Az utolsó lépések

2010 május 7. | Szerző: Joyo

Végszóra sikerült döntésre jutnom. Megvettem a papír-írószer boltban a jelentkezési lapokat és a borítékokat. Majd leültem apámmal az irodahelyiségbe és elkezdtük kitölteni őket. Jobban bíztam magamban, ha apám is mellettem volt, mert akkor biztosan nem szúrom el. Ha már a jelentkezési lap is pénzbe került, lehetőleg minél olcsóbban akartam kijönni belőle. A szomszédos könyvesboltból kölcsön kértem azt a bizonyos nagy, vastag könyvet, amiben az összes felsőoktatási intézményt felsoroltak, postacímmel, weboldallal, szakokkal és párosításukkal, költségekkel, követelményekkel.

Összesen négy lapot töltöttünk ki. Hármat a BDF-re, egyet pedig a KJF-re címeztem. Háromszor is átolvastam őket, hogy biztosan minden rendben kitöltöttünk-e, mert, ha valami hibás, vagy el lett feledve, akkor nem érvényes a jelentkezési lap. Mindenhová mellékeltem a harmadik év végi, és a negyedik év félévi bizonyítványának fénymásolatát. Remegő kézzel ragasztottam le az A4-es borítékokat. Éppen felcímeztem őket, annyira összpontosítva, hogy még a nyelvem hegyét is kidugtam hozzá, mikor Gé sétált be az üzletben teljes harci díszben. Öltöny, nyakkendő, fekete bőrcipő. Egyik kezében lap top táska, a másikban egy fekete nejlon szatyor, bizonytalan tartalommal (bár volt egy sejtésem róla).

-Sziasztok – ügetett fel a kis irodahelyiségbe. – Nocsak. Most mész feladni a jelentkezési lapokat?

Bólintottam. Morrantottam egyet, mert megzavart a koncentráció közben.

-Most inkább ne zavard. Éppen felcímezi a borítékokat – mondta apám.

-Az öcsém már két napja leadta.

-Jó neki – morogtam továbbra is. Kezdtem igencsak feszültté válni a jelenlétében. Konkrétan zavart.

-Mi van nálad? – kérdezte tőle apám a szatyorra mutatva.

-Uzsonna – mondta, majd miután letette a kézi számítógépet a lábamhoz, bementek a raktárba és előhalászott két dobozos sört. Egyet apámnak, egyet magának. Uzsonna mi? Sejtettem! Mire jó ez az egész? Ezen pörgött az agyam. Le is korholtam magam. Törődjek csak szépen a borítékaimmal! Miután szépen, olvashatóan és pontosan felcímeztem a négy borítékot, elmentem vele a városi nagypostára, és feladtam. Attól a perctől kezdve már a Sorsra voltam bízva. Úgy éreztem, ha az égiek úgy gondolják, hogy nekem a főiskolán a helyem, akkor valahová felvesznek a négyből.

Miután visszamentem a virágüzletbe, Gé még mindig ott ácsorgott az irodában és szopogatta a sörét. Mikor megérkezett, rám pillantott.

-Jó, hogy még találkozunk. Szombaton ráérsz? – kérdezte.

Összeráncoltam a homlokomat.

-Elvileg igen. Miért?

-Az unokatestvéremnek megígértem, hogy kölcsön adom az albérletem, de nem tudom, mit csináljak este tizenegyig. Eljössz velem biliárdozni?   

Egy pillanatra megugrott a gyomrom. Mintha izgatottá váltam volna. Nem! Az képtelenség! Miért volnék izgatott Gé miatt? Tudom kezelni a helyzetet. Vagy mégsem? Végül igent mondtam a programra.

-Oké. Helyes. Csütörtökön még megbeszéljük a részleteket matek előtt – még utoljára, hosszan meghúzta a dobozt, majd összegyűrte és kihajította a kukába. – Na de nekem mennem kell. Ma végre tető alá hozok egy életbiztosítási szerződést. Csütörtökön találkozunk.

Ezzel elhagyta az objektumot. Én egy kicsit még össze voltam zavarodva. Ez most mi volt? Randira hívott? Vagy csak jó leszek időtöltésnek? Nem volt más? Akar tőlem valamit? Lehet, hogy tetszem neki?

Egy idő után leállítottam az agytekervényeimet, mielőtt még megint túlgondolkodtam volna bármit. Lesz, ami lesz alapon néztem a jövő elébe.           

Lélekmelegítő

2010 május 5. | Szerző: Joyo

Emésztenem kellett a lehetőséget, amit a szüleim felkínáltak. Világ életemben jó mesélő
voltam, szerettem kutakodni, beszélgetni másokkal, így valahogy egyértelmű
volt, hogy az újságírást éreztem a végzetemnek. Dolgoztam iskolaújságnál, de
csak a középiskolás éveim vége felé körvonalazódott bennem, hogy mihez
szeretnék kezdeni. Terveimhez pedig a legjobb irányt a továbbtanulás mutatta.
De beismerem, nagyon megijedtem a lehetőségtől. Idegen város, idegen környezet,
idegen emberek, és heti rendszerességgel vonatozás oda-vissza. Félelmetesnek
tűnt, annak az önmagamnak, aki tizennyolc évesen még ki sem dugta az orrát
családja védőburkából. De valahol mélyen éreztem, hogy elszántnak, talpra esettnek
kell lennem ahhoz, hogy valamire vigyem az életben. Fel kell nőnöm ahhoz, hogy
valóra váltsam az álmaimat! És nekem minden vágyam az volt, hogy a könyveim
megjelenjenek nyomtatásban és az emberek olvashassák őket országszerte. Nagyon
nagyratörő álmok voltak. Híres akartam lenni, népszerű, szerepelni az
újságokban, a televízióban. Ez voltam én, tizennyolc évesen. Azt hiszem, hogy minden
ember ilyen ebben az életszakaszában. Ki akar tűnni a tömegből, hogy lássák; – Itt vagyok! Nézzétek! Nézzétek ki is
vagyok valójában! Más vagyok! Több vagyok!    

Mindannyiunknak voltak világmegváltó ötletei
tizenévesen (és valakinek még mindig vannak!) Belénk van kódolva. Van, aki
valóra váltja őket, és van, aki szépen csendesen beleolvad a tömegbe, s hagyja
magát elsodródni a szürke hétköznapokkal, mert ugyebár mindenki azt csinálja.

Emlékszem, sokáig nem beszéltem róla, nem
hoztam elő a továbbtanulás témáját, mert még mindig féltem. Pedig vészesen
közeledett a jelentkezési határidő. Ha szüleim mégis előhozták… feszültté
váltam. Harapós lettem, morogtam, ők pedig nem tudták, hogy mivel bántottak
meg.  

Nononak sem szerettem volna beszélni a
félelmeimről, mert úgy éreztem, azzal, ha mindazt elmondom neki, ami a szívemet
nyomta, azzal azt az érzést kelteném benne, hogy valamit tálcán kínálnak nekem,
olyan lehetőséget, ami neki nem adatott meg, s így elkényeztetett, nyafka
fruskának tartott volna. Nyílván lehülyézett volna a félelmeim miatt, és alapos
fejmosást tartott volna, hogy ki ne merjem hagyni ezt a lehetőséget. Legalább
megedződöm távol az anyai szoknya védelmétől! Egyszóval nem szóltam semmit.
Inkább magamban őrlődtem.

Egyik este, éppen matekoztunk Gé-vel. Feltűnt
neki, hogy a szokottnál is feszültebb és szétszórtabb vagyok. Ritkán kérdezett
rá egyenesen arra, hogy mi bánt, általában csak észrevételeket tett arra, hogy
furán vigyorgok, vagy nem vigyorgok, hogy ideges vagyok. Annyi bőven elég volt,
én pedig szegényre rázúdítottam minden gondom-bajom. Most már csodálkozom, hogy
nem fulladt bele a szóáradatba, vagy nem őrült meg tőlem. Azon az estén mégis
egyenesen rákérdezett…

-Mi a baj Joyo? Látom, hogy valami bánt.

-Semmi különös – legyintettem, és próbáltam
az előttem lévő másodfokú egyenletre összpontosítani.

Ő mélyet sóhajtott és összefonta az ujjait az
asztalon.

-Nézd, játszhatjuk ezt, ameddig gondolod, de
nekem erre nincs időm, az pedig a te érdeked, hogy átmenj a matek érettségin.
De addig, amíg bánt valami, nem tudsz figyelni.

Lesütöttem a szemeimet.

-Ha pasiról van szó, az megint más. Azzal ne
hozzám fordulj – tette fel védekezően az egyik kezét.

-Nem, nem. Nem arról. Csak tudod… – nyeltem
egyet. Beláttam, ideje megkönnyebbülni, elég volt az önmarcangolásból! – Félek.
Félek a továbbtanulástól. A főiskolától. Az elvárásoktól. Attól a felelősségtől,
ami majd a vállamat fogja nyomni. Mi van, ha nem tudom teljesíteni azt, amit
elvárnak tőlem? Mi van akkor, ha belebukom? Félek attól, hogy távol leszek a
családomtól. Még sosem voltam távol a szüleimtől két napnál tovább. Nem tudok
rendesen gazdálkodni a pénzzel sem. Mi van, ha nem jutok majd haza? Mi van, ha
nem jó helyen szállok le a vonatról? Érted Gé? Egyszerűen félek? Talán nem
nekem való a főiskola. Vagy az újságírás. Vagy maga az élet. Lehet, hogy inkább
itt maradok a középiskola technikumában és kitanulom a virágkötészetet. Bár
ahhoz sincs túl nagy tehetségem. Egyedül beszélni tudok. De azt nagyon jól.

-Igen, azt már észrevettem.

Kicsit zavarba jöttem, de én is
elmosolyodtam. Tudtam, hogy piros az arcom, és ahogy Gé elnézően rám
mosolygott, még pirosabb lettem. Szegényre újra ráborítottam minden gondomat.
De türelmesen meghallgatott.

-Bocsánat – motyogtam.

-Természetes, ha félsz. Hidd el. Tizennyolc
éves vagy. Nem forrott még ki teljesen az egyéniséged. Szerencsére vannak
terveid. És ritka az olyan, aki tenni is akar azért, hogy megvalósítsa őket. Az
öcsém, aki veled egyidős, szintén tovább szeretne tanulni. Ő is ugyan úgy fél,
mert eddig az anyánk, és az apja védte, segítette, úgy, mint téged a sajátjaid.
Még nem tudjátok, hogy milyen igazából az élet. De az, ha elmersz menni egy
másik városba, ha rá mersz lépni egy új útra, azt jelenti, hogy tettél valamit
magadért, nem pedig füledet-farkadat behúzva, vinnyogva elbújtál a sötétben.

Csak figyeltem ezt a férfit, aki éppen
igyekezett a maga módján lelket önteni belém. És valahogy egyre vonzóbbnak
találtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi vonzott benne, mert egy tizennyolc
éves lány számára igazából semmi vonzó nem volt rajta. De valahogy mégis… nem
tudtam hová tenni a dolgot. Sokszor kaptam magam azon, hogy korrepetálás közben
felmerült bennem, hogy a következő pillanatban odahajolok hozzá és megcsókolom.
Vajon mit szólna hozzá? Vajon, ha ajkamat az ő keskeny, mindig oly merev ajkaira
illeszteném, ellágyulnának?  Milyen íze
lehet a csókjának? Visszacsókolna? Milyen tapintása lehet a bőrének? Az illata
mindig finom volt. Milyen parfümöt vagy arcszeszt használhat? Megsimogatná az
arcomat? Kedves és gyengéd, vagy esetleg birtokló volna? Zavarba jönne?
Megbántana? Elrohanna? Vagy csak szimplán eltolna, magától és diplomatikusan
azt mondaná, hogy ő a tanárom és különbenis, az apám az egyik jó barátja, ez
nem volna helyes? Ijesztő volt ezeken a gondolatokon kapnom magam. De valahogy
mégis vonzott a lénye. És azok a keskeny metszésű zöldes szemek, barna
pettyekkel tarkítva…

-…szóval nyugodj meg és add le a jelentkezési
lapodat.

Pislogtam kettőt, hogy visszatérjek a
valóságba. Az utolsó mondatokra nem emlékeztem, de igyekeztem úgy tenni, mintha
mindenben egyetértenék vele, talán akkor nem veszi észre, hogy elkalandoztam.

-Rendben. Köszönöm Gé. Ez jólesett.

-Igazán nincs mit – mondta, majd, mint aki
jól végezte dolgát, elégedetten mosolyogva a vörösborba kortyolt.

-Nektek nem matekoznotok kellene? – hallottam
meg apám mély hangját a konyhaajtóból.

-Azt tesszük – néztem rá.

-Nekem nem úgy hangzott.

-Pedig de. Ott tartunk, hogy kezdek rájönni,
milyen számot helyettesít az-az iksz.

Apám összeráncolta a szemöldökét.

-Az nem a feladat legeleje?

-De igen. De ez is haladás nálam. Legalább
már magamtól tudom, hogy hogyan kell nekiállni ennek a feladatnak – mosolyogtam
rá tündérien.

Ő megcsóválta a fejét, és magunkra hagyott
bennünket. Rá mosolyogtam Gé-re. Ő pedig vissza. Könnyebb volt a lelkem. Jót
tett neki póttanárom hegyi beszéde. Olyan volt, mintha a kétségbeesés áradatában
ő volna a mentőöv, amit felém hajítottak.

Csupán azt a különös vonzalmat nem tudtam
hová tenni. És erről végkép nem akartam, senkinek sem beszélni. Furcsán néztek
volna rám. Gé abszolút nem volt hozzám illő. Túlontúl is komoly volt és
földhözragadt. Ráadásul huszonnyolc éves. Tízévnyi korkülönbség volt közöttünk
az ő javára. Mégis mire gondoltam, mi akartam kezdeni vele? Talán csak a női
hiúságomnak imponált volna a dolog, ha sikerrel járok. Bár nem tartottam magam
elég szép nőnek ahhoz, hogy egy felnőtt férfival flörtöljek. Valami mégis afelé
hajtott, hogy megtegyem. Bár a félénkségem is visszatartott. Nem beszélve a
korábbi próbálkozásaimat követő kellemetlen élményeket. Ott volt Balázs esete
is. Nem akartam még egy olyan megszégyenítő helyzetet. Akkor úgy éreztem elég
is volt belőle egy, és soha többet nem engedem, hogy akár csak hasonló is
megtörténjen velem! Szilárd elhatározásom volt efelől. Bár akkor, ott, még nem
tudtam, hogy koránt sem voltam olyan magabiztos, mint hittem. A megkísértés
nagyon is közel volt már hozzám!     

Egy új élet kapujában

2010 április 16. | Szerző: Joyo

XIV;

Már február közepe felé jártunk. A tél nem
akart visszavonulni, sem az országból, sem pedig a lelkemből. Nem sokat
beszéltem a Balázzsal történt esetről. Nono sem hozta többet szóba, azon az egy
alkalmon kívül, mikor a szidása utáni napon találkoztunk az iskolában. Leült
mellém, elkezdte előszedegetni hátizsákjából a magyar óra kellékeit, majd
faképpel rám nézett.

-Írtam Balázsnak SMS-t. Bocs, de meg kellett
kérdeznem tőle is. Természetesen nemmel felelt, valamint megkérdezte, hogy én
mégis ki a fene vagyok.

-És, válaszoltál neki? – kérdeztem.

-Nem. Nekem ennyi elég volt.

-Tudtam, hogy nemet mondott – feleltem. – De
mindegy is – legyintettem. A hangulatom elég gyászos volt, de inkább csak a
beletörődéstől. A barátnőm nyomoz utánam, nem hisz nekem. A másik félnek, akit
amúgy is gyűlölt, előbb szavát hitte. Különös érzés volt. Vajon miért nem hitt nekem?
Miért nem akarta elhinni? Egyáltalán, miért hazudtam volna erről a dologról? Ha
valaki, ő biztosan tudhatta, hogy érzelmekben, és ami a szexet illette, sosem
hazudtam, de nem is túloztam még soha.

A srác, aki átbillentett a nővé válás küszöbén,
pedig elfordult tőlem. Egy hétig színét sem láttam MSN-en. Úgy gondoltam, talán
végleg megharagudott rám, én, pedig ennyi negatívummal magam körül, pocsék,
szar alaknak éreztem magam.

-Szombaton ráérsz? – kérdezte végül Nono.

-Nem. Szombaton nyílt napra megyünk
Székesfehérvárra. Megnézzük a főiskolát, ahová be szeretném adni a
jelentkezésemet.

-Akkor végleg döntésre jutottál, tovább
szeretnél tanulni?

-Igen. Talán akkor végre azt tehetem, amit
szeretek. Írhatok, beszélhetek. De inkább csak írni van kedvem.

-Na igen. Az újságírás – mosolygott Nono, de
úgy éreztem, hogy bujkál a tekintetében némi szomorúság. Igen, tudtam. Bennem
is. Hiába, elmegyek tovább tanulni egy másik városba. Két helyre is be
szerettem volna adni a jelentkezésemet. Az egyik a BDF volt, mely ott volt
tőlünk egy köpésre, Szombathelyen, ráadásul ismerősöm is lett volna, Sötét Angyal
személyében. Ezzel egy füst alatt elintéztem volna az albérlet kérdését is.
Náluk elfértem volna. Akkor úgy éreztem, hogy Szombathely lett volna a legjobb
választás. Csupán hetven kilométerre volt a szülővárosomtól, míg
Székesfehérvárt, akkor úgy tűnt, egy világ választja el tőlem.

-Csupán az a gond, hogy szak párban lehet
felvenni a kommunikációt. Ez még nem tudom pontosan mit jelent. De úgy tűnik,
hogy választanom kell mellé egy másik szakot is. Ergo, egy másik szakmát. Nem
tudom, mi legyen. Lehet angollal, történelemmel, irodalommal, közgazdaságtannal
és művelődésszervezéssel párosítani. Igazság szerint egyik sem áll túl közel
hozzám.

-Ez a művelődésszervezés egész jól hangzik –
mondta barátnőm.

-Igen, talán még ez a legvonzóbb – vontam
vállat. – Majd a nyílt napon mindent elmondanak. És, ha vasárnap találkoznánk?

-Áh, sajnos nem jó. Tudod, bolhapiac, utána,
pedig megígértem a nővéremnek, hogy segítek neki a vásárlásnál. A kicsinek
vesznek új ruhákat. Úgy nő, mint a gomba – rázta a fejét Nono.

-Na mindegy, akkor majd a héten összehozzuk –
nevettem már én is. Örültem, hogy eltereltük a témát erről a „hazudok-e, vagy sem arról, hogy lefeküdtem-e
Balázzsal” dologról. Jobb volt a békesség. Még, ha csak felszínesen is. A
lelkem még kavargott!

*****

Szombaton hajnalok-hajnalán, kellet
indulnunk, ugyanis a nyílt napi előadás délelőtt tíz órakor kezdődött, a
Szabadságharcos útja 58-as szám alatti YBL épületben, ami akkor még sokat nem
mondott egyikünknek sem. Azonban még soha azelőtt nem jártunk a királyok
városában, és félő volt, hogy a nagy kevergésben nem érünk oda időben. Én
bóbiskoltam a hátsó ülésen, fejemet az üvegnek támasztva, apám vezetett, anyám,
pedig a térképet fogva navigálta. Ebben a kombinációban biztosra vettem, hogy
párszor el fogunk tévedni. Édesanyám, mint a legtöbb nő, sosem volt jó a
térképolvasásban. Minél közelebb értünk a városhoz, annál feszültebb lett a
hangulat. Kétszer sikeresen elkeveredtünk, lehet, hogy egyszerűbb lett volna az
autópályán haladni. Vagy, ha én nézem a térképet, de reggel még, valahol az
amőba és a csalánozók közötti evolúciós fejlődési szakaszban mozogtam. Egészen
az első teámig, amit egy benzinkúton sikerült elfogyasztani, valahol az isten
háta mögött, így a mellékhelyiség láttán eléggé bizalmatlanul méregettem azt a
bizonyos teás poharat. Nem vettem volna rá mérget, hogy steril! Minden esetre a
teának hívott folyadék legurítása után már kezdtem értelmesen kommunikálni,
szép magyar, összetett mondatokban, mindennemű morrantás, krákogás és nyüszítés
helyett.

Akkor kezdtünk fellélegezni, mikor a
várpalotai idegőrlő araszolgatás után nem sokkal egy tábla köszöntött minket,
miszerint:

Üdvözöljük a királyok városában!

A testemben feltörő adrenalin azonnal
felébresztett, s felfokozott állapotomban úgy pislogtam körbe-körbe, akár egy
bagoly. Szemeim falták az új látványt, bár Székesfehérvár sem sokban
különbözött más városoktól. Valahogy még is jó érzéssel töltött el, ahogy egyre
jobban magába nyelt minket.

-Hol is van az a papír, amit a netről
nyomtattunk ki, – érdeklődött apám.

Előkerestem a fekete-fehér is térképet, ahol
pirossal bekarikáztuk az úti célunkat. Átnyújtottam atyámnak.

-Aham, szóval ez lesz a hosszú temető – mutatott
a jobb kéz felé eső temetőre, ami mellet elhaladtunk.

-Innen kell balra lekanyarodni a Csitáry
ligethez. Elméletileg ott lesz a nyílt nap. És még időben is vagyunk – mondta
elégedetten.

Öt perccel később lekanyarodtunk egy kis
utcába, ami egy liget mellett húzódott. A parkolóban már nem sok hely maradt,
mi még is találtunk. Ahogy kiszálltam az autóból, megcsapott a jeges februári
szél. Jobban összehúztam magamon a fekete pufi télikabátot és az előttem
emelkedő épületre tekintettem. A gyomrom egy pillanatra összeszorult.
Piszkosfehér, a szocializmusból hátra maradt épület volt. A barnára mázolt
bejárat felett, nagy tábla hirdette: KJF
YBL épület. Nagyot nyeltem.

-Hol leszünk? – lépett mellém anyám.

-A nagy előadóban – feleltem.

-Akkor induljunk. Nehogy lekéssünk valamit.

Erőt kellet vennem magamon, hogy elinduljak. Végül
apám átölelte a vállamat, a lendület pedig mozgásra késztetett. Beléptünk a
kapunk. Az illatok már koránt sem a szocializmusra emlékeztettek. Az
önkiszolgáló étterem felöl finom illatok szálltak, és keveredtek a bent tolongó
embertömeg parfüm, arcszesz és cigaretta füst egyvelegével. A szívem zakatolt.
A kiragasztott nyilakat követtük az nagy előadóig. Ahogy körbenéztem, az épület
sokkal inkább emlékeztetett a régi általános iskolámra, mint komoly főiskolára.
Kicsinek tűnt, kicsit rozogának, bár a termeket nem láttam, az ajtók ugyanis be
voltak zárva. Hosszú üvegezett folyosókon haladtunk, a falak mentén nagy
fehérre mázolt radiátorok, előttük alacsony padok sorakoztak, melyeket a
tornatermekben szokás látni. Akkor nyitották ki az előadó ajtaját, mikor
odaértünk, a felgyülemlett tömeg pedig beáradt a nagy terembe. Mi magunk kis
helyet foglaltunk a háromszáz férőhelyes, frissen felújított helyiségben. Ez
már jobban emlékeztetett egy főiskola belsejére. Az előadást egy aprócska,
tömzsi, körszakállas férfi tartotta, aki erősem emlékeztetett egy
Neander-völgyi ősemberre, mint professzorra. Anyám szorgosan jegyzetelt, ebben
már volt gyakorlata. Jó maga három élvi kopatta a soproni óvónőképző főiskola
padjait. Az előadás másfél órán át tartott, hogy konkrétan miről, azt nem
szeretném részletezni. Volt benne némi kábítás és mézesmadzag, máskor a puszta
tények vették át a szerepet. Mint kiderült, a Neander-völgyi fickó, akit
hívjunk Gyé-professzornak, a kommunikáció és médiatudomány tanszék vezetője
volt. A hangja kellemesen brummogó volt, többször kaptam azon magam, hogy
felriadok a szendergésből. Siralmas a helyzet, ha már ott majdnem elaludtam.
Reméltem, hogy ő nem fog tanítani. Miután véget ért az előadás, alig vártam,
hogy kinyújtóztassam elmacskásodott tagjaimat. Úgy éreztem, hogy az apám
hasonlóképpen volt ezzel a helyzettel.

-Másfél óra! Atyám! A középiskolai
háromnegyed órákhoz képest… húzós! És ez egész nap? – mondtam már kifelé
sétálva az épületből.

-Bizony. Itt már sokkal komolyabban veszik a
dolgokat – bólogatott anyám. – Nekem nagyon szimpatikus volt Gyé-professzor.
Nem köntörfalazott.

-Neme? – horkantott atyám. – És azaz
állítása, hogy ezzel a diplomával bárhol, bármikor találnak állás az itt
végzett hallgatók? Én ezt nem állítanám olyan biztosan.

-Jó, itt elképzelhető, hogy egy kicsit túlzott.

Igazság szerint megrémültem. Bár szimpatikus
volt az előadó, és amivel kecsegtettek bennünket, valóban hívogató volt. A
város is tetszett. De akkor is megrémültem. Amint kiléptünk az épületből,
megéreztem mekkora súlya van a dolognak. Annak, hogy tovább tanulok. Azonnal
pörögni kezdett az összes fogaskerék a fejemben.

-Biztos,
hogy te ezt akarod? Készen állsz ekkora felelősséget felvállalni? Ennyit
utazni? Mindezt teljesíteni? Meg tudod csinálni?  Nem tudtam a
választ. Fogalmam sem volt. A szobámban ülve, a suliban, a családom körében
könnyű volt tervezgetni, álmodozni, hogy majd milyen sokra vihetem, ha kezemben
a diplomám, és megnyílik előttem a világ. Ez viszont a kemény valóság volt.
Elmondták a követelményeket. Én pedig, aki egészen addig a családja
védőburkában élt, megrettentem.

-Mit gondolsz? – kérdezte végül apám az utcán
sétálva. – Meg tudod csinálni?

-Nem tudom. Kicsit megijedtem – feleltem. Úgy
éreztem, kár köntörfalazni.

-Nézd Joyo. Mi álljuk a költségeket, a
tandíjat, a szállásodat, a költőpénzt, de csak abban az esetben, ha szeretnéd,
ha teljesíteni tudod. Döntsd el. Sok kapu megnyílna előtted, ha elvégeznéd.

Magamba merültem. Emésztgettem a hallottakat,
a történteket. Tudtam, hogy van még egy hónapom arra, hogy beadjam a
jelentkezésemet!      

Borúra-derű, derűre-ború

2010 április 6. | Szerző: Joyo

XIII;

Mikor másnap felébredtem a rádiós
ébresztőórámra és készülődni kezdtem, csak bámultam a tükörképemet fogmosás
közben. Tulajdonképpen a tegnapi napon átestem életem első szexuális
együttlétén. Most már ideje volna felfognom! Az előző napi ürességérzet kezdett
elpárologni, s átvette a helyét valami izgatottság. Szó sem volt arról, hogy ki
szerettem volna írni a homlokomra a történteket. Egyszerűen jóérzéssel kezdett
eltölteni a dolog. A testem kezdte elfelejteni az átélt kellemetlen szúró,
feszítő fájdalmat, az agyam, pedig nekilátott boldogsághormonokat termelni.
Levettem a köntösömet és alaposan megnéztem magam. Egyre inkább úgy éreztem,
hogy sosem voltam még olyan jó formában, mint akkor. A mérleg hetven
kilógrammot mutatott, ami számomra, nyolckilónyi mínusszal, az elérendő álom
volt. Az arcom gyermekien kerekded volt még, az állam kicsit gömbölyű, de jól
elkülöníthető. Mandulavágású, hatalmas őzike szemeim csillogtak, a szemöldököm
genetikailag vékony volt és rendezett, a szempilláim hosszúak, az orrom pisze,
az ajkaim meggypirosak, teltek és nagyok. (Ahogy egyszer egy férfi ismerősöm
megjegyezte, csókra termettek. A férfiembert szinte ingerli, hogy
megkóstolja.)  A nyakam karcsú volt, a
vállaim gömbölyűek, a hátamat kicsit szélesnek éreztem mindig is, de nem
tehettem ellene semmit. Később rájöttem, hogy teljesen arányos a testem, kár is
hibákat keresni, azt úgy is mindig talál magán az ember! A melleim kicsik
voltak, de gömbölyűek és kemények, a hasam lapos volt, a derekam karcsú, a
fenekem szépen összement és megizmosodott, a combjaim karcsúak és formásak
voltak. És mindehhez frissen mosott, csillogó világosbarna hajam volt, mely a
lapockámig ért. Elégedett voltam. Talán akkor először életemben. Leadtam a
súlyfeleslegemet. Kibújtam a háj börtönéből, levetkőzve minden depresszív,
világ elől elbújó, visszafogott tulajdonságomat, és megmutathattam, hogy ki is
vagyok én valójában. Keményen dolgoztam érte, s a tegnapi napon Balázs alaposan
felfedezte, mosolygott, és majd felfalt a szemeivel. Ezek szerint a
férfiszemnek is tetszetős látványt nyújthattam.

-Szép vagy Joyo – mosolyogtam a tükörképemre,
ő, pedig visszamosolygott rám.

Biztos voltam benne, hogy édesanyám már akkor
észrevette rajtam a változást, amikor előző este kinyitotta nekem az ajtót. De
nem kérdezett semmit. Talán a komorságom tartotta vissza. Ám, amikor meglátta a
virágos jókedvemet, azonnal rákérdezett, s mivel úgy nevelt, hogy semmit se
titkoljak el előle, én szépen mindent elmondtam. Nem szidott meg, nem
haragudott rám. Csupán ennyit kérdezett…

-Ugye védekeztetek?

Az iskolában igyekeztem természetesen
viselkedni. Azt hiszem senki sem gyanakodott, ugyan úgy hoztam a komikus
formámat, mint mindig, senkinek sem tűnt fel, hogy kicsit jobban fel voltam
pörögve az átlagnál.

-Na? Mi volt? – kérdezte Nono, mikor
találkoztunk.

-Átvittem a tételeket, és próbáltam
elmagyarázni neki, hogy mi is az a verselemzés.

-És?

A szemeimet forgattam.

-Csak pislogott, mint pocok a lisztben.
Semmit sem ért az irodalomhoz – csóváltam meg a fejemet. – Nem sok reményt
fűzök hozzá, hogy sikerül neki a magyar érettségi.

Nono felvonta egyik szemöldökét. Kérdőn
nézett rám.

-Most meg mi van? – vigyorogtam.

-Tudod te azt jól.

-Megnyugodhatsz, minden rendben van – mondtam
neki, s úgy éreztem, ezzel nem hazudtam. Nem akartam eltitkolni előle a
történteket. Egyszerűen tartottam attól, hogy miként reagál. Ismertem az
érzelmeit, amiket Balázs iránt táplált, s a béke érdekében inkább tartottam a
számat. Bár nagyon, nagyon nehezen. Éppen, hogy helyreráztam magam lelkileg, és
elkezdtem másképpen felfogni az esetet, nem volt ahhoz kedvem, hogy a legjobb
barátnőm dühöngjön, és hegyi beszédet tartson, majd a fejemre olvassa, az
összes Balázzsal kapcsolatos baklövésemet. Azzal magam is tisztában voltam,
hogy nagyon hosszú a lista!

*******

Mindössze három napig tartott a fergeteges
jókedvem. Egészen addig, amíg nem bírtam tovább, és a tornaterem öltözőjében,
mikor már csak ketten maradtunk, elmondtam neki mindent. Csak pislogott rám már
teljesen felöltözve, mikor én még a csizmámat húztam fel. Összefonta izmos
karjait nagy mellei előtt, és enyhén összeráncolta fekete szemöldökeit.

-Ne haragudj Joyo, de ezt nem hiszem el.

Ezzel kiverte nálam a biztosítékot! Nem hisz
nekem?

-Miért nem? – kérdeztem immáron a sálamat és
a kabátomat felvéve.

-Mert annyi rosszat tett már veled az a
köcsög. Miért feküdne le veled?

Már a nyelvemen volt, hogy „talán, hogy újra rosszat tegyen velem”,
de inkább lenyeltem. Már így is fogást talált rajtam, nem akartam még jobban
adni alá a lovat. Mélyet sóhajtottam. Nem győzködtem.

-Ha megkérdezem tőle, ő is azt fogja mondani,
hogy megtörtént?

-Nem- csóváltam meg a fejem. – Arra kért,
hogy erről senkinek se beszéljünk.

Éreztem, hogy mindez kifogásnak hangzik. Most
már tudom, hogy annak is vette. De nem tudtam neki bizonyítékként felmutatni a
véres lepedőt. Sem szó szerint, sem képletesen. Ugyanis, egyáltalán nem
véreztem. Talán el kellet, volna rajta gondolkodnom, hogy egyáltalán
biológiailag sikerült-e „kárt tennie” bennem, vagy még mindig szűz vagyok? Bár
akkor, ott nem érdekelt. A saját barátnőm számára nem voltam szavahihető. És a
mai napig nem tudom, hogy miért nem. Talán túlságosan féltett. Vagy féltékeny
volt, és a fejébe vette, hogy biztosan hazudtam, hogy többnek tűnjek mások
szemébe. Bár, ha ez lett volna a célom, nyílván a homlokomra tetováltattam
volna!

Feladtam a dolgot. Többet nem hoztam szóba.

*******

Igyekeztem elfelejteni a történteket és
tovább töltekezni az emlékekből, hiszen nem engedhettem, hogy egy mérföldkőnek
számító tettből bárki is melodrámát, viccet csináljon. De a Sors közbeszólt!
Éppen egy teát kortyolgatva szörföltem a világhálón, amikor az ismert MSN beszélgető
programon Balázs jelentkezett be, és szinte azonnal üzenetem is érkezett tőle.

-Szia.
Hogy vagy? – érdeklődött.

Három egyszerű szó volt, a gyomrom mégis összeugrott,
a szívem, pedig vadul zakatolni kezdett.

-Szia. Köszönöm, megvagyok.

–Lehetne
egy kérdésem? Ismered ezt a telefonszámot? – és begépelve, elküldte. A
gyomrom diónyira zsugorodott.

-Nem – írtam, pedig Nono telefonszámát
ismertem fel benne. Úgy éreztem hazudnom kellett, hogy mentsem magam. Úgy
éreztem, ha bevallom, hogy a legjobb barátnőm telefonszáma, azzal nem csak,
hogy még mélyebbre kerülök a magam, ásta gödörbe, de nagy lendülettel el is
kezdem a fejemre dobálni a földet! Küzdöttem az olyan helyzetek ellen, hogy
szarul érezzem magam. Nem túl sok sikerrel! – Miért?

–Mert
nem rég küldött nekem egy üzenetet. „ Szia! Igaz, hogy lefeküdtél Joyo-val?”

-Mit feleltél? – kérdeztem.

–Természetesen
azt, hogy nem. És nagyon örülnék, ha nem jártatnád a kis szádat. Mind a kettőnk
érdekében.

Mélyet sóhajtottam, s ha lehetséges, a
gyomrom még kisebbre zsugorodott. Fájdalmasan kicsire. Szúrt, égett, s úgy
éreztem, még néhány pillanat, és viszont látom a vacsorámat.

-Miért akkora titok, hogy lefeküdtünk
egymással? – kérdeztem.

Időközben bejelentkezett Balázs legjobb
barátja, Tesó, akivel már két
hónapja beszélgettem. Ő mutatta meg, hogy hogyan telepítsem az MSN-t a gépemre,
ő volt az első beszélgető partnerem. Hat évvel volt idősebb nálam, s még
Balázson keresztül ismertem meg egy iskolai diszkó keretein belül. Később a Balázzsal
való iskolán kívüli találkozókon láttam viszont, és nagyon összebarátkoztunk. Nem
tartotta jó ötletnek, hogy Balázzsal randizzunk. –Miért? – kérdeztem egy privát beszélgetésünk alkalmával. Ő lenézett
rám nagy kék szemeivel, és csupán ennyivel summázta: – Mert nem hozzád való. Te sokkal jobbat érdemelsz.

Akkor még nem tudtam, miért mondta. Tesó
beköszönt hozzám, és beszélgetni kezdtünk. Nem hoztam szóba, hogy éppen kivel
beszélgetek a másik ablakon keresztül, de valahogy feltűnt neki, hogy valami
nincs rendben.

–Valami
baj van?

-Semmi – hárítottam. – Csak rossz napom volt.

–Miért?
– erőltette. Az biztos, hogy nem csak idősebb volt Balázsnál, de sokkal együtt
érzőbb és gyengédebb is.

-Megint keverték körülöttem a szart.

Közben Balázs is válaszolt a percekkel
korábban feltett kérdésemre. Biztos voltam benne, hogy ugyan úgy párhuzamosan
beszélget Tesóval, mint én.

-Azért,
mert senkinek semmi köze ahhoz, ami köztünk történt, vagy történik. Se
barátnők, se anyukád, de legfőképpen nem akarom, hogy Tesó megtudja. Ez
maradjon kettőnk között. Tartsd a szádat!  

-Értem – és ezzel lezártnak tekintettem a
beszélgetésünket. Remegett minden tagom. Tudtam, hogy magamnak kavartam a
szmötyit, majd diadalittasan bele is sétáltam nyakig, csak azt nem tudtam, hogy
miként fogok kimászni belőle. A torkomban gombócba gyűlt a sírás. Kiléptem a beszélgetésből,
és szabadjára engedtem a könnyeimet.

Mára már tudom, hogy miért kellett annyira
titkolózni. Azzal is tisztába kerültem, hogy én akartam annyira neki adni
magam. Évekkel korábban a fejembe vettem, és nem akartam engedni belőle. Csupán
azt nem vettem számításba, hogy onnantól hogyan tovább. Az ábrándképekben is
másként történt. Ott együtt voltunk. Mint egy szerelmespár. És a szeretkezés is
szebbnek tűnt a rózsaszín felhők között. A valóság azonban kiábrándítónak tűnt.
Ebből a hétévnyi távlatból sem bántam meg. Sőt, ugyan így tennék újra, ha
visszamennék. Ezáltal tanultam meg értékelni, azt, ha valaki őszintén
érdeklődve fordul felém. Ha nem csak a testemet akarja. Ha szerelemből fekszünk
le valakivel. Tudom mi a különbség. De az a rossz élmény kellett ahhoz, hogy a folyton
szex körül forgó agyam, és az utána lángoló testem lehűtsék, és tudjak koncentrálni
a fontosabb dolgokra. Tanulnom kellett ahhoz, hogy bejussak a főiskolára. Ahhoz,
pedig nyugalomra és hideg fejre volt szükségem. A Balázzsal történt kaland hozzá
segített!     

Szűzkeresztség

2010 március 31. | Szerző: Joyo

XII;

-Hová készülsz? – kérdezte anyám, mikor indulás előtt még benéztem hozzá az üzletbe.

-Balázsnak átviszem a magyar tételeket. Megkért, hogy valamit magyarázzak el neki a verselemzésről, mert semmit sem ért belőle.

-Rendben. De siess haza, mert Gé hatra jön. A matematika fontosabb, mint az, hogy Balázsozz.

-Tudom. Sietni fogok.

Ezzel elindultam a január végi havazásban. Az orromig felhúztam a sálamat, épp, hogy kiláttam a ruháim közül. Olyan erős szembeszél fújt, hogy az a gyanúm támadt, hogy vissza akarnak tartani attól a családi háztól, ahová éppen tartottam. Valahol mélyen éreztem, hogy történni fog valami, de nem voltam biztos benne, hogy meddig megyünk el. Tízpercnyi séta után végre kopogtattam a bejárati ajtón, Balázs, pedig megjelent a küszöbön.

-Juj, de be vagy öltözve.

-Még szép. Voltál ma már idekint?

-Még nem. Gyere be és vetkőzz neki. Kérsz egy teát?

-Igen köszönöm – mondtam és lekaptam a kabátomat, majd a sapkám. Balázs egy pillanatra megdermedt. Hosszú hajamat nem fogtam össze semmivel, csupán begyömöszöltem a sapka alá. Most az egész kusza kazal a lapockámra omlott. Lehet, hogy szép látványt nyújtottam, mert a srác nyelt egyet, s mint, akit, rajtapatak, gyorsan eltűnt a konyhában. A csizmáimat lerúgva utána mentem. Hellyel kínált a hatszemélyes zömök asztalnál, ő maga, pedig egy kis lábasban vizet tett fel forrni.

-Úgy gondoltam, hogy kamillát készítek. Az nyugtató hatású.

-Idegesnek látszom? – kérdeztem a szemöldököm felvonva.

Ő hátranézett a válla felett. Rá mosolyogtam.

-Egy kicsit – felelte, erre a nagy kapkodásban kiejtette kezéből a teás dobozt.

-Aham – feleltem. Nekem akkor úgy tűnt, hogy neki volna szüksége valami nyugtatóra. Remegtek a kezei, bár igyekezett eltitkolni előlem. Nem tudtam, hogy miért olyan ideges. Ha le is szeretne fektetni, nyílván nem azonnal rohan le. Nem kell semmit sem előre megtervezni. Én mindig azt hittem, hogy az első alkalom, vagy legalább is minden alkalom spontán, vagy legalább a maga idejében történik meg. Miért kellene pontról-pontra megtervezni? Ez nem háború, hogy stratégiát állítson fel.

-Szerintem magadnak is készíts egyet – vigyorodtam el.

-Idegesnek látszom?

-Egy kicsit. Bár nem tudom, hogy miért. Elhoztam a tételeket, elmagyarázom a verselemzést. Ebben semmi rossz nincs.

Furcsán nézett. Nem szándékosan játszottam az ostobát. Tisztában voltam vele, hogy akár meg is tehetnénk. De szándékosan nem hoztam szóba és nem is, célozgattam rá, hogy lefeküdnék vele. Abban bíztam, hogy talán ettől megnyugszik.

Beáztatta a tea filtereket, majd leült a nekem merőleges székre. Összefűzte maga előtt az ujjait, majd rám nézett.

 -Rendben tanár néni, kérem, magyarázzon.

Előszedtem a táskából a tételeket, és előkerestem azt, amelyik a verselemzéssel volt kapcsolatos. Igyekeztem lassan és érthetően magyarázni, valahogy úgy, ahogy Gé magyarázta nekem a számításokat és a szabályokat. Olykor felnéztem Balázsra. Inkább engem nézett, mint a papírt, amin a példákat mutattam be. Közben a teáját kortyolgatta.

-Figyelsz te rám egyáltalán, – kérdeztem.

-Persze. Valami olyasmit mondtál, hogy az ember sosem tudhatja meg, hogy a költő mire gondolt, mikor megírta a versét. Ha csak ő maga el nem árulta.

-Nem, már rég nem itt tartunk – ráztam a fejem. – Merre jársz?

-Ne haragudj Joyo, de az irodalom sosem kötött le – végre a papírra nézett. – a konyhában amúgy sem tudok koncentrálni. Menjünk fel.

Hoppá! – futott az agyamon.

Egy perc kellett, hogy átgondoljam a rejtett ajánlatot. Tulajdonképpen, rajtam múlott. Ha nem akarom, úgy sem tesz semmit!

Magamhoz vettem a tételeket, és felmentem az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Ő éppen a számítógépén állított le valamit.

-Foglalj helyet, csak egy pillanat.

Leültem az ágy szélére, és újra előkerestem a soron lévő tételt. Balázs eldőlt mögöttem. Én hátranéztem a vállam felett.

-Mond csak, figyelek – biccentett felém.

Én, pedig magyaráztam tovább a verselemzést, de a gyomrom egy pillanatra összeugrott. Akkor már nem sok választott el attól, hogy az ágyába feküdjek. Tulajdonképpen már a szélén ültem. Már majdnem belemerültem a mondókámba, amikor hirtelen, a semmiből egy kispárna vágódott a tarkómhoz. Hátra néztem, kezemben a fegyvernek látszó tárggyal.

-Ez mire volt jó? – kérdeztem.

Balázs a falnál térdelt, egyik keze már markolta a másik kispárnát.

-Párnacsata – vigyorgott, majd a másik párnát is hozzám vágta. Immáron két párnával rontottam neki. Csapkodtam vele, míg végül megragadta a két kezem, s azzal a lendülettel hanyatt borított és a csuklóimnál fogva lefogott. Kikerekedtek a szemeim. Nagyon közel volt hozzám. Éreztem a bőrömön forró leheletét, az orrunk majdnem összeért. Végül megszűnt köztünk minden távolság. Száját finoman az enyémre illesztette, majd eltávolodott és figyelte a hatást. Még mindig csak pislogni tudtam. Úgy nézhettem, akár egy riadt őzike. Újra megcsókolt, ezúttal szenvedélyesebben. Nyelve a számba csúszott, s lassú táncba kezdett az enyémmel. Onnantól kezdve minden felgyorsult. Sorra kerültek le rólunk a ruhák, s mire felocsúdtam, már meztelenül feküdtem alatta, ő, pedig a nyelve hegyével apró köröket rajzolt a nyakamra. Ahogy haladtunk a szeretkezés irányába, egyre inkább feloldódtam. Sosem láttam még Balázst ruhátlanul, de nagyon tetszett a látvány. Formás volt mindene. A széles vállak, a sima mellkas, a lapos has, az izmos combok találkozásánál meglepetésemre teljesen szőrtelen volt. Férfiassága nagyobbnak tűnt ez által, de mivel akkor még nem volt összehasonlítási alapom, így is-úgyis lenyűgözött, amit láttam.

Finoman átfordult velem, így térdelésbe fölé kerültem. Lábaim remegtek, de nem a félelemtől, egyszerűen csak attól, ahogyan tartottam magam. A testemnek szokatlan helyzet volt.

-Akarod? – kérdezte. Kék szemeiben valami aggodalomféleség villant meg.

-Igen – mondtam, s a hangom a testem reakcióihoz képest meglepően nyugodt és határozott volt.

-Biztos? Remeg mindened.

-Hidd el, nem az idegességtől, egyszerűen csak rosszul tartom magam. Szerinted itt volnék feletted meztelenül, ha nem akarnám?

Erre már nem tudott mit mondani. Felült, és finoman megcsókolt. Utána az éjjeliszekrénye fiókjából kivett egy kis csomagot. Nagyon elővigyázatos volt. Még azt is megkockáztatom, hogy próbált odafigyelni rám, hogy nekem is jó legyen, és azért akarta, hogy én legyek felül.

(Később már tisztába kerültem a pozíció előnyeivel. A nő irányíthat mindent, úgy helyezkedve, hogy számára a lehető legjobb legyen.)

 De akkor, ott tapasztalatlanul fogalmam sem volt, hogy miért nem maga alá vont.

Kezdetben nagyon különös érzés volt, ahogyan feszült bennem és nyomult egyre beljebb és beljebb. Valami hasonlót képzeltem el, és a fájdalom is minimális volt. Mikor teljesen befogadtam, mélyet sóhajtottam és lassan, ahogy ő diktálta a csípőmre fonódott kezével, mozogni kezdtem. A kellemetlen érzés szétáradt a testemben. Pár perccel később abbahagyta.

-Fáj? – kérdezte.

-Egy kicsit. Azt hiszem, hogy ez természetes ilyenkor.

-Váltsunk pozíciót. Akkor a te lábad és az én hasam is pihenhet – ajánlotta.

Megadtam magam. Fogalmam sem volt, hogy mi a jó, olvasni, és filmeket nézni mindig más, mint aktívan részt venni az eseményekben. Leemelt magáról, kimászott alólam, majd finoman négykézlábra nyomott. Sejtettem mi következik, de, amint előre nyomult, élesebb és kellemetlenebb érzés lett úrrá rajtam. Talán két percig bírtam a sorozatos támadást, míg végül megkértem, hogy hagyja abba, mert fáj. Visszavonulót fújt.

Öt perccel később, még mindig néma csendben ült a falnak dőlve, ágyékát egy párnával takart, és szótlanul maga elé bámult. Szabályosan megsértődött, amiért nem szóltam neki időben, hogy fájdalmat okoz. Megnyugtattam, hogy valószínűleg ez az elsőnél mindig így lehet, és felesleges hibáztatnia magát, pláne megsértődnie. Felnézett a szobájában lévő órára.

-Hamarosan háromnegyed hat – mondta, majd kisétált a fürdőszobába.

Értettem én a célzást. Elkezdtem öltözködni. Már éppen a nadrágomat vettem fel, mikor visszajött és leült a számítógépe elé, majd elindította a csevegő programot, az MSN-t. Feltette a fülest a fülére, s hamarosan beszélgetést kezdeményezett egy nőnemű egyeddel, akivel megbeszélt egy találkozót estére.

Én közben teljesen felöltöztem, összeszedtem a saját tételeimet, és elindultam lefelé az emeletről. Éppen a csizmámat húztam fel, mikor megjelent.

-Köszönöm az irodalom órát.

-Nincs mit – mondtam, s miután a fejembe húztam a sapkámat is, kinyitottam az ajtót.

-Majd beszélünk – intett búcsút. Láttam rajta, hogy zavarban van. Bólintottam. – Szia.

-Szia – ezzel elsétáltam. A hideg, januári szél azonnal az arcomba csapott. Nem voltam összezavarodva. Egyszerűen üresnek éreztem magam. Könnyűnek és üresnek. De koránt sem éreztem semmiféle boldogságot. Nem dobott fel a tudat, hogy megtörtént az első. Most már, hét év távlatából viccesnek tűnik az egész. A mai fejemmel talán másként reagáltam volna. Igen, a mai eszemmel másként is történhetett volna, de minden úgy volt jól, ahogy volt. Ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy olyannál váljak amilyen, most vagyok.

 Csak ballagtam hazafelé, mikor megszólalt a telefonom. Édesanyám hívott.

-Szia Joyo, merre vagy? Gé már itt vár.

-Mindjárt hazaérek.

-Valami baj van? – kérdezte.

-Semmi – hangom valóban színtelennek tűnt, de ráfoghattam az időjárásra is akár. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Fogalmam sem volt, hogy a negyedórás utat miként tettem meg. Egyik pillanatról a másikra a házunk előtt találtam magamat. Mélyet sóhajtottam mikor bekopogtattam otthon. Anya nyitott ajtót.

-Hat óra elmúlt. Szegény Gé már vár egy ideje.

-Bocsánat. Ne haragudj Gé – néztem be hozzá a konyhába, ahol már tollal, papírral felszerelkezve éppen borozott.

-Semmi baj. Vetkőzz neki, aztán kezdjük.

Bólintottam és nekiláttam átöltözni. Mire előkerestem a tanszereimet, megcsörrent a mobilom. Balázs hívott.

-Szia, mond.

 -Szia, Balázs vagyok. Csak azért hívlak, hogy megkérjelek, arról, ami köztünk történt, ne beszélj senkinek. Legfőképpen a barátaidnak ne. Nagyon értékelném – az ő hangja is színtelen volt, közönyös.

Mélyet sóhajtottam.

-Ettől nem kell tartanod.

Abban a pillanatban legszívesebben kitöröltem volna az emlékeimből azt a délutánt. Eltettem a telefont és csatlakoztam Gé-hez. Töltöttem magamnak is borból. Ezen kicsit csodálkozott, ugyanis nagyon-nagyon ritkán ittam.

-Valami baj van? – kérdezte.

-Semmi különös. Ne haragudj, ha kicsit furán fogok viselkedni – pislogtam rá a borospohár pereme fölül. – De olyan dolgok történtek vele, amik eléggé összezavartak.

-Rendben. Nem tartozik rám – mondta közönyösen és benyomta a tollát készen az írásra.

Mélyet sóhajtottam. Úgy éreztem, újra felhúzta maga elé azt a falat, amit már az ismerkedésünk napján is éreztem kettőnk között. Akkor még fogalmam sem volt, hogy miért reagált így.  Később már tisztában voltam vele, hogy féltékeny volt.

Fejjel a falnak!

2010 március 30. | Szerző: Joyo

XI;

Hétfőn kiütközött rajtam a megfázás. Egy százas csomag papír
zsebkendővel fölszerelkezve léptem át az osztályterem ajtaját.

-Látom jól sikerült a bál – vigyorgott rám Nono éppen a reggeliét
fogyasztva.

-Na persze – morogtam, majd lerogytam mellé a székre.

-Elmondod, hogy mi történt? Bár, ahogy elnézem az arckifejezésedet –
kicsit oldalra billentette a fejét. – nem sok jó. Mi van, összejött mással?

-Fogalmam sincs. Egy bunkó parasztként viselkedett, amivel sikerült
elérnie, hogy kiábránduljak belőle.

-Halleluja! – tette össze két kezét barátnőm, s közben a mennyezetet
bámulta. – Éppen ideje volt.

-Fura, hogy mindenki ezt mondja – vontam vállat. – Annyira brutálisan
viselkedtem?

-Áh, ugyan – legyintett a pizzás csigával Nono. – Csupán, mint egy
agyhallott.

Megráztam a fejem. Talán igazam volt vasárnap délután. Néró valahogyan
megbabonázott. De hála az égnek, vége szakadt az őrületnek. Úgy éreztem
felszabadultam, és többé senki sem irányíthat.

-Én fogom irányítani a férfiakat! 
Egy sem ugráltathat! Autonóm vagyok! Nem függök a férfiaktól! Különben
is minden férfi egy patkány, és azt sem érdemlik meg, hogy rájuk nézünk!

Nono csak nevetett rajtam. Talán jobban ismert, mint én saját magamat.
Vagy hallott már hasonlóakat a számból elhangzani. Nagy feminista
fogadkozásomba a telefonom csipogás pofázott közbe.

A világ megfordult velem abban a pillanatban! Az üzenet feladójának
neve láttán a szívem kongázni kezdett a bordáimon, a gyomrom, pedig
összeszűkült. Balázs küldött üzenetet…

„Szia! Délután át tudnád hozni a tételeket?
Végre ráérek, és szusszanhatok egyet. Mondjuk kettő körül? Balázs”

 -Mi az? Ki írt? – érdeklődött
Nono.

-Balázs.

-Már megint mit akar tőled? – arca komorabb lett.

-Elkérte a tételeket.

-Élősködik. Ugye nem adod oda neki? Miért nem tanult, vagy dolgozta ki
maga? Ne más munkáját élvezze. Így könnyű!

-Némi lappangó gyűlöletet érzek belőled kiáramlani – mosolyogtam, és
próbáltam humorral oszlatni a feltámadt feszültséget.

-Ez nem lappangó, ez nagyon is tudatos – morogta ő. – Joyo, kérlek, ne
segíts neki. Már annyi keserűséget és fájdalmat okozott  neked.    

-De utána megváltozott. Kedves volt, barátkozó, még meg is csókolt –
érveltem.

-Igen, persze, azután újra kikosarazott, és eláztattad a vállamon a
ruhát, mikor hozzám szaladtál, hogy újra megtörtént, és többet látni sem
akarod.

Mélyet sóhajtottam. Igaza volt, most már beismerem. Mindig is jót akart
nekem, és ő már korábban felismerte, hogy Balázs ugyan olyan féreg, mint Néró
volt, csupán más csomagolásban, más kísérőszöveggel, de a tartalom ugyan az
volt. Egy önző, hímsoviniszta férfi! Ám, akkor még sem hallgattam a legjobb
barátnőmre. Mindig is önfejű voltam. De azt hiszem ez a legtöbbünkkel így van.
Hiába magyarázod el a barátodnak, hogy ott van az a fal, nem fogja elhinni.
Csupán akkor, ha már összezúzta magát, és te éppen bekötözöd a fejét. Magunknak
kell megtapasztalnunk mindent. Mert csak is a saját hibáinkból tanulhatunk.

-Nem lehetek köcsög vele. Legalább én mutassak jó példát, ha már ő nem
tud – mondtam, és már el is kezdtem fogalmazni a választ.

Nono a fejét csóválta.

-Te tudod, de eszedbe se jusson valami őrültséget cselekedni. Hozzám ne
gyere, ha megint kosarat kapsz. Kiteszem a megtelt táblát a vállamra – ráta a
fejét barátnőm, de azért már bujkált szája sarkában a mosolygás. –Jut is
eszembe, veled álmodtam múlt éjjel.

-Oh, ne, mert felizgulok – nevettem, de Nono még is elmesélte.

-Veled álmodtam. Azt, hogy az öltözőben közlöd, lefeküdtél azzal a
köcsöggel, én, pedig fojtogatni kezdtelek.

-Hüm, micsoda bajtársi együttérzés – nevettem, de úgy, hogy majdnem
hanyatt dőltem a székemmel.  –Ezt most
vegyem fenyegetésnek?

-Veheted annak is – már ő is nevetett.

Becsengettek az első tanórára, én, pedig elküldtem a választ…

„Rendben, kettőkor átviszem a tételeket. De
nem tudom sokáig maradni.”     

A karma visszavágott?

2010 március 29. | Szerző: Joyo

X;

A másnapi beszámoló nem úgy sikeredett, ahogy én azt huszonnégy órával azelőtt elképzeltem. Emlékszem, vasárnap reggel volt, mikor édesanyám benyitott hozzám egy bögre teával. Nyílván sejtette, hogy bujkálhat bennem valami megfázásféleség, ha egyszer báli ruhában és magas sarkú cipőben flangáltam a januári éjszakában. Igaza volt. Tündi és Robi a saját házuknál rakott ki, én, pedig nem váltottam csizmát az ifjúsági házban, így körömcipőben kerültem meg a játszóteret a jégen egyensúlyozva, akár egy jégtáncos. Elég mókásan festhettem, ahogyan kapaszkodtam a játszótér korlátjában, a cipőm sarkait, pedig belevájtam a jégbe, mint hegymászó csákányát a jégfalba, hogy biztonságosan tudjon haladni! Az amúgy öt perces séta, így növekedett tizenötre, amit különböző piruettek, spárgák és a magyar nyelvű trágár szókincsem kimerítése tett még színesebbé. Rájöttem, hogy nagyon kreatív szókombinációkat tudok létrehozni, miközben a lábam alól kicsúszik a talaj, és csupán egy faág választ el attól, hogy seggen közelítsem meg a panelházat, amiben élek!

Anya leült az ágyam peremére. Ez kicsit körülményes volt, ugyanis az ágyam csupán tíz centire volt a talajszinttől. A 140×200-as kihúzható ágyat még tizenöt évesen vettük szüleimmel. A felét én magam fizettem ki, a bolhapiacon megkeresett pénzemből. Kimondottan ágyra gyűjtöttem, mert elegem volt a keskeny kis rekamémból. Már akkor is sejthettem, hogy létezik a Vonzás Törvénye, miszerint, amire gondolsz, és nagyon erősen hiszel benne, hogy megérdemled és a tiéd lesz, akkor bevonzod az életedbe. Ergo, ha akkora ágyam van, amiben ketten és kényelmesen elférünk (ekkor még azt hittem!), akkor tettem a leendő, vágyott párkapcsolat felé egy lépést!

-Jó reggelt Joyo – mosolygott rám anyám.

-Jó reggelt.

Ülésbe küzdöttem magam. A szemeim még kicsit égtek az előző este lemosott smink maradékától és a cigaretta füsttől. A hangom rekedt volt. (A kezdődő megfázás egyik biztos jele.) Átvettem a teát és belekortyoltam. Anya kíváncsian nézett rám, közben mosolygott.

-Nos, milyen volt a bál? Összejöttél Néróval?

Mélyet sóhajtottam, ahogy újra elképzeltem azt az ominózus jelenetet a büfében. A meglepetést, a megbotránkozást, és a keserű csalódást. Töviről-hegyire mindent elmeséltem neki, szép, kerek arcáról, pedig fokozatosan elpárolgott a jókedv. Végül csupán ennyivel kommentálta a mesémet…

-Ez egy bunkó paraszt!

-Utána kisétált. Fogalmam sincs, hogy megtalálta-e Erikát, vagy sem. Az sem érdekel, hogy sikerült-e gerincre vágnia. Eltűnt a szemeim elől a lila köd – hátrasimítottam a báli frizurától gubancos hajamat és megcsóváltam a fejem. – Hihetetlen, hogy egy srác képes ilyeneket mondani.

-Pedig azt hittem, hogy összejöttetek.

-Miből gondoltad?

-Néha benéztem a szobádba, hogy ellenőrizzem a mécseseket. Éjfél körül, mikor benyitottam, az egyik alumínium csészében akkora lángcsóva kavargott, hogy megijedtem tőle. Ilyet még soha nem láttam. Odahívtam apádat is. Se viasz, se kanóc nem volt már a pekedliben, a láng mégis kavargott és kavargott, olykor kettévált, s úgy örvénylettek, mintha kergetnék egymást. Akkor két dologra gondoltam. Ad1; Vagy táncoltok, Ad2; vagy pedig szeretkeztek. Ezek szerint egyiket sem.

-Nem. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett – ingattam a fejem.

Ekkor anyám felkapta a fejét, kék szemei csillogni kezdtek. Azt hiszem abban a pillanatban megvilágosodott. (Évekkel később, akár hányszor hasonló bölcsességet kapott, mindig hasonlóképpen viselkedett!)

-Mit kértél, mielőtt elindultál a bálba?

-Azt, hogy valamilyen irányba indítsanak el bennünket Néróval, mert nem bírom ezt a tétlenséget – feleltem a teát kortyolgatva.

-Valószínűleg az Őrangyalaid meg szerettek volna védeni Nérótól. Talán az az örvénylés a mécsesben az energia volt, amit felhasználtak. Csatáztak az érzelmeiddel, vagy talán egymással, vagy egyszerűen csak így jelent meg előttem a tevékenységük, minden esetre semmi sem véletlen. Ezt már megtanultam, és az életemet figyelve egyre biztosabbá válik, hogy ránk nézve, minden úgy van jól, ahogy megtörténik. Minden annak érdekében történik, hogy megtaláljuk a saját utunkat. Ha önfejűségből le akarnánk térni az általunk kiválasztott helyes útról, akkor valami eszméletlen erejű pofonnal, vagy valami hihetetlen, oda nem illő eseménnyel visszaterelnek. Azt hiszem itt is ez történt. Nincs közös utatok Néróval. Csak súroltátok egymásét. Ha lenne, már az elején összeboronáltak volna benneteket. Csak gondolj bele, Joyo. El tudod magad mellett képzelni azt az embert? Lenne közös témátok? Közös programok?

Megcsóváltam a fejem. Igaza volt anyámnak. Semmi közös nem volt bennünk. Beszélgetni sem tudtunk. Igaz, sosem próbáltuk. Ami a közös programokat illette, egyetlen helyzetben tudtam magunkat elképzelni. Mégpedig eléggé intim helyzetben, ahogy vadul felfedezzük egymás testét. Semmiféle kapcsolatot nem tudtunk volna létrehozni.

********

Délután úgy éreztem, még mindig hatalmas káosz uralkodik bennem. Takarítani kezdtem, hogy az által magamban is rendet teremtsek. Elgondolkodtam, vajon mi tetszett meg abban a férfiban. Magas volt, széles vállú, férfias megjelenésű. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, ha besétált valahová. Sötét hajával és szemével, olajbarna bőrével olyan benyomást keltett, akár egy igazi rosszfiú, pedig egyáltalán nem volt az. Ez is csupán egy szerep volt, amit magára aggatott, miután az edzőteremben megalkotta a női szemeket gyönyörködtető látványos izomzatát.

-De mégis! – motyogtam, miközben portalanítottam a könyvespolcot.- Olyan voltam, akár egy zombi!

Szembenéztem magammal a tévé üvegében. Kicsit oldalra billentettem a fejem. Talán megbabonázott? Egy férfi képes megbabonázni egy nőt? Mégpedig olyan módon, hogy képtelen másra figyelni, ha jelen van? És ha nincsenek is egy légtérben, akkor is valami mindig eszébe juttatja a férfit? Olyan voltam, akár egy robot. Csak voltam. Üres test, aki elvégzi a napi rutint, azt, amire megkérik, de teljes szívével és lelkével nincs jelen.

A sarkamra ültem és nagyon fújtam.

-Téged megbabonáztak öreglány!

Talán visszaütött a három évvel korábbi varázslatom, amit még naiv, ostoba fejjel kipróbáltam, mikor reménytelenül szerelmes voltam Balázsba? Akkoriban vásároltam meg a boszorkány praktikákat, tartalmazó könyvemet. Egy hónapig spóroltam rá és gyűjtögettem. Olvastam benne a szerelmi kötésekről, de nem vettem komolyan a hármas törvényt, miszerint, ha ki adsz egyet, visszakapsz hármat! Akár jót, akár rosszat! Bármi áron, de azt akartam, hogy tartozzunk össze Szőke Herceggel! Bolond voltam, tudom. A varázslatot Valentin-napon végeztem el. Úgy éreztem, azon a napon rengeteg szerelmi energia szabadul fel, ráadásul pontosan arra a napra esett telihold. Ki szerettem volna használni azt az adományt. Egy órával korábban kimásztam az ágyból, mint szoktam, s elvégeztem a szertartást. Fohászkodtam, hogy Balázs figyeljen fel rám, válasszon engem. De hetekkel, hónapokkal később sem történt semmiféle változás. Feladtam a reményt, hogy álmaim lovagja, valaha is többnek fog látni, mint iskolatársnak. Később rájöttem, hogy a varázslatok is olyanok, mint, amikor az Univerzumtól rendelsz, kívánsz valamit, hogy megadassék. Mindig akkor érkezik meg, amikor készen állsz a fogadására! De nem számoltam a hármas-törvénnyel! Három évre megátkoztam önmagamat. Nem volt normális kapcsolatom, elfordultak tőlem, piszkáltak, kicikiztek, mintha esélytelen lettem volna arra, hogy normális párkapcsolatot létesítsek egy férfival. Megátkoztam önmagam! És később megtapasztaltam mi is a karma. Engem igéztek meg. Szinte bábként mozgattak. Senkire és semmire nem hallgattam. Csak epekedtem, martam magam, és voltam, mint vízen a buborék. Ha Néró megjelent a közelemben, mintha nem is önmagam lettem volna. Ép eszem maradéka is fejét vesztve elmenekült! Hála az égnek magamhoz tértem. Az Őrangyalaim megvédtek és levették rólam a rózsaszín napszemüveget. A mai napig hálás vagyok annak az éjszakának és az angyalaimnak. Félelmetes jelenség lehettem abban az agyhalott állapotban. De az után az éjszaka után új életet kezdhettem. Egy Néró-mentes, sötétségmentes életet.

Mindez megtanított arra, hogy a szeánszokon kívül, az olyan szertartásokat is kerüljem el messzire, amelynek a célja a másik személy befolyásolása volna! Mert magamra nézve is nagyon veszélyes! És mindenkinek ezt tanácsolom, aki hasonló dolgokat szeretne kipróbálni.

Az ébredés pillanata

2010 március 25. | Szerző: Joyo

IX;

Kiskorom óta vonzottak a különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. Tündérekkel, manókkal, beszélő állatokról szőttem meséket, sokszor azt állítottam, hogy találkoztam is velük. Élénk képzeletű gyereknek tartottak, aki jó mesemondó hírében állt családi és baráti körben egyaránt. Hétévesen saját boszicsoportom volt. Azt játszottuk, hogy varázsolunk, seprűn lovagolunk, és üstben különböző kotyvalékokat kavargatunk méteres fakanállal. A szüleim gyermeki játszadozásnak tartották, de mikor tíz évvel később már élénken érdeklődtem a szellemvilág iránt és barátnőimmel komplett szeánszokat tartottunk gyertyával, füstölővel, szellemidéző táblával, komolyan kezdtek megijedni. Egy napon elbeszélgettek velem a dologról. Megnyugtattam őket, hogy soha többé nem tartok szeánszot. Saját káromon tapasztaltam, hogy bizony kicsúszhat az ember kezéből az irányítás. Egy órán át tisztítottam a szobám energiamezejét, hogy az ott ragadt negatív entitások és egyebek távozzanak. Nem viccelek. A szeánsz után a lélek, akivel a táblán át kommunikáltunk, nem távozott. Ott maradt, a szobámban, pedig kellemetlen borzongató hideg uralkodott. Ösztönösen megragadtam a füstölőt, s talán életemben először nyúltam teljes hittel a szobámban lévő feszületért, és nekiláttam, hogy kiűzzem a szellemet a hálószobámból. Kemény munka volt, beleizzadtam, hányingerem lett, kántáltam az imákat, a fohászokat, róttam a védőköröket, és teljes hittel Isten felé fordultam és kérleltem, hogy segítsen.

Egy óra múltán az a borzongató érzés megszűnt a szobámban, én pedig soha többet nem készítettem OUIJA táblát, és nem is vettem részt hasonló szeánszokon. Megértettem, hogy vannak olyan részei a spiritualitásnak, amit jobb, ha nem bolygatunk!

Ám teljesen nem szűnt meg az érdeklődésem, csupán biztonságosabb területeket kerestem. Olyat, ahol nem érintkezem közvetlenül a megfoghatatlannal, vagy pedig tudom róla, hogy biztonságos. Képezni kezdtem magam, így tettem szert egy igazi ezoterikus, főleg boszorkánysággal, angyalokkal és jóslással foglalkozó könyvtárra. Tanultam a reinkarnációról, a Vonzás Törvényéről, a karmáról, az Őrangyalokról. Megtudtam, hogy mindennek van angyala/ védőszentje/ Istene, kinek, ahogyan tetszik. Megtanultam, hogy léteznek lélekcsaládok, és, hogy mindig ugyan azokkal az emberekkel találkozunk, minden életünkben, csak más-más szereposztásban. Ez időtáj kezdett el édesanyám is foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Először csak az angyalok érdekelték, így közösen fedeztük fel az őrangyalok világát, az általa megvásárolt könyveken keresztül.

És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor visszakapcsolódhatunk jelenlegi történetünkbe. Hogy miként is illik bele az elkövetkezendő mesébe a spiritualitás? Mindjárt arra is kitérek. Tizennyolc évesen az ember lánya még eléggé naiv, és mindenhol azokat a praktikákat keresi, amivel szerelemhez, párkapcsolathoz segítheti magát. Főként bájitalok és szerelmi mágia után kutat, olvas, kísérletezik, úgy, hogy közben bele sem gondol abba, hogy mekkora bajt hoz a saját fejére. Talán mindenki ismeri azt az ősi intelmet, hogy mindent háromszorosan kapunk vissza. Jót és rosszat is egyaránt. Továbbá, ha valakit akarata ellenére szeretnénk magunkhoz kötni a mágia segítségével, az gonosz, vagyis fekete varázslatnak minősül, így háromszoros büntetést vonunk a saját fejünkre! Nekem ez bizony sikerült, de erről majd a későbbiekben.

2005 januárja volt, tizennyolc éves voltam, és még mindig magányos. A testem égett a vágytól, szerelmet akartam, azt szerettem volna, ha valaki végre felfigyel rám, és járni kezdünk. Vonzódtam Balázshoz, ugyan akkor még mindig égetett a vágy, ha megpillantottam Nérót. Január végén lehetőségem volt arra, hogy lenyűgözzem, és talán végre valahára közelebb kerülhetünk egymáshoz. Tündi barátnőm ugyanis meghívott az utolsó középiskolai báljára, én, pedig igent mondtam. Tudtam, hogy Néró is jelen lesz a bálon, ráadásul nőnemű kísérő nélkül. Jobb alkalmat nem is találhattam volna rá, hogy megtegyük egymás felé azt a bizonyos lépést. Minden lány szeret bálba menni, mert olyankor kiszakadhat a hétköznapokból, illatosítja, csinosítja magát. Arra az egy éjszakára minden lány megváltozik. Megmutatja legszebb oldalát. Igazi metamorfózison mennek keresztül. Hernyóból pillangó lesz. Én is így éreztem magam, ahogy ott álltam a fürdőszobai tükör előtt, és éppen a fülembe kapcsoltam a kimondottan erre az alkalomra vásárolt szikrázó kis bizsu fülönfüggőket.

-Gyönyörű vagy Joyo – mosolygott rám édesanyám az ajtóból, majd mögém lépett, és a nyakamba akasztotta a szett szikrázó kis cizellált nyakékét.

-Köszönöm.

Éreztem, hogy belepirultam. Kisétáltam a fürdőszobából, hogy megnézzem magam az előszobai nagytükörben. Földig érő élénk bordó szaténruhát viseltem, s, ha megpördültem, szoknya része látványosan hullámzott körülöttem. Hosszú barna, enyhén gyűrűs hajam romantikus kontyban tornyosult a fejemen, s az a néhány tincs, amit Zsu, a fodrászom szabadon hagyott, kihívóan örvénylett karcsú nyakam körül. Az arcomról sugárzott a boldogság. Elmertem hinni, hogy szép vagyok, ami tőlem hatalmas lépésnek számított. Igazából még a mai napig az, ha reggel megállok a tükör előtt, és azt tudom mondani magamnak őszinte, vidám mosollyal, hogy „Igen Joyo, ma nagyon jól nézel ki. Szép vagy!”.

Édesanyám tanácsára a szobámban lévő oltáron két mécsest gyújtottam az őrangyalaim tiszteletére, s arra kértem őket, hogy segítsenek nekem. Szerettem volna, ha végre mozdulunk valamilyen irányba Néróval. Nem bírtam ezt a közönyt. Én lángolok, ő közönyösen átnéz rajtam. Mindenkivel kommunikált a társaságból, csak velem nem. Ha mégis méltóztatott odalökni valamit, az rendszerint sértő volt. Bár úgy éreztem, hogy sosem szolgáltam rá.  Egyszer sem bántottam, sem szavakkal, sem fizikailag. Nem beszéltem róla, nem pletykáltam, nem keltettem rossz hírét. Csak voltam, mint vízen a buborék. Emlékszem, egyetlen egyszer volt pozitív a viselkedése, amikor rólam volt szó.

Egy kerti partin vettünk részt hatalmas tábortűzzel és gulyással. Csak hárman voltunk lányok. Két Tündi barátnőm és én. Az alkohol aránytalanul jobban fogyott, mint a gulyásleves, s ennek hatása már nagyon érződött a társaság hím egyedein. Annyira, hogy az egyik fiú, akit amúgy senki sem szeretett, és nem is értettük, hogy egyáltalán miért van ott, rá akart dobni a tábortűzre, azzal az indokkal, hogy boszorkány vagyok, mert tenyérből szoktam jósolni. Odáig fajult a helyzet, hogy Bé megragadta a karomat és a tűz felé ráncigált a részegekre jellemző esetlen mozgással, erőszakosan, nem törődve azzal, hogy hányan nézik.

-Állj már le Bé! – szóltam rá.

-Nem, nem – csóválta a fejét. – Boszorkányoknak máglyán a helyük – erősködött.

-Ne marhulj már Bé – szólt oda Tündi. – Engedd el!

-Nem.

Már majdnem a tűznél voltunk. Kezdtem félni. Mi van, ha komolyan gondolja? Ekkor érkezett a megváltás sötét angyala. Néró elnyomta a kezében lévő cigaretta csikket, majd lassan, de határozottan felállt és elindult felénk.

-Állj le Bé.

-De hát boszorkány, tűzbe vele.

Azt hiszem nagy szerepet játszott a dologban, hogy Bé-nek egymás után háromszor kosarat adtam, legutóbb pedig közöltem vele, hogy eszem ágában sincs a sátrában aludni.  

-Az én kertemben nem lesz boszorkányégetés.

Ezzel megállt mellettünk, megfogta Bé csuklóját és lefejtette a felkaromról, majd lökött rajta egyet, hogy üljön le a fűbe, és maradjon csendben, különben haza mehet.

-Ülj csak le kiscsaj. Nem fog piszkálni, gondoskodom róla.

Ezzel visszaült a helyére, és én is az enyémre. Azt hiszem, ott kezdtem el hozzá még jobban vonzódni. Kiállt mellettem. Megvédett. Egy tizennyolc éves, védtelen leánynak, aki még nem szabadult ki a családja védőburkából, ez hőstettnek minősült.

Még elrendeztem az őrangyaloknak szánt ajándék fréziát, mikor is Nono barátnőm csengetett fel a kaputelefonon. Azonnal belebújtam az erre az alkalomra vásárolt ezüstszínű, csupa vékony pántból álló szandálomba, amiben két hétig tanultam járni otthon. A kiképzés sikeres volt. Ugyan az első három napban minden létező otthoni tereptárgyban megkapaszkodtam, hogy ne bukjak orra, essek hanyatt, vagy törjem ki a bokámat, a végén még szaladni is tudtam benne. Ez mára már rutin feladatnak bizonyul. Egy tisztességes huszonnégy éves nő erre a korra már akár akadályt is ugrik öt centis magas sarkúban, nem hogy utoléri a buszt reggel!

Felkaptam a kabátomat, anyáméktól kaptam némi költőpénzt, s a ház előtt csatlakozva szintén álomszépre kirittyentett barátnőmmel átvágtunk a hófödte réten, hogy találkozzunk Tündiékkel. Az elején még nyeregben éreztem magam. Néró legeltette rajtam a szemeit, ám egy szót sem szólt. A tipikus morózus regényhős, a sötét tekintetű rosszfiú, akiért a tini lányok a moziba mennek, és a posztereivel tapétázzák szobájuk mennyezetét. Koccintottunk a jó szórakozásra, ekkor nézett először a szemeimbe és a nevemen szólított. Sosem gondoltam volna, hogy tudja a nevemet. Mindig én voltam az a bizonyos „Kiscsaj”, aki halálra vártan sikongatott az autója hátsó ülésén, mikor a kihalt Várkerületen versenyzett.

Nonoval sajnos kicsit elszaladt a ló, s mikor legközelebb rábukkantam, az erkélyen éppen kiadta magából az elfogyasztott alkoholt. Jobbnak látta, ha hazamegy, így „magamra maradtam”, nem volt támaszom. Bár Tündi és Tünci ott volt, valahogy egyedül éreztem magam. Leültünk a büfében és iszogattunk, ők rágyújtottak. Tekintetemmel Nérót kutattam, de sehol sem találtam. Külön taxival érkeztek a barátaival.

-Nérót keresed? – kérdezte Tündi beleszívva a cigarettájába.

-Mi? – kaptam oda a fejem, mint aki jelen sem volt.

-Nérót keresed?

-Honnan veszed?

-Jár körbe a fejed, mint a megfigyelő kamera – ezen már mind a ketten mosolyogtunk.

-Igen, őt keresem.

-Joyo, már annyiszor mondtam, hogy nem éri meg. Néró alkalmatlan még egy komoly kapcsolatra, neked, pedig inkább arra volna szükséged. Miért ragaszkodsz hozzá?

-Mert mazohista vagyok? – kérdeztem, és próbáltam viccesre venni a figurát, bár belül sikoltottam, mert tudtam, hogy igaza van. Én mégis szenvedni akartam Néró miatt.

-Nem, te hülye vagy – legyintett Tündi, bár mosolygott. Kék szemei kikerekedtek. – Nézd, ott van – mutatott a büfé bejáratához.

Odafordultam én is. A gyomrom összeszorult. Néró, az én megváltó sötét angyalom Tünci egyik barátnőjével flörtölgetett. A lányt Erikának hívták. Pontosan olyan volt, amilyen és sosem leszek. Karibi barna bőr a szoláriumtól, festett, vékonyszálú vörös haj, mely a válláig ért, nagy mellek, és olyan tapadós, kivágott és kurtított koktélruha, amihez úgy éreztem sosem volna elég önbizalmam, hogy belebújjak! Kivert a hideg veríték és szédülni kezdtem. A gyomromat, mintha hideg vasmarok szorította volna.

–Te jó ég! Ez ráhajtott!

-Elképzelhető. Na látod Joyo, Nérónak az ilyen nő való. Csinált, buta és könnyen kapható.

Csendben maradtam. Úgy éreztem mozdulnom, kell valamerre, vagy leájulok a székről. Végül megkértem Tündit, hogy kísérjen ki. Már a terem közepén jártunk, mikor Néró fültől-fülig érő vigyorral odatáncolt hozzánk a tömegen keresztül. Elképesztően jól nézett ki fekete hajszálcsíkos ingében és fekete nadrágban. Fekete haja hátra volt fésülve és enyhén bezselézve. Szemein látszott, hogy nem éppen az alkoholtól úszik mámorban.

-Szia Néró. Hát te? – kérdezte Tündi.

-Gondoltam az utolsó bálomon kirúgok a hámból és becsajozok. Nem tudsz valakit? – kérdezte.

-Mégis miben gondolkoztál? – kérdezte szőke kis barátnőm. – Elsős, végzős?

-Elsőst nem akarok, szüzekkel nem kezdek – legyintett a démoni pasi.

-Miért? – kérdezte Tündi. Én csak álltam mellette szótlanul, ártatlanul, akár Szűz Mária, szemeimet lesütöttem.

-Mert csak a baj van velük. Udvarolni kell nekik, puhítani őket, nagyon félénkek. Én pedig ma este csak kúrni akarok egy hatalmasat, lehetőleg  minél kevesebb erőt belefektetve a csaj meggyőzésébe. Tényleg, az előbb beszélgettem Erikával, ő megfelelne a célra. Merre ment, nem láttátok?

Tündi lopva rám pillantott.

-A folyosónál láttam utoljára – mondta végül a kis szőke.

-Kössz. Megyek is utána, olyan jó picsaszaga volt! – és már el is viharzott, elnyelte a tömeg.

Tündi újból rágyújtott, majd a füstöt kifújva felpillantott rám. Megcsóválta a fejét. Nyílván az arcomra volt írva a véleményem, már mielőtt megszólaltam volna. Szemeim kikerekedtek, az állam leesett.

-Ugye, én megmondtam? – mosolygott Tündi.

-Ezt az alpári, bunkó, gerinctelen, tapló férget! – morogtam, és éreztem, hogy forró az arcom és szikráznak a szemeim. – Hogy lehet így beszélni egy nőről? Hogy engedheti meg magának egy férfi, hogy ennyire lealacsonyítson egy nőt? Hogy merészeli egyáltalán, Ki ő, az Atyaúristen? Még, hogy picsaszaga volt! Hímsoviniszta köcsög!

Tündi elégedetten bólogatott.

-Na látod kedves barátném, erről beszéltem neked már kilenc hónapja.

-Azt hiszem most már megértettem.

És nem túloztam. Ott álltam az ifjúsági központ büféjében, körülöttem vágni lehetett volna a cigaretta füstöt és a feszültséget. Elvettem Tünditől a cigarettát és mélyet szívtam belőle, majd lassan kiengedtem, s azzal együtt a tomboló feszültséget is. Abban a pillanatban minden illúzió, amit dédelgettem összeborult, a piedesztál, amire a kilenc hónap alatt emeltem, összeomlott Néró alatt, a szemeim elől, pedig elpárolgott a lila köd! Végre megláttam ki is ez az ember valójában! És úgy éreztem, nem kérek belőle. Soha többet!              

Lavinaveszély

2010 március 14. | Szerző: Joyo

 

VIII;

Ha egyszer egy kis hógolyót elindítunk a hegytetőről, az egyre jobban növekszik és növekszik, mígnem óriási lavinát eredményez, ami mindent elpusztíthat. Ez a kis hógolyó az én esetemben az érettségire való felkészülés volt. Ezzel két változást is sikerült bevonzanom az életembe. Az egyik kellemesebb volt, mint a másik! Januártól Gé minden hétfőn és csütörtökön hat órakor megjelent az ajtónkban egy üveg borral, komoly, tanáruras arckifejezésben, olykor öltönyben vagy éppen civil öltözékben. A bort állítólagosan azért hozta magával, hogy könnyebben menjen a tanulás. Minden alkalommal odakészítettem a konyhába két poharat, a tanszereimet és a soros leckémet, számára, pedig kockás papírokat. Voltak olyan matematikai fejezetek, mint például a szögszámítás, a két ismeretlenes egyenletek, és a koordináta rendszer, amely kimondottan jól mentek, legfeljebb szórakozásból gyakoroltunk. De a térfogat/ terület/ kerülettel, vagy a gyökvonással, szöveges feladatokkal engem az őrületbe lehetett kergetni. Szegény Gé sokat szenvedett velem.

-Ha rossz választ adsz, mindig iszom egyet – mondta már a korrepetálás legelején.

Volt olyan, hogy megitta az egész palacknyi bort, és már eléggé furán formálta a szavakat. Talán már ott fel kellett volna, hogy tűnjön a dolog. A legszembetűnőbb bizonyíték arra, hogy tiszteletbeli matek professzorom esetlegesen alkohol problémákkal küzd, az volt, mikor egyik este sziporkáztam, és jobb keze mellett még mindig a teli pohár ácsorgott. Ekkor rám nézett.

-Tudod mit Joyo? Most akkor iszom, ha jót mondasz.

Itt összevontam a szemöldököm. Talán érzékeltem már, hogy fontos neki az alkohol. Talán túlságosa is. De mivel semmi más közöm nem volt hozzá, mint a jó ismeretség, így nem sokat törődtem azzal, hogy mivel károsítja magát. Az ő teste volt. Tudtam, akkor kezd fontossá válni számomra ez az erősen kopaszodó, élénk zöld szemű, komoly zsebszámológép, ha aggódni kezdek érte. Jó anyám már így is megtette helyettem.

-Kisfiam, ki fogod készíteni magad az alkohollal – mondta neki egyik nap, mikor benézett hozzá a kis üzletbe. Anyám képes volt kézrátéttel enyhíteni bárki fájdalmát, Gé pedig ezt felfedezve, a „Szia mamikám!” köszönés után egyből a mája magasságába vonta anyám tenyerét, hogy csillapítsa a fájdalmait. Anyám egy ideig nevetett ezen a megszólításon. Ő is levejemezte őt, de bizonyos esetekben úgy érezte, hogy Gé öregnek titulálja őt, pedig csupán tizenkét év volt köztük a korkülönbség.

*******

A másik kellemes változás Balázs újonnan feltűnése volt. Mint kiderült egy matekóra alkalmával… nem sikerült letennie az érettségit.

Éppen egy egyenlet megoldásán fáradoztam vért izzadva, olykor át-át pillantva Nono füzetébe, mikor kopogtattak.

-Szabad! – szólt Matek Katus, az osztályfőnökünk.

A terembe egy hölgy lépett be, akit az igazgatói irodából küldhettek. Egy papírlapot hozott magával, és nyújtotta át Katusnak. Ő szemüveget cserélt, hogy el tudja olvasni az igazgatói levelet.

-Na lám csak… – motyogta félhangosan, de a néma csendben azért jól hallottuk. – megjött a névsor, hogy kik érettségiznek velünk. Oh, látom se Szabolcsnak, se Margónak nem sikerült. Balázson már meg sem lepődöm – csóválta a fejét. Erre azonban felkaptam a sajátomat. Tudtam, hogy melyik Balázsról van szó. És körülöttem ezt a következtetést mindenki levonta, aki meglátta az arckifejezésemet. Arcom pipacs vörös lett, majd feladóan a padhoz kocogtattam a homlokomat.

Nono megveregette a hátamat részvétteljesen mosolyogva.

-Ez szívás Joyo – vigyorgott rám a fejét csóválva Dí. Akkor már jóban voltunk, és nagyon is tisztában volt vele, hogy mindez mit jelentett nekem, ugyan is nagyon sokat beszélgettünk a magánéletünkről.

-Tudom – morogtam.

A többi, ami ezután következett, már nem sokáig váratott magára. Egy héten belül e-mailem érkezett Balázstól, azzal a kéréssel, hogy megosztanám-e vele az érettségi tételeimet. Mivel nem váltunk el haragban, és tartottuk is a neten a kapcsolatot, nem tudtam neki, sőt, nem is akartam nemet mondani.

„Igen, szívesen oda adom őket, hogy lefénymásold. Mond meg mikor, és hol tudnánk találkozni”

Másnap megérkezett a válasz.

„Köszönöm. Nekem mostanában nincs sok időm elmászkálni. Éppen felszolgálói képzésre járok, hogy munkát tudjak vállalni. De, ha te lefénymásolnád nekem, utána kifizetem. Írj majd SMS-t, hogy mennyibe került.”

Lehet, hogy túlságosan is örültem annak, hogy újra közeledik felém. Pedig a szívem több felé húzott. Bár mindegyik csak plátói volt. Az egyetlen plátói szerelmem, ami elmozdul afelé, hogy materializálódjon, az Balázs iránt lángolt. Így nem is csoda, ha szívesen ugrottam, hogy segítsek neki. Talán abban reménykedtem, hogy lesz nála esélyem.

Amint volt rá időm, a kinyomtatott tételeket elvittem lefénymásoltatni. Minél előbb látni szerettem volna őt. Hamarosan találkoztunk, s onnantól újra elkezdtünk összemelegedni. Egy találkozó alkalmával újból megcsókoltuk egymást. Olyan volt, mintha tűzijáték robbant volna a testemben. Belesimultam a csókba. Soha senki nem csókolt olyan szenvedélyesen és lágyan egyszerre, mint ő. A nyelve finoman simogatta az enyémet. Mindenem beleborzongott, s a szüzességem kezdett egyre nagyobb terhet jelenteni a számomra. Ugyan akkor féltem is attól, hogy megtegyem az utolsó lépést: befeküdjek Balázs ágyába. Tizenkét éves korom óta neki szerettem volna adni az ártatlanságomat. Nem is tudtam volna mással elképzelni az elsőt, talán még Néróval sem! De valami visszatartott. Ő sem sietett azzal, hogy az ágyába csalogasson. A fekhelyét utoljára 2004 nyarán láttam, amikor majdnem megtettük. De az óta nem próbálkoztunk vele. És még is… vágytam arra, hogy magához öleljen, hogy megérintse a meztelen bőrömet, hogy összeolvadjak vele. Biztos voltam benne, hogy csodálatos lenne.

Egy alkalommal áthívott, hogy segítsek neki az irodalom tételeknél, mert verselemzéshez annyit értett, mint hal a kerékpározáshoz. Az a bizonyos hétfői nap megváltoztatta az életemet. De mindaz előtt még meg kellett élnem egy elszakadást! Egy kijózanító, felháborító kiábrándulást!        

Kamikaze akció

2010 március 13. | Szerző: Joyo

VII;

Telt az idő, a kerti partikon, a Benny-ben és a nagy
virágüzletbe összefutottam Gé-vel. Játszottuk tovább a kis játékunkat. Bevallom
adott némi önbizalom löketet. Bár tudtam, hogy csak játék, tetszett a hiúságomnak,
hogy egy felnőtt férfi “udvarol” neki.

A legnagyobb önbizalom löketet még is az adta, mikor Büki barátom (akit már
két éve jól ismertem, és nagyon jó barátságban voltunk), bemutatott az egyik
barátjának, Istinek. A plázában találkoztam a trióval. Büki bemutatott nekik,
mind a kettőjüket Istvánnak hívták, de csak az egyiküknek értem a válláig, a
másikkal inkább fordítva volt a helyzet. Egy filmet akartak megnézni, Isti,
pedig kíváncsi volt rám. Állítólag Büki sokat mesélt rólam, és felkeltette az
érdeklődését. Magas, sötétbarna hajú, barna szemű, mély hangú huszonkét éves,
Mérleg jegyű férfi volt. Bemutatkoztam neki, a film kezdetéig, pedig a
játékterembe szórakoztunk. Úgy érzékeltem, hogy tetszem Istinek. Legalábbis
igyekezett minél többet beszélgetni velem, közösen püföltük a bokszgépet és
kipróbáltam vele a táncgépet. A film kezdete előtt elköszöntem tőlük és
elindultam haza. Alig ültem le a számítógépemhez, mikor megcsörrent a
telefonom. Büki hívott. Valahol mélyen éreztem, hogy miért. Megadhatja-e Istinek
a telefonszámomat.

-Szia Büki. Mit szeretnél?

–Szia Joyo. Ne haragudj, hogy zavarlak, de Isti barátom nem, ahogy békén,
egyfolytában rólad faggat. Megadhatom neki a telefonszámodat?

-Persze. Nyugodtan – alig bírtam leplezni a vigyoromat. A szívem a torkomban
dobogott. Egy srác randizni szeretne velem! Te jó ég!

Mondanom sem kell, aznap éjjel, miután vége volt a mozifilmnek, ők, pedig
haza értek Bükre, csörgött a telefonom. Idegen szám villogott a kijelzőn.
Éreztem, hogy ő az. Felvettem. A vonal túlsó végén felhangzó bariton, pedig már
minden kétséget elsodort. Isti hívott fel.

Beszélgettünk egy fél órát telefonon, és megbeszéltünk a jövő hétvégére egy
randit.

Különös volt randevúzni. Már nagyon régen nem volt benne részem. Nem voltunk
kettesben, egészen a negyedik randevúnkig. A negyediken ugyanis Bükre mentünk
pizzázni és beszélgetni. Az utcán séta közben megkérdezte megfoghatja-e a
kezemet. Zavarba jöttem. Még sosem kérdezték meg tőlem. Milyen régimódi Grál
lovag volt. Este pedig, mikor a randevú végén haza vitt, az autóban
megkérdezte, hogy megcsókolhat-e. Elpirultam. Szerintem tetszett neki a dolog.
Óvatosan odahajolt hozzám, ajkát, finomat az enyémre helyezte. Ő volt az első
olyan férfi, aki nyelv nélkül csókolt. És egyben az utolsó is.

Majdnem két hónapig jártunk. Az volt addig a leghosszabb kapcsolatom. Na
igen, mintha olyan sok lett volna. Ő volt a második. Az első egy hónapig
tartott. Istivel nagy volt köztünk a távolság. Kétnaponta találkoztunk. Volt,
mikor akkor sem, mert lemondta a randit. Olyankor mindig egy nagy csokor
virággal állított a ház elé. Sejtenem kellett volna, rosszban sántikál,
tilosban jár. Csoki és virág, nagy figyelem. Később megtudtam, hogy egyszerre
többfelé udvarolt. Egy idő után már nem keresett, nem jelentkezett. Pontosabban
2004 Karácsonyán szakított velem. Elkeseredtem, de annyira még sem omlottam
össze. Nem voltam belé szerelmes, de gerinctelenségnek tartottam, hogy
szenteste tesz lapátra. 

******

Karácsony és Szilveszter között Gé felkeresett bennünket.

-Mint tudjátok, nyilván tudod, hiszen a nejem vagy – nézett rám – 26án volt
a 28ik születésnapom, de 28án tartok egy kisebb bulit András pincében.
Szeretnélek benneteket is meghívni.

A meghívást természetesen elfogadtuk. Az egybetolt három asztal, fő helyén
az ünnepelt mellett kaptam helyet. Ő mindenkivel igyekezett beszélgetni, köztük
velem is. Főleg velem. Beszélgettünk a tanulmányaimról, hogy pocsék vagyok
matekból és kémiából, pedig közelgett az érettségi. A harmadik pohár vörösbor
után elsírtam neki a bánatomat Isti miatt. Barátként tekintetem Gé-re, olyan
embernek láttam, akivel jókat tudtam beszélgetni. Intelligensen, energikusan,
olykor vitáztunk is. Egyszerűen jól éreztem magam a társaságában. Neki ki
tudtam tárulkozni, s úgy tűnt, hogy megért. Tanácsokat adott, segített,
érdeklődött irántam.

Január elején, pedig apám különös ajánlattal állt elő.

-Mi volna, ha Gé korrepetálna matekból? Múltkor felajánlotta a Benny-ben.
Állítása szerint ő mindig is jó volt belőle, és múltkor panaszkodtál neki, hogy
te félsz tőle.

-Komolyan felajánlotta? – kérdeztem.

-Igen. Hétfőn és csütörtökön este hattól ráér. Mit mondjak neki?

-Azt, hogy rendben. És, hogy köszönöm.

Akkor még nem sejtettem, hogy a vele való kapcsolatnak adtam zöld
jelzést!