető,
akinek fontos, hogy ne csak a testét, de őt magát is lássák és akarják, hogy
odafigyeljenek rá, és kölcsönös legyen a bizalom a két fél között. Naiv voltam
és tapasztalatlan, de a koromnál fogva, már voltak igényeim. Teljesen egyszerű
igények, de nem kaptam meg őket, amitől
felébredt bennem a kétség. Elgondolkodtam, hogy valóban akarom-e. Előbújt
belőlem
az Ikrek kettős
személyisége. Az egyik felem, nyílván a józanabbik, üvöltve tiltakozott,
sikoltozott, csapkodta elmém legbelső zugait, ahová bezártam, hogy jelezzen,
mekkora őrültségre
készültem. Csak egy mazochista vetné alá magát újra ugyan annak a lelki
gyötrelemnek, amit a szerelem nélküli szex okoz! Jobban mondva egy egyoldalú
szerelemben. Bár már abban is kételkedem, hogy akkoriban még szerelmes lettem
volna Balázsba. Hiszen más férfihoz is vonzódtam. Vagyis, A FÉRFIHOZ vonzódtam.
Valószínűleg
akkor, ott, csupán a szex lehetősége hajtott abba a bizonyos kis utcába. Nem tagadom, izzott a testem,
vágytam arra, hogy megérintsenek, s úgy éreztem, találtam valakit, aki zokszó
nélkül megteszi.

Szánalmasnak hangzik, igen, én is tudom. De említettem már, hogy
akkoriban nem igazán volt önbizalmam? Legalább is nem olyan mértékű,
aminek hatására elhittem volna, hogy bármelyik férfi ágyba bújt volna velem? Azt
hittem bármelyik lehetőséget meg kell ragadnom, hogy kiéljem a vágyaimat. Az „egyedül való
szeretkezés” unalmassá vált akkor, amikor rájöttem, hogy izgalmasabb, ha egy
ellenkező nemű is
jelen van és aktívan részt vesz az eseményekben.

A másik, a kalandvágyó, vadászó Nagymacska énem, viszont tettre készen, a
vadászat izgalmától borzongva, várakozó álláspontra helyezkedett.  

Gondolkodás nélkül
csengettem. A Skorpió király készített nekem egy bögre teát, és felmentünk az
emeletre. Mondanom sem kell, nem kerültek elő az érettségi tételek. Balázs az
ágyába csábított, ezúttal finomabb módszerekkel, mint korábban. Figyelmes volt
és gyengéd, lassan vetkőztettük egymást, fel szerettük volna fedezni a másik
testét. Tetszett sima mellkasának tapintása, a bőre nagyon puha volt, lapos
hasa kicsit pihés, ágyéka szőrtelen. A kedvenc férfiparfümömet használta, így
az illatát megérezve, még inkább háttérbe szorult józanabbik énem, az
ösztönlény, a Macska pedig előmerészkedett. Ismét én voltam felül, az előjáték
is hosszabbra nyúlt, ennek köszönhetően már nem fájt a behatolás sem. Sőt, meg
merem kockáztatni, hogy még élveztem is az együttlétet. Jótékony félhomály
borította a szobát, csupán a képernyő kímélő üzemmód gyér fénye világított.
Sokkal jobb volt, mint a legelsőnél, ahol a délutáni fény még teljesen
megvilágította a kis tetőtéri szobát.

Akkor, ott jól
éreztem magam a bőrömben, magával ragadott az erotika. Már nem volt új ami
történt, de az újdonság varázsa, a meghittebb hangulat ellazított. Ujjai a
bordáimon zongoráztak, simogatta apró melleimet. Megborzongtam minden
érintéstől, minden csóktól. Az igényem kielégülni látszódtak. Hol finoman, hol
szenvedélyesebben csókolta az ajkaimat. Puha volt és simogató, édes és csábító.

De ezúttal sem
tudtuk befejezni az együttlétet. Szabadkozott, korholta magát. De nem tudott
védelemről gondoskodni, azt, pedig, hogy a vége előtt kiszálljon, nem engedtem
meg neki. Anyám alapos felvilágosítást adott évekkel korábban. Ez a módszer
egyáltalán nem biztonságos! Annyira mélyen belém égtek a szavai, hogy
ösztönösen is tiltakoztam, s józan eszem örömében tapsikolt, hogy végre
érvényesülhetett, s az agyamról elpárolgott a lila köd, amit a szex generált.

Más megoldás nem
lévén, abban maradtunk, hogy egy mind a kettőnk számára alkalmas időpontban
befejezzük, amit elkezdtünk.

Nevetgélve,
játszadozva öltöztünk fel. Ezúttal nem éreztem úgy, hogy kolonc volnék a
nyakán. Talán ő is jobban fel volt oldódva, mint a legelsőnél. Adott egy
hajkefét, hogy rendbe tudjam szedni magam, a fürdőszoba ajtófélfájának dőlve
nézegetett engem és közben mosolygott. Én pedig a tükrön keresztül viszonoztam.
Reménykedtem benne, hogy talán MOST, talán megtörik a jég közöttünk, és végre
elkötelezi magát irányomban. Kész lettem volna rá. Igen, beismerem még mindig
szívesen jártam volna vele. De a sors útjai kifürkészhetetlenek. Én mind a
kettőnknek mást szánt. Nem pedig a közös jövőt!

-Gyere, haza
viszlek – nyújtotta a kezét, s egészen az autóig kézen fogva mentünk. Ott
lovagiasan kinyitotta a nekem az anyósülés felöli ajtót, majd rám csukta, s
beült maga is. Hazafurikázott, a ház előtt leparkolva pedig csókkal búcsúzott
tőlem.

A gyomrom
reszketett. Annyira más volt, mint legelőször. Figyelt rám, kedves volt és
gyengéd. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Mosolyogva sétáltam fel a
lakásba. Elvittem Szpidit sétálni, majd nekivetkőztem, és készültem a hamarosan
kezdődő matek órára.  Negyed órával
később csengett a kaputelefon, én pedig beengedtem Gé-t. Az emlékek még mindig
kavarogtak bennem, de tudtam, hogy ez az, amit Gé-vel egyáltalán nem oszthatok
meg. Sejtettem, hogy megbántanám vele. Ahogy a kopogtatás után ajtót nyitottam,
a jókedvem egy csapásra elpárolgott, s helyébe, különös módon a bűntudat és
lelkiismeret-furdalás lépett. Gé ott állt a lábtörlőn, frissen borotválva,
mosolyogva, s úgy tűnt rejtegetett valamit a háta mögött.

-Szia Gé –
mosolyogtam rá, de a rossz érzés megmaradt.

Úgy látszott, ő
ebből az egészből semmit sem érzékelt.

-Szia Joyo. Tessék,
ezt neked hoztam.

Ezzel a háta mögül
előhúzott egy szál sárgás-zöld nagyfejű rózsát. A gyomrom összeugrott. Rosszul
éreztem magam. Átvettem a virágot és megszagoltam.

-Köszönöm. De miért
kapom? – kérdeztem, miközben beljebb tessékeltem a lakásba.

-A biliárdozást
követően apád azt mondta ide ne merjek állítani virág nélkül –magyarázta,
miközben lepakolt a konyha asztalra.

-Értem. Köszönöm –
ezzel vízbe tettem a rózsát és csatlakoztam hozzá az asztalhoz. Nekiláttunk,
hogy elkészítsük a matekházit.

A felhőtlen
jókedvem teljesen elpárolgott. Egy órával korábban együtt hemperegtem
valakivel, miközben valaki lehet, hogy azt fontolgatja, hogy komoly szándékkal
udvarolni kezd nekem. Megtehettem volna vele azt, hogy ő töri magát, én pedig
közben mással szexelek? Aligha! Bár nem voltam még mindig biztos benne, hogy
udvarolna-e nekem.

*******

Pár nappal később
Balázs még mindig nem jelentkezett, én pedig nem kerestem. A hétfőn történt
dolgokról senkinek sem beszéltem. Képes voltam tartani a számat. Talán
fejlődtem annyit, hogy tudjam, egyszer pórul jártam, többször nem követem ugyan
azt az utat!

Az egyik este éppen
szörfölgettem az interneten, mikor egyszer csak megláttam, hogy Balázs bejelentkezett
MSN-re. Kicsit már hiányzott, hogy beszélgessünk, így hát beszélgetést kezdeményeztem
vele.

-Szia. Hogy vagy?
Egy ideje már nem beszéltünk – írtam, és küldtem mellé egy mosolygó fejecskét,
hogy mégse számonkérésnek értelmezze, amit írtam.

Nagy sokára írt
csak vissza.

–Szia. Tudom. Sok dolgom volt – pötyögte vissza,
s abban a pillanatban, a megjelenítő képének a helyén nem ő, hanem egy babaarcú,
kékszemű, szőke hajú leány arca jelent meg, amin vidáman mosolyog a
fényképezőgép lencséjébe.

A gyomrom tájékán
kezdődő görcsöt érzékeltem. Mindezt szúró fájdalom a gyomorszájamban, és
lüktető gombóc kísérte a torkomban. Valahol mélyen sejtettem, hogy ki lehet az.
De az egóm egyszerűen nem akarta elfogadni azt a választ, amit a lelkem már
tudott.

Végül a csendes
visszavonulás helyett, a kíváncsi énem győzött. (Az, az énem, akinek
köszönhetően az életem során sokszor megsérültem, mert ő mindig ki akarta
mondatni a másikkal azt a megrázó tényt, amit a józanabbik énem már tudott!
Lehet, hogy sok mindentől megóvhattam volna magamat, ha csendben maradok, mikor
a jelek már egyértelműek voltak, és nem erőltetem, hogy a másik szájából
halljam a fájdalmas híreket! De mindegy. Ahogy egy mondás tartja; „Ami nem öl
meg, az erősebbé tesz!”)

-Ő kicsoda?

-A csaj, a képen?

-Igen – és már
felkészültem a lehető legrosszabbra, de nem hittem volna, hogy mégis ennyire
rosszul fog érinteni.

-A barátnőm.

Lefagytam. Mintha
néhány fájdalmas pillanatra megállt volna az idő.

-Mióta vagytok
együtt? – kérdeztem. A szívembe döfött tőrt én magam nyomtam még mélyebbre és
még meg is csavartam. Én idióta!

-December eleje óta – jött a válasz.

-És képes voltál
lefeküdni velem? – kérdeztem. Talán nem is gondolkodtam. Csak járt az ujjam a billentyűzeten.
A fájdalmas szomorúság, pedig átcsapott dühbe! Hatalmas, földet rengető,
pusztító dühbe. Legszívesebben üvöltöttem volna. De úgy, hogy csupán az
interneten keresztül kommunikáltunk, nagyon nehéz volt kiabálnom vele.

-Igen, de már bánom. Nagyon szarul érzem magam
miatta.

-Még te érzed
szarul magad tőle?! Kétszer is megtetted!

-Tudom. De fogalmad sincs mi is ez. Vagy mivel jár.
Szűz voltál. Bár beismerem, hogy abban is kételkedem.

Ez kiverte a
biztosítékot!

-Miért kételkedsz
benne? – kérdeztem.

-Mert semmit sem éreztem, mikor benned voltam. És
nem is véreztél.

Húha! Ez aztán tudományos megközelítés volt! Tombolt bennem a düh.
Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy
amekkora micsodád van, csoda, hogy egyáltalán éreztelek! De nem tettem.
Sosem voltam az a fajta, aki megalázza a másikat. Soha!

Kiléptem a
beszélgetésből, s megsemmisülten zokogva ültem a székemben. Csalódtam.

De miért is vártam mást? Visszagondolva, bármilyen kapcsolatban álltam is
Balázzsal, bármibe keveredtünk, annak mindig, kivétel nélkül sírás, csalódás és
fájdalom volt a végkifejlete! Belegondolva, semmi jó nem származott a vele
folytatott kapcsolatból. Talán annyi, hogy acélosodtam. De mint az kiderült pár
évvel később,
nem keményített meg eléggé a csalódásokkal és veszteségekkel szemben!

Senkivel sem
osztottam meg abban az időben, hogy miként zajlott a beszélgetésünk. Úgy
éreztem jobb, ha megtartom magamnak. Nem éreztem szükségét, hogy mástól is azt
halljam, hogy mekkora vesztes, és milyen naiv vagyok, és, hogy mindig magamnak
okoztam a fájdalmakat, mert nem tanultam a hibáimból. Tudtam, hogy anyám, apám,
vagy akár Nono, de ezt mondaná nekem. Ezeket a kellemetlen szituációkat
elkerülve, inkább magamat ostoroztam, és éhségsztrájkba kezdett a szervezetem.
Egyszerűen nem kívántam az ételt. Ameddig nem tudtam megemészteni a történteket,
addig az ételt is képtelen voltam feldolgozni.

Egyetlen egy
emlékem maradt abból az időszakból. Egy vers, amiről úgy gondoltam, hogy
mindent elmond, ami bennem zajlódott.

Bukott angyal

 

Ücsörgök magamban és gondolkodom.

Űzött
lelkem ölelve a múltról álmodom.

Hogy hajdan még felhők
között sétálva néztelek,

Rózsaszín ködbe takarózva szemléltelek.

Arany fényben fürdő
tünemény,

Milyen kár, hogy nem ide születtél.

Hogy határok választanak el,

Amit józanész nem foghat fel.

De a csacska angyal mindenre képes,

Társai hiába intették, vágya veszélyes.

Megpróbáltam átlépni a határokat,

Próbálgattam az ezeréves szárnyakat.

Magadhoz öleltél, szemedben tűz
égett,

Sokszor képzeltem hasonló képet.

Egy téli délután az óra elütötte végzetem,

Mikor magadhoz csaltál és megfogtad két
kezem.

Bíztam benned, neked adtam mindenem.

S most olyan hideg vagy, akár egy jégverem.

Melegséggel vettél körül, figyelemmel,
mosollyal,

De ha most rám nézel, a mosoly elhal.

Nyíltak voltunk, készségesek,

Együtt tettük meg a lépéseket.

Kezed érintése mohó volt, követelő,

Ez angyalból a kisördögöt könnyen csalja
elő!

Megfosztottál mindentől,
ami voltam,

Büszkeségemen, lelkemen most hatalmas folt
van.

Hideg vagy, ha rád nézek, fázom,

Azt hiszem, már túl vagyok a szerelmi
lázon.

Kinyitottál előttem
egy kaput a hetedik mennyország felé,

De aztán hatalmas falat húztál a bejárat
elé!

 

Csak állok a fal előtt
és toporgok,

Magamat szidva, egyre csak morgok.

Eltörted glóriám, szárnyaim kitépted!

Hogy cédának érezzem magam, sikerült
elérned!

Most már se pokol, se éden,

Csak itt ücsörgök a földön szépen.

Próbálom megtalálni magamat ebben a
világban, de nehéz.

Mostanában elkerül minden simogató kéz.

Pedig megkínzott, megcsúfolt lelkem 
melegségre vágyik,

Bármily ismerős,
csak öleljen meg, nem számít!

A hideg sötétségben ülök, akiben bíztam
mind elhagyott.

Vétkeztem, tudom, immár bukott angyal
vagyok!

Végkép úgy éreztem,
hogy megcsúfolták és megalázták az érzelmeimet. Akkor azt gondoltam, hogy soha
többet nem kérek a férfiakból. Nem akartam, hogy hozzám érjenek, hogy édelegjenek,
mert mindaz, amit udvarlás címén, a szórakozóhelyeken
előadtak, viszolyogtatott, s úgy éreztem, hogy mindaz, csak arra megy ki, hogy
ágyba csalogassanak. Ahhoz pedig abban a lelki állapotban semmi kedvem sem volt.
Minden tizenéves lány, egy nagy csalódás után, átesik egy férfi-gyűlölő szakaszon. Nincs kivétel.
Ez megtörténhet korábban is, vagy kitolódhat a húszas éveinkre. Van, akinél több
ilyen periódus is lejátszódik. A beszélgetést követő pár hétben, mindig
csapongó, vidám, gyermek lelkem kihűlt és megkomolyodott. Nem vettem fel és vittem
tovább a szexista vicceket, nem beszélgettem a testiségről és a másik nemről.
Nem írtam se vidám, se kesergő hangvételű verseket. Csak voltam, mint vízen a
buborék. Gé sem hívott sehová, nem is nagyon tett rá célzásokat. Bár neki is
feltűnt a viselkedésbeli változás, de nem tette szóvá. Egyszerűen tiszteletben
tartotta és alkalmazkodott hozzá. Annyiban jót tett a dolog, hogy sokkal
összeszedettebb voltam, és jobban tudtam figyelni a tanulmányaimra. Abban az
időben jobban is teljesítettem és jobb eredményeket értem el az iskolában.
Elégedettek voltak velem, bár a szüleimet és a barátaimat zavarta a
visszavonultságom. Elzárkóztam. Még MSN-re sem nagyon jelentkeztem fel. Csak nagyon,
nagyon ritkán.

Így telt el a Március,
léptünk bele az Áprilisba, s már jócskán a hónap közepén jártunk, mikor újra
megmozdult bennem valami a másik nem irányába. És ezúttal pozitív felhanggal!   

Kupaktanács….kétszer is!

2010 május 13. | Szerző: Joyo

XX

Elgondolkodtam írás
közben. Időközben nagyon sok mindenre ráébredtem. Főként, ahogy az elmúlt fejezetet megfogalmaztam és papírra vetettem.
De azt hiszem ezt felesleges volna most megosztanom Veled. Szeretnék teljesen a
történtek végére járni. Ezért hát, arra kérlek, dőlj hátra
és élvezd tovább az öniróniám testet öltött formáját! Gé létezése, már 2005
telétől összezavart. És az idő folyásával
ez csak fokozódott. Majd magad is meglátod, hogy miként tudja bonyolítani a
saját helyzetét egy tizenéves lány, aki amúgy is mindent túlkombinál!

Mikor a vasárnap reggel rám köszöntött,
kicsit kóválygott a fejem. Egyrészt az enyhe másnaposságtól, másrészt a bennem
kavargó élményektől. Mikor kibotorkáltam a konyhába, a készülő ebéd illata megindította
a nyálképződésemet. Apám éppen kihúzta a sütőből a kerámia sütőtálat és
megnézte a zsírban bugyogó csirkecombokat.

-Nocsak. Magadhoz tértél? – mosolygott rám.
Abban az évben kezdett meglévő bajszához körszakállat növeszteni.

-Valahogy csak sikerült – mondtam leülve az
egyik székre.

-Na mesélj, mi történt.

Nagy vonalakban elmondtam neki az elmúlt este
eseményeit, alaposan megválogatva szavaimat. Nem mindenről kell tudnia egy
apának. Például, hogy az egyik cimborája ölelgetett és a csípőmet fogdosta. Bár
kimondottan jólesett. (A
későbbiekben kiderült, hogy jók voltak a megérzéseim, és az
édesapám, mint valószínűleg a legtöbb apa, eléggé
nehezen viselte, hogy az egyik barátja többet is akar a lányától, mint puszta
barátságot!)

Ebéd után apám előállt újabb világmegváltó
terveivel.

-Arra az elhatározásra jutottam, hogy ideje
volna felújítani a fürdő és az előszobát. Mit szóltok hozzá?

Helyeseltük az ötletet. Egyrészt már eléggé
le volt harcolva az említett két helyiség, másrészt, korosodó coccer spániel
kutyán, Szpidi is elég sok galibát okozott, aminek nem tudtuk véglegesen
eltüntetni a nyomait. Volt olyan eset, hogy az ammónia szaga már a lépcsőházban
megcsapta az ember orrát, hiába takarítottuk durva súrolószerrel.

Imádtuk ezt az öreg,
bolondos zsemleszínű kan kutyát. Bár már tizenhat
éves volt, kicsit süket is volt és vak, sokszor bepisilt, mert a hólyagja nem
bírta a terhelést, azért mégis csak családtagnak számított. Három éves voltam,
mikor bekerült a családunkba. Mindig is én gondoskodtam róla. Imádtam,
szerettem, bár miután betöltöttem a tizenhetet, már kezdtem teherként megélni,
pedig így visszatekintve, koránt sem volt az. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, sokkal többet játszottam volna vele, többet vittem volna hosszú
sétákra, de mindig sietni akartam valahova, a napi kétszeri séta pedig akkoriban
tehernek tűnt. Nagyon, nagyon hiányzik! Ő mindig ott volt velem, ha szomorú voltam, ha sírtam, odajött
hozzám, és addig bökdösött az orrával, amíg át nem öleltem. Ha rosszat csinált,
szégyenében a pad alá bújt. Ha valamiért üvöltöttünk vele, vagy a fenekére
csaptunk, ő mindig visszajött, mintha mi sem történt volna.
Feltétel nélkül szeretett bennünket. Istenem! Annyira hiányzik! Igyekszem őt elengedni. Tudom, hogy egyszer mindenkinek el kell mennie. A test
nem örökéletű, csupán a lélek. És hiszek
abban, hogy Szpidi az óta is vigyáz rám. Túlságosan kesergőre vettem a figurát. Ez elméletileg egy önirónikus önsegítő könyv. De tudom, hogy egy fejezetet mindenképpen Szpidinek fogok
szentelni. Aki kutyabarát, megérti, hogy miért.

De térjünk vissza az eredeti történethez…

-Már elkezdtem utána nézni az áraknak. Úgy
gondoltam, hogy áprilisban elkezdem, hogy a ballagásig elkészüljek vele. Majd
áthívom az öcsémet és Jenőt segíteni. De a főbb dolgokat el tudom egyedül is
intézni.

-Nem lesz ez túl megerőltető számodra? –
aggodalmaskodott az édesanyám.

-Majd vigyázok, és nem erőltetem túl magam.
Sehová sem sietek. Legfeljebb korábban kezdem. De számításaim szerint egy
hónapnak elégnek kell lennie hozzá.

Ahogy hallgattam a terveket, sokkal inkább
azon aggódtam, hogy miként fogok az érettségire készülni, ha apám áprilisban
fúr-farag itthon és szétdönti a lakást? A másik pedig, hogy miért akarta
egyáltalán megszűntetni a fürdőkádat? Na, igen, persze, csak én használtam
hosszú, relaxáló fürdőzésekre, és igen, valóban nem egészséges sokáig a saját
levünkben ázni, ráadásul sok vizet pazarolunk, és több helyet is nyerhetünk, ha
tusolót rendezünk be, de önös érdekektől hajtva, nem akartam megszavazni a
zuhanyzót. De hiába is soroltam fel az érveket a kád mellett, leszavaztak.

-Egy új
kád drága.

-Nehéz
tisztítani.

-Sok
helyet foglal.

-Csak
én használom.

Egyszóval veszítettem! Elveszítettem egy fürdőkádat!
Az övék volt a lakás, az övék volt a pénz is. Nekem csak ötleteim lehettek. De
akkor, ott kifogytam belőlük. A másik problémámra csak annyit tudtak javasolni,
hogy próbáljak meg a szabadban tanulni.

-És a fürdést hogyan fogjuk megoldani abban
az egy hónapban? – kérdezte anyám.

-Majd fürdünk az anyáméknál – válaszolta apám.

Ezzel lezártuk a témát. A fürdő fel lesz
újítva, a kádat felváltja a zuhanyzó, engem száműztek a természet lágy ölére
tanulni, hogy meg ne bukjam az érettségin, valamint cigányéletre kárhozatva ott
fürödhettünk, ahol éppen tudtunk! Kalandos tavasznak néztem elébe!

******

Este Nonoval találkoztam. Beszámoltam neki
apám lakás felújítási terveiről.

-Az érdekes lesz. Én megőrülnék, ha mellettem
fúrnának-faragnának, és nem fürödhetnék meg, amikor csak akarok.

-Ez bosszant engem is. De alkalmazkodni kell,
nincs mese.

-Na és mesélj, hogyan sikerült az estéd ezzel
a Gé-vel? – tért rá a lényegre.

Neki is elmeséltem, bár itt már szabadabban
fogalmazhattam. Végül rám vigyorgott.

-És mi a terved? Ráhajtasz?

-Még mindig nem tudom, hogy valóban komolyan
gondolná velem, vagy csak élvezte a helyzetet. De igen, elképzelhető, hogy
ráhajtanék. Persze, ha tisztában volnék az érzéseivel.

-Joyo, egy férfi vágyait nem nehéz kitalálni.
Az összes a farka után megy. Elhiheted.

Elhittem neki. És mint később kiderült, nagyon is igaza volt. De nem csak Gé-vel kapcsolatban!

Flört, vagy valami hasonló, ami mindent felforgatott

2010 május 11. | Szerző: Joyo

Eljött a szombat este. A gyomrom vadul szambázott, ahogy a fürdőszobai tükör előtt álltam és sminkeltem. Jobban mondva sminkelni próbáltam, mert azzal a kézremegéssel, amit műveltem, sokkal inkább felverhettem volna egy tucatnyi tojást, minden különösebb megerőltetés nélkül. Képtelen voltam a finom, koncentrált mozdulatokra, ami mondjuk ahhoz kellett, volna, hogy a szemceruzával körberajzoljam a szemeimet, vagy éppen ne hatalmas, rajzfilmbe illő szájakat pingáljak magamra.  Frappáns megoldást találtam a balesetek kiküszöbölésére, ugyanis tartottam attól, hogy előbb vagy utóbb, de kárt teszek a szemem világában azzal a fekete ceruzával! Nekidőltem a mosdókagylónak, bal kezemmel lehúztam a festeni kívánt szemem alsó szemhéját, a jobb könyökömet, pedig a csempének támasztottam, közvetlenül a tükör mellé, hogy meggátoljam a remegésben. Több-kevesebb sikerrel jártam a mutatvánnyal.

-Mit csinálsz gyerek?

Apám hangja hallatán halkan felsikkantottam és elejtettem a szemceruzát. Ő hangosan felnevetett.

-Csak nem izgulsz?

-Egy kicsit – mondtam. Egy darabig még kergettem a ceruzát a mosdókagylóban, mire sikerült elkapnom.

-De miért? – ez teljesen jogos kérdés volt a részéről.

-Fogalmam sincs – ez pedig egy teljesen őszinte válasz volt tőlem.

-Hiszen ismered őt – érvelt. – Már szórakoztatok is együtt.

De akkor ti is ott voltatok, akartam mondani, de azzal csak még jobban elárultam volna magam. Talán már így is látták rajtam, hogy jobban érdeklődöm Gé iránt, mint kellett volna.

Végül apám kifogyott az érvekből, a mobil telefonom, pedig felüvöltött a hálószobámban. De olyan hirtelen és hangosan, hogy a jobb szememet sikerült egészen a halántékomig kihúznom. Szitkozódni kezdtem, s a felesleget letörölve, elindultam a telefonért. Apám nagyot nevetett, majd a fejét csóválva elhagyta a körletet. Felvettem a mobilt.

-Szia, mond.

-Szia, Gé vagyok. Ide értem a ház elé.

-Öt perc és lent vagyok.

Igyekeztem betartani a megadott időintervallumot. Csizmát és kabátot húztam, majd ellenőriztem magam az előszobai nagytükörben. Hosszú barna sörényem kivételesen nem gyömöszöltem be egy sapka alá, inkább szabadon hagytam. Úgy éreztem, hogy a sminkem viszonylag rendezett, s reménykedtem benne, hogy ápolt, csinos, fiatal nő látszatát keltem, vagy legalább lássa az igyekezetet, hogy próbálkoztam. Eltette az asztalra kirakott pénzt, elköszöntem a szüleimtől, majd lesiettem a lépcsőn. Mikor leértem, megragadtam a kapukilincset, de előbb akartam kimenni az ajtón, minthogy lenyomtam volna, így azzal a lendülettel, ahogy érkeztem, belefejeltem az üvegbe és átestem a küszöbön. És, ha mindez nem lett volna elég frappáns belépő Gé előtt, aki a kapu alatt állt és engem bámult kikerekedett szemekkel, a visszacsapódó ajtó még fejbe is vágott.

-Jól vagy? – lépett oda hozzám. Megfogta a karom, és segített felállni. Eléggé megszédültem. Kicsit tartottam tőle, hogy az első, nem hivatalos randevúnk Gé úrral, a kórház ambulanciáján fog végződni, ha így folytatom.

-Igen, jól vagyok – bizonygattam, bár még enyhén tántorogtam. Megtámaszkodtam a falban.

-Biztosan?

-Persze. Induljunk.

-Fél nyolcra foglaltam le az asztalt. Van még időnk bőven. Mehetünk lassan is, ha gondolod.

-Rendben – adtam végül be a derekamat.

A tavasz közeledtével az időjárás is megenyhült. Ennek következményeként úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Gé felhúzta az esernyőjét és felkínálta nekem a jobb karját.

Egy pillanatra elcsodálkoztam. Most mégis mit akar? Viccel? Végül leesett. Nem szórakozik, szimplán csak jól nevelt volt és udvarias. Nem hittem el, hogy valóban léteznek ilyen férfiak. Mármint olyanok, akik ismerik az etikettet. Ilyenek lesznek a fiúk, mikor kinövik általános éretlenségükből fakadó agyalágyultságukat? Vagy csak az ő generációja ilyen? Szimplán csak ő maga? Fogalmam sem volt. Bevallom, akkoriban még nem volt sok tapasztalatom, és ha esetleg randevúm volt, akkor is velem, egykorúval, vagy csak kicsivel, idősebbel kezdtem. Ők, pedig koránt sem voltak ilyen lovagiasak velem. Beismerem, nagyon jó érzés volt, ahogy belefűztem a karomat az övébe, és félig hozzá simultam. Keskeny szája félmosolyra húzódott. Talán a fejembe látott. Mindenesetre nem tette szóvá. Végül felkerekedtünk, hogy az eső okozta természeti katasztrófával dacolva, eljussunk a biliárd teremig. Nem volt valami egyszerű! Mivel nagyjából egy magasak voltunk, viszonylag könnyedén lépést bírtam tartani vele. Fél óra alatt el is jutottunk a lakótelep szélén lévő játékteremhez. Odafent, a gyérül megvilágított teremben vágni lehetett, volna a füstöt. Gé a pultnál elkérte az asztalhoz a kellékeket, én, pedig nekivetkőztem. Belekezdtünk a játékba. Éreztem a tekintetét magamon, mikor én löktem. A gyomromat valami kellemesen csiklandozta, de nem tudtam volna megnevezni, hogy micsoda. Egy idő után elkezdtük egymást szándékosan megzavarni. Hozzá teszem, ő kezdte. A kezében lévő biliárd dákóval az enyémet piszkálta, miközben löki próbáltam. Ez odáig fajult, hogy, mikor ő következett, én olyan szorosan mellé álltam, hogy képtelen lett volna tőlem gurítani.

Alig láthatóan elmosolyodott, majd egy „úgy sem fogsz ki rajtam” mosoly közepette átölelt és gurított. Nem tudom mennyi ideig tartott a mozdulat. Lehet, hogy csak az emlékeim nyújtották meg, vagy ő maga nyújtotta el a dolgot. Minden esetre, abban a pár pillanatban a felsőtestünk és a csípőnk félig összesimult, elég szorosan ahhoz, hogy az egyik mellemet a mellkasához nyomjam, még ha csak véletlenül is. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, a szívem magasabb fokozatra kapcsolt, a lélegzetem, pedig elakadt. De mikor rám mosolygott, a testemen mégis valami kellemes bizsergés futott végig. Azt hiszem ő is zavarba jött egy kicsit, de férfiként élvezte a helyzetet. Tenyerét, mielőtt elhúzta volna, még egy rövid pillanatig a derekamon, közvetlenül a  fenekem felett pihentette.

Megköszörülte a torkát.

-Kérsz még egy boros kólát?

-Igen – bólintottam. Reménykedtem benne, hogy a szervezetembe kerülő alkohol feloldja a bennem keletkezett görcsöket. Ahogy odament a pulthoz és rendelt, én a biliárd dákóra támaszkodva őt figyeltem. Sötét farmer nadrágot viselt, melybe betűrte egyszerű fekete pólóját. Lábán fekete cipőt. Vállai nem nagyon, de éppen eléggé szélesek voltak ahhoz, hogy férfiasnak hasson. Csípője keskeny volt, lábai kicsit görbék, mint akinek egy számmal nagyobb hintalova volt gyerekkorában. Feje búbján csillogott a gyér lámpafény. Fogalmam sem volt, hogy miért, talán a már elfogyasztott két deci vörösboros kóla ébresztette fel a bennem szunnyadó nagymacskát, de füleit hegyezve leste zsákmányát. Gé úgy vonzott, mint pillangót a gyertya fénye, de valahol mélyen éreztem, hogy, ha mi összegabalyodnánk, megperzselné a szárnyaimat. És fájna. Nagyon fájna! Mintha csak megérezte volna, hogy mikre gondolok, hátra nézett a válla felett és rám mosolygott. Sosem tudtam eldönteni akkoriban, hogy mennyi őszinteség volt ezekben a félmosolyokban. Gé nagyon zárkózott ember volt. Csak akkor nyílt meg, ha ő akarta, nem lehetett kinyitogatni, még finoman sem. Csak később tanultam meg, hogy ha az ember egy Bak csillagzat alatt született emberrel kezd bármilyen nemű kapcsolatot, az felér egy türelemjátékkal, míg elnyeri a bizalmát és magától levedli a páncélzatát. Reméltem, hogy jó úton haladok efelé.

Én a boros kólát, ő a búzasört iszogatva játszottunk tovább.

-Tulajdonképpen miért is kérte kölcsön az unokatestvéred a lakásodat? – kérdeztem.

-Tudod, van neki valakije, aki nem vállalja őt nyilvánosan. Így időről-időre keresnek maguknak valami helyet, ahol szexelhetnek. Felajánlottam neki, hogy bármikor elkérheti a lakásomat.

-Melyik unokatestvéred?

-Ella – felelte ő. Innen már tudtam, hogy kiről van szó. Ella hét évvel volt idősebb nálam, ugyan abba az általános iskolába jártunk mind a ketten. Csupán ő akkor lett végzős, mikor én beléptem az elsőosztályosok sorába. Tőlem talán tíz centivel magasabbra is nőt, robosztus, igazi gladiátor alkatú nő volt. Mikor őt megismertem, és láttam, hogy képes elfogadni testi méreteit, elgondolkodtatott azon, hogy én vajon miért ne tehetném ugyan ezt. Akkoriban nem voltam megbarátkozva a méreteimmel. Száznyolcvan centiméteres magasságommal nagynak számítottam a korosztályomban, és megnehezítette a társas kapcsolatok kialakulását. Bár lehet, hogy nem gátolt volna, ha elfogadom a megváltoztathatatlant. Elvégre, ha szeretjük magunkat, akkor mások is szeretni fognak, mert nem egy szorongó, görcsös embert látna bennünk, hanem olyan személyiséget, akivel jó együtt lenni. Igazából Gé is csupán két centiméterrel volt magasabb, mint én, de úgy tűnt, hogy nem zavarta a dolog. Habár, akkor még kérdéses volt, hogy akar-e tőlem többet is, mint barátságot.

-És Ellát nem zavarja, hogy a srác nem vállalja fel? – kérdeztem, bár megijedtem, hogy esetlen messzire merészkedtem.

-Kifelé azt mutatja, hogy neki ez megfelel, mert nem szeretné elveszíteni őt. De én látom rajta, hogy szenved. Furcsák vagytok, ti nők – csóválta kopasz fejét Gé. – A másik unokatestvérem, Kati is hasonló helyzetben van. Egy olyan férfiba szerelmes, akinek komoly párkapcsolata van, de őt viszont néha napján felkeresi egy dugásra. Kati pedig, mivel reménykedni abban, hogy egyszer talán összejönnek, nem randizik senkivel. Őt várja.

Éreztem a dühöt a hangjában. De azt hiszem olyannak ismertem meg, aki nem szeretett beleszólni mások életébe.

-Nekem is volt hasonló helyzetem. De csak egyetlen egyszer, és soha többet.

Gé a homlokát ráncolta.

-Nagyon biztos vagy magadban.

-Oké, legalábbis ugyan azzal az emberrel, ez biztosan nem fog még egyszer előfordulni. Elég pocsék érzés, mikor az ember lánya oda adja az ártatlanságát valakinek, akiben megbízik, a végén pedig mindenért én leszek a hibás, én vagyok a szar alak, és engem baszogat mindenki – morogtam, és kortyoltam még egyet az italomból.

-Dühös vagy – állapította meg Gé.

-Az. Jól látod. Hogy lehet az, hogy léteznek ilyen férfiak?

-Milyenek?

-Olyanok, akik játszanak a lányok érzéseivel. Akik nem vállalják semmiért a felelősséget – olyan düh ébredt bennem Balázs iránt, hogy mindezt igyekeztem a következő lökésben kitölteni. A dákóval majdnem felhasítottam a zöld posztót, a fehér golyó pedig elröpült az asztaltól, majdnem ágyékon találva kísérőmet.

-Hé, hé! – lépett oda, és vette ki a kezemből a fegyvernek minősülő eszközt. – Nyugi. Tudod mit? Inkább fejezzük be a biliárdozást, üljünk le és igyuk meg az italunkat. Eléggé heves természetű vagy asszony.

-Nem jöttél még rá jegyességünk egy évében? – kérdeztem, de szám szegletében már valami mosolyféleség bujkált. – Valami bajod van vele?

-Nem. Nem rossz az, ha egy nőben van tűz – mosolygott. – Amúgy is fiatal vagy még. Kell is, hogy legyen benned.

-Azt mondják, eléggé vad vagyok.

-Majd megszelídít valaki.

-Enegem? Ugyan – legyintettem. – Az képtelenség. A saját szüleimnek sem sikerült. Miért sikerülne egy férfinak? Tigris a kínai jegyem. Sosem bírtam, ha uralkodni próbáltak felettem. Inkább visszavonultam, ha úgy értékeltem, hogy veszítenék, de sosem voltam boldog, ha korlátok közé szorítottak. Talán ezért is voltam depressziós annak idején. Mikor Es és Csé rám telepedtek – vállat vontam. – Mindegy. Annak már vége. Kiszabadultam abból a börtönből.

-Még mindig nem értem, hogy valaki miként engedheti, hogy így irányítsák. Rángassák.

-Eléggé naiv voltam. Azt hittem, hogy a barátaim – feleltem. – Nem tudom, milyen lehet kapcsolatban élni. Még sosem volt igazi párkapcsolatom.    

-Elméletileg két egyenrangú fél együttműködése – magyarázta Gé.

-Mamám mindig azt mondta, hogy nekem egy hasonlóan erős egyéniségű emberre lenne szükségem, egy földjegyűre, aki képes engem a földön tartani – mosolyogtam. – Érted? Aki kordában bír tartani.

-Ezekhez a hókusz-pókuszokhoz igazából sosem értettem. Én Bak vagyok, és a Sárkány évében születtem. Ez jót jelent?

-Azt hiszem igen. De majd utána nézek, ha érdekel.

Ő bólintott.

Tízóra körül elhagytuk a biliárd termet. Hazakísért. Szerencsére a felhőszakadás elmúlt. Ezúttal is felkínálta a karját. Hazáig beszélgettünk, bár már nem emlékszem, hogy miről. A ház előtt elbúcsúztunk.

-Köszönöm. Nagyon jól éreztem magam – mondtam mosolyogva.

-Én is – úgy tűnt, mintha meglepődött volna rajta. Talán nem gondolta, hogy valóban el tud velem tölteni egy kellemes estét. Jót beszélgettünk, viccelődtünk, flörtöltünk. Tulajdonképpen randevúnak is nevezhettük volna, hiszen az a bizonyos feszültség ott vibrált közöttünk, ami a kölcsönös vonzalmat jelentette. – Jó éjszakát. Hétfőn este a szokott időben találkozunk.

Ekkor olyan dolgot tett, amin talán mind a ketten meglepődtünk. Odahajolt, és szokásunkkal ellentétben, nyomott két csókot az arcomra búcsúzóul. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen. Jó volt, ahogy a bőre az enyémhez ért, s egy kósza villanásig felmerült bennem, mi volna, ha az egész testemmel érezhetném a bőrét. Áldottam, hogy sötét volt, mert minden bizonnyal belepirulhattam a gondolatba. Felfelé a lépcsőn még mindig szédelegtem a két boros kólától és az átélt élményektől. Talán mégis vonzódik hozzám? Így már felvértezve éreztem magam Balázs vonzerejével szemben.                      

Baráti bátorítás…avagy, vedd már észre, hogy mindig bakot lősz!

2010 május 11. | Szerző: Joyo

-Szóval szombaton biliárdozol vele – nézett
rám Nono, miközben a városban sétáltunk. A kedvenc belvárosi teázónkba
igyekeztünk. A hideg február végi szél az arcunkba csapott. Alig vártuk, hogy
végre beérjünk a kellemes melegbe, és teát rendeljünk.

-Igen.

-Izgatottnak tűnsz – jegyezte meg.

-Az vagyok. De nem tudom pontosan, hogy
miért.

Közben végre átléptük a teázó küszöbét. A
barátságos meleg azonnal körbeölelt bennünket, majd kabátunkat letéve, helyet
foglaltunk a szokásos asztalunknál.

-Tetszik neked? – szegezte nekem Nono
egyszerre a kérdést. Még a pincért sem várta meg. Zavarba is jöttem.

-Lehet.

-Mi az, hogy lehet?

Vállat vontam, s igyekeztem belemerülni a
tea-lapba. Nono összeráncolta a szemöldökeit.

-Joyo. Kérdeztem valamit.

-Te milyen teát iszol? – kérdeztem.

-Csokis cseresznyét. De ne tereld el a témát.
Tetszik neked ez a Gé?

Mélyet sóhajtottam.

-Azt hiszem igen. De nem értem, hogy miért.
Hiszen semmi vonzó nincsen benne. Erősen kopaszodik, vékony, ahogy te mondanád
– nyúlgerinc -, ráadásul jóval idősebb is, mint én.

Nono megcsóválta a fejét. Időközben felvették
a rendelést, majd ki is hozták, én pedig még mindig tépelődtem.    

-Én ugyan nem ismerem őt, még csak nem is
láttam, de az biztos, hogy jobban örülnék, ha inkább körülötte legyeskednél,
mint Balázs körül – mondta a teát kevergetve. – Biztosan jobb parti, mint az a
szőke köcsög.

-Nono – néztem rá. – Kérlek, ne szapuld
Balázst.

-Miért ne? Minden jogom megvan hozzá. Láttam,
ahogy évekig szenvedsz miatta. És nem tehettem semmit. Legalább ezt engedd meg
nekem.

-Inkább azt mond meg, hogy mihez kezdjek
ezzel a Gé-üggyel – tettem le a poharat.

-Nem tudom. Mihez szeretnél? Hagyod, hogy
udvaroljon?

-Régóta nem randiztam már. Isti óta nem volt
úgymond „normális” randim.

-Mit értesz „normális” alatt? – kérdezte
barátnőm, miközben belekortyolt a teájába, majd elismerően csettintett a
nyelvével. Elégedett volt a választásával. Nos, igen. Ő mindig jól tudott
választani. Az élet bármely területén. Nagyon ritka volt az-az eset, amikor
megbánt valamit. Talán mindez azért volt, mert sokkal megfontoltabb volt, mint
én. Vagy szimplán nem beszélt róla, hogy bánna bármit is. Irigyeltem emiatt. Én
rendszerint fejjel rohantam a falnak. (Talán
még a mai mapig is!)  

-Azt, amikor elmegyünk valahova, jól érezzük
magunkat, ismerkedünk, flörtölünk, és, ha minden jól alakul, akkor a találkozó
csókkal zárul a kapualjban.

-Igen, mondjuk ez valóban randinak hangzik –
bólintott Nono. – Azt hiszem ilyenem, még nem is volt. De mindegy, hagyjuk.
Nézd Joyo. Elmész szombat este Gé-vel biliárdozni. Jól érzed magad a
társaságában. Lehet, hogy még flörtölni is tudsz. Ki tudja, az is előfordulhat,
hogy a végén megcsókol, bár ahogyan elmesélted, igazából nem úgy vetted észre,
hogy nőként kezelne. Inkább csak az egyik barátja lányaként – hevesen
bólogattam. Nyílván az arcomra volt írva, hogy „Ez az! Ezért nem értem a helyzetet! Ezért rágom magam napok óta!
Miért?” – De mégis a te társaságodat választotta szombat estére. A szombat
este pedig randi-napnak számít. Tulajdonképpen így még mindig jobban jársz,
mintha reménytelenül ácsingóznál valaki után. Jobb, mint Angyal, aki szerintem
nagyon nem illett hozzád. Nem bízom benne, hogy valóban nincs a családfájában
egy-két vonó. Itt volt Néró, aki egy beképzelt tahónak bizonyult. Aztán ne is
beszéljünk Balázsról, úgy is tudod, hogy mi a véleményem róla. Később
felbukkant Isti. Őt jó fejnek tartottam, reméltem, hogy illeni fog hozzád, mert
rendesnek tűnt. Később kiderült, hogy rohadtul nem az.

Mélyet sóhajtottam és lehunytam a szemeimet a
felsorolást hallgatva. – Basszus, el vagyok kárhoztatva. Ennyi bukást! És még
csak tizenkilenc leszek!

-Ugyan. Ezzel a múlttal add meg magadnak az
esélyt egy normális kapcsolatra, egy olyan pasival, aki abszolút nem a
zsánered. Lehet, hogy éppen ezért működne.

Megkevergettem a teámat. – Lehet, hogy igazad
lesz. Azt hiszem, hagyom magam, hogy sodorjon az ár holnap este. Majd kiderül
miként alakul.

-Helyes. Majd kérem a beszámolót – mosolygott
biztatóan Nono, és újra a szájához emelte az üveg poharat.

Megkísértés

2010 május 10. | Szerző: Joyo

Emlékszem, még ugyan azon a héten történt.
Gé-vel már megbeszéltük, hogy szombaton, este hét órára odamegy a házunk elé.
Onnan indultunk biliárdra. Előző nap este éppen a számítógépem előtt ültem, és
szokásos módon szörföltem az interneten, mikor az MSN ablakomban egyszer csak
felugrott egy beszélgető ablak. Balázs neve villogott kékkel a képernyőmön. A
gyomrom diónyira zsugorodott. Részben az izgatottságtól, részben a dühtől.
Harmadrészt a félelemtől. Azt hittem újra le akar tolni, mert esetlegesen Nono
ismét zaklatta, vagy valamit kiagyalt magának, aminek a felelősségét
mindenképpen rám szerette volna hárítani. Félve nyitottam meg a beszélgető
panelt.

-Szia.
Ne haragudj, hogy zavarlak. Csak bocsánatot szeretnék kérni, azért, ahogyan
viselkedtem veled. Nem voltam teljesen magamnál. Csak tudod, elég nagy rajtam a
nyomás a pót-érettségi miatt.

Mélyet sóhajtottam. Nem hittem a szemeimnek.
Balázs valóban bocsánatot kért tőlem? Ráadásul önmagától? Hihetetlennek tűnt a
dolog.

-Megértem, de nem esett jól.

–Tudom.
Haragszol még?

-Igazából nem. Igazad volt, lehet, hogy nem
kellett volna beszélnem róla. De nő vagyok. És mégiscsak a legelső volt
számomra. Az pedig jelentőséggel bír.

-Tudom.
Túlreagáltam. Ráérsz valamikor? Szeretnék veled találkozni.

-Miért? Tanulni?

-Is. És
szeretnék veled lenni.

Fiatal, naiv testem remegni kezdett. Izgatott
lettem. Találkozni szeretne velem? Ejha! Ez remek. Én is vele! De mit tegyek,
hogy ne tűnjek könnyen kaphatónak? Az agytekervényeim már-már vészesen
túlpörögték magukat. Kombinálni kezdtem. Mígnem Balázs újabb üzenete rántott
vissza a normál mederbe.

-Ráérsz
valamikor? Mondjuk szombaton?

Végül a lehető legegyszerűbb megoldást lökte
ki az agyam…

-Szombaton nem. Találkozóm van.

-Mégis
kivel?

Úgy tűnt, mintha féltékennyé vált volna.

-Egy barátommal – ezen kicsit elgondolkodtam
miután leírtam és elküldtem. Tartunk mi ott Gé-vel, hogy valóban barátnak nevezzem?
Végül is, ez nem sokat számít, Balázs úgy sem tud róla semmit.

-Fiú vagy lány?

Íme, a kegyelemdöfés…

-Férfi.

-Értem.
Van köztetek valami?

-Nincs. Matekból segít. Apám egyik barátja.
Elhívott biliárdozni, én pedig beleegyeztem – hoppá! Ismét túl sokat
járt a szám! Francba!

-Oké.
És hétfőn délután ráérsz?

-Eddig úgy néz ki a dolog, hogy igen. Balázs,
ráérek hétfőn délután?

-Nem.

-Miért nem?

-Mert
velem fogsz magyarozni.

-És hány órától magyarozunk? – érdeklődtem
rá. – Csak a biztonság kedvéért, hátha elfelejtettem volna.          

-Délután
négytől.

-Oké. Akkor hétfőn, délután négytől
magyarozunk.

-Remélem
most jobban fog menni. Majd jobban felkészülök – írta.

-Én is remélem, hogy jobb lesz.

-Biztosan
jobb lesz – ígérte. Mind a ketten
tudtuk, hogy miről folyik a társalgás. És bíztam benne, hogy valóban ő is
jobban odafigyel majd rám.

Naiv, tizennyolc éves fejjel ismét bedőltem.
Elfogadtam a meghívást a Skorpió barlangjába! Újra!