Az életmódváltás kötelező!

2010 március 13. | Szerző: Joyo |

III;

Érdekes dolog visszaemlékezni hét év távlatából. Nagy tanulságokat tudok
levonni korábbi döntéseimből, de bevallom őszintén, bármit is tettem, igazából
sosem bántam meg. Minden botlásom, minden meggondolatlan szavam, bármi, amit
tettem, mind-mind hozzájárult annak az embernek a megszületéséhez, akivé
lettem. És tetszik. Minél inkább összefoglalom az idevezető utat, annál
büszkébb vagyok, hogy mennyi pocsék helyzetből képes voltam talpra állni.
Mindenkinek megvan a maga privát pokla, amit meg kell járnia, hogy levonja a
tanulságait és fejlődjön általuk.

Azt hiszem, folytatom tovább a terhek lepakolását. Egyre jobban
vagyok…de az idáig vezető út valóban nem volt zökkenőmentes.

2004 nyara kezdődött el, mikor úgy éreztem, a változás útjára léptem. Két
barátnőm, Tündi és Tünci belépett az életembe. Tündi volt a vagány, a kicsit
fiús, nagy dumás lány, akit általános iskola első osztályától kezdve ismertem.
Emellett körülbelül a vállamig ért. Viselkedésével ellentétben nagyon is nőies
jelenség volt hosszú világosszőke hajával és nagy világoskék szemeivel. Tünci
nálam kicsivel alacsonyabb teremtés volt, talán százhetvenöt centi. Vállig érő
világosbarna haja volt, melybe szőke melír csíkokat tetetett. Ő képviselte a
laza, flörtölős, bulikirálynő szerepkört az életemben. Egyidősek voltunk.

De a gyökeres változást nem az hozta, hogy összejárogattam velük, és beültem
hozzájuk abba a garázsba, ahol rendszerint ők, és egy nagyobb csapatnyi
fiúbarát szokott összejárogatni. Olykor benéztem hozzájuk, a bátorságom és az
önbizalmam még nem érte el azt a szintet, hogy beüljek közéjük. Túl sok volt a
tesztoszteron ahhoz, hogy ne akadjon össze a nyelvem, vagy ne jöjjek zavarba.
Pedig egyikük sem tetszett, mint férfi. Egyszerűen nem voltam hozzászokva a
férfitársasághoz, pedig tizenhárom éves korom előtt inkább fiú, mint lány
barátaim voltak. Jobban szót értettem velük. Nos… ez eltűnt valahol a
pubertásom kezdetekor.

Még nyakunkon volt a jó idő, leültünk a szokott erkélyünk alá, ők
rágyújtottak és beszélgetni kezdtünk. Felért egy pszichiátriai kezeléssel,
kérdéseikkel, csípős humorukkal felszínre hozták az összes rossz emlékemet,
érzésemet Es-sel és Csé-vel kapcsolatban. Kihozták belőlem a régóta szunnyadó
öniróniát, idővel képes voltam kinevetni saját magamat, hiszen valóban
nevetséges volt, ahogy alárendeltem magam az akaratuknak. Beszéltem nekik Rút
kiskacsa szerepemről, erre Tündi dühösen elnyomta a cigarettáját és
lehülyézett.

-Miért volnál te Rút kiskacsa?

-Nézz rám. Nem vagyok valami nőies, vagy szép. Múltkor apám is leírta a
külsőmet. Mondanom sem kell, először nevettem, aztán zokogtam- meséltem nekik.

-Miért? Mit mondott? – kíváncsiskodott aprócska szőke barátnőm újabb szálra
gyújtva.

Elmondtam nekik, akkor már nevetve. Ám, most visszagondolva, édesapám sem
bánt velem kesztyűs kézzel. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy az a pocsék énkép
kialakuljon bennem. Igaz, hogy apám ezzel csupán ösztönözni szeretett volna
arra, hogy jobban figyeljek oda magara, ápoljam jobban a  külsőm,
figyeljek az öltözködésemre, az étkezésemre, a súlyomra. Menjek el mozogni.
Mindez valahogy így hangzott a szájából: – Nézz magadra gyerek. Mit csinálsz
magadból? – Alig mozdulsz ki itthonról, csak fekszel és nézed a tévét, vagy
ülsz az írógép előtt, közben, pedig nem teszel mást, mint édességet eszel.
Akkora a segged, mint egy lökhárító. Csoda, ha nem pasizol? – Figyelj jobban az
alakodra. Ha edzenél, formálhatnád magad. Nézz magadra. A hajadat mindig
lelapítod, ha csak lófarokba kötöd össze, a frufrud rendezetlen. Nincs
szükséged rá. Komoly pofazacskóid vannak, melled nincsen, a hasad viszont nagy.
Széles a csípőd és nagy a segged, a combjaid szélesek és narancsbőrösek. Vádlid
nincsen. Mindehhez negyvenegyes lábaid vannak, amik így úgy festenek, akár a
békatalp. Csinálj magaddal valamit az ég szerelmére!

Leírva is rossz látni, hát még hallgatni. Ahogy elképzeltem magam apámat
hallgatva, egy igazi vízi szörnyet láttam. Először nevettem, aztán sírtam.
Szüleim továbbra is nevettek. Talán azt gondolták, túl érzékeny vagyok. Apa nem
kért bocsánatot. (Ahogy visszagondolok, ezzel kapcsolatban még mindig van
bennem tüske. Éveken keresztül szerettem volna az apámnak megfelelni. Azt
ültette el bennem, hogy nem vagyok szép. Nem törődöm magammal, s mindezt az
arcomba vágta kéretlenül, csomagolás nélkül, kegyetlenül. Egy érzékeny, tizenéves
lánynak, akit amúgy is szekáltak, ez olyan volt, akár egy késdöfés. A hátamba.)
Mai fejjel visszagondolva igen, még mindig fáj egy kicsit, talán komolyan el
kellene beszélgetnem apámmal ebben az ügyben. Most már tudom, hogy csak jót
akart. Csak a saját stílusában közölte velem, hogy aggódik értem. A Bakokra
sosem a finomság, vagy a szépítgetés volt a jellemző. Mindig is a szemedbe
vágták kérten, vagy kéretlenül, inkább kéretlenül az igazságot, vagy a saját
véleményüket. Ezt az évek alatt már megtanultam. (Most tanulom, hogy
mindez le is peregjen rólam, és ne raktározzam el magamban mélyen).

2004 májusában alkut kötöttünk apámmal, egy csúnya veszekedés után, amiből
én sírva, ő dühöngve vált ki. Két csomag süteményen csaptunk össze, amiből az
egyiket jómagam egyedül befaltam a szobám magányában, és kérni szerettem volna
a második csomagból is. Apám agya ezen durrant el, és igaza volt, jogosan. Az
önzésem kerekedett felül. Mikor kibékültünk, egyességet kötöttünk. Én elmegyek
mozogni, ő pedig nem kobozza el az édességeket. Belementem, és igyekeztem
valami olyan mozgásformát kitalálni, ami teljesíthető, olcsó és talán
eredménnyel is jár. A futás mellett döntöttem, kihasználva otthonom adta
előnyöket. A lakótelep, ahol éltem, egy nagy réten, és a vízmű víztározója
közelében épült. A kettőt egy keskeny kis patak szelte ketté. Nyugodt környék
volt, ideális egy kis kocogásra. Egy ismerősöm instrukciójára hallgatva,
betekertem két combomat fóliával, hogy jobban izzadjak. Dupla nadrágot húztam,
kényelmes sportcipőt, pulóvert, gondoskodtam a zenéről, és kocogni indultam. Az
elején nehezen indult. Szúrt az oldalam, légszomjam volt, fájt a térdem, és a
lustaságom folyton folyvást próbált közbeszólni. Az első kocogásom után
négykézláb mentem fel a negyedik emeletre. Úgy éreztem erre képtelen vagyok és
feladom. Bár alaposan megizzadtam, amiről úgy gondoltam, hatásos, a másnapi
izomlázam sem sokat javított a döntésemen, de apám dicsérete lökött rajtam
egyet. Estefelé újra futni indultam. Egy hét után már jobban bírtam, lelkileg,
a tüdőm is alkalmazkodott. Egy részem tiltakozott a rendszeres futás ellen, az
pedig a térdem volt.

(Nem mindig voltam én egy lusta puffancs. Hét éves koromtól tizenhárom
éves koromig rendszeresen kosaraztam. Szálkás voltam és mozgékony. De idővel rájöttem,
hogy a tömegsport nem nekem való, ráadásul tizenhárom évesen volt egy
térdsérülésem, ami meggátolt abban, hogy tovább űzzem ezt a sportot azzal az
intenzitással, ahogy régen.)

Mikor megosztottam szüleimmel, hogy újra jelentkezett a térdfájásom és a
poccadás, összeült a kupaktanács, hogy mit tegyek. Nem akarták, hogy
fogyókúrázzak, egy tizenhat éves szervezetnek egészségtelen lett volna. A
diétát elkezdtük, becsatlakozott mellém két szülőm is, hiszen rájuk is rájuk
fért a súlyleadás. Apám nagyon is jól tudta, hogy milyen, mikor valakit
térdsérülés tart vissza a rendszeres mozgástól. Neki kétszer is műtötték a
térdét. Szintén kosaras volt. Végül anyám rukkolt elő a női konditerem
ötletével.

-Ha valóban komolyan gondolod a mozgást, és kitartó leszel, akkor
finanszírozom neked a konditerem bérletet – mondta édesanyám.

Nem tudtam megígérni a kitartás, de meg akartam próbálni.

-Ha tetszik, akkor maradok.

Évekkel azelőtt anyám járt konditeremben, én, pedig elkísértem. Ugyan abba a
klubba mentem, és igyekeztem megismerni a különböző gépeket. A terem
tulajdonos, Bori megmutatta melyiket, hogyan kell használni, és összeállított
nekem egy edzéstervet ahhoz mérten, hogy főleg honnan szerettem volna fogyni.
Már az első alkalom után elégedettséget éreztem. Alaposan átmozgattam minden
tagomat, és jólesően elfáradtam.

Két hónap elteltével, a heti három edzés már szemmel látható volt.
Változtattam az étkezési szokásaimon, és az életstílusomon. Mire elérkezett a
tizenhetedik születésnapom, új ruhákat kaptam, melyek kellően nőiesek voltak és
csinosak, és jóval, nagyobb önbizalommal viseltem őket, mint bármikor. Ha három
hónappal korábban anyám térdig érő, vékony pántos, laza kis nyári ruhát akart
volna rám adni, előbb vettem volna fel a ruhásszekrényemet, mint azt a ruhának
titulált alig anyagot. Pedig cseppet sem volt kihívó darab. A merészkedés is
pozitív eredményekről számolt be. Tizenhat éves koromban voltam a legkövérebb
78 kilósan. Két hónappal később a mérleg 72 kilót mutatott. Talán a csökkenő édességbevitel,
vagy a rendszeres mozgás, esetleg a kettő együtt, de megtette a hatását. Idővel
többet ücsörögtem a garázsban is, és beszélgettem a fiúkkal. Nem flörtöltem,
nem húztam meg magam. Úgy beszélgettem velük, mintha nemtelenek lettek volna.
Talán az önbizalmam növekedésének eredménye volt, nem tudom biztosan. De jól
éreztem magam a körükben.

Július vége felé Tünci elérkezettnek látta az időt, hogy beavasson az
éjszakai életbe. Egy Free nevű diszkóba szeretett volna elvinni.
Korábban már jártam ott Es-sel. De nem voltak kellemes élményeim. Idegenkedtem
attól a környezettől. Tünci még is rábeszélt. Az éjszak előrehaladtával rá
kellett ébrednem, hogy jól éreztem magam. Ráadásul miniszoknyában jelentem meg,
ami hatalmas lépés volt tőlem. Aznap éjszaka megismerkedtem Angyalgróffal.
Szőke volt, nálam kicsivel magasabb, nagy kék szemekkel. Ismeretségünk tizedik
percében megcsókolt. Életem második csókja volt. Nem mondhattam volna
kellemetlennek, csupán meglepődtem a hirtelen támadástól. Angyalgróf meghatározó
szereplője volt életemnek, ugyan is időről-időre felbukkant. Bár sosem
jutottunk el addig, hogy járjunk, hol ő szúrta el, hol pedig én. Ha
találkoztunk, és nem volt senkije, mindig megpróbált összejönni velem, és
rendszerint csókolóztunk. De kb. a harmadik próbálkozásunk után, feladtam a
dolgot, és problémás pasinak bélyegeztem. Ezzel baráttá avanzsált.
(Visszagondolva, a barátságával több mindent nyertem, mintha mindig
futottunk volna a másik után). Tünci elégedett volt velem. Feloldódtam
az éjszakai életben, jól éreztem magam, flörtöltem, táncoltam, szórakoztam.
Egyre kevesebbet beszéltem nekik Balázsról is. Nyílván egy idő után már az
agyukra mentem vele. Ebben biztos vagyok! Reménytelenül szerelmes voltam,
haragudtam Es-re amiért elcsavarta a fejét, terrorizált vele, kutatott utána,
követte, nyomozott, fenyegette az akkori párját. Én pedig a
“bűntársa” voltam. Célpontja voltam a Balázs osztályában lévő összes
lánynak, mert én voltam “annak a ribancnak” a barátnője.
Pocsék volt azzal a bélyeggel élni. De túléltem. (Igaz, annak is megvan a
maga története. De arról majd később. Haladjunk sorban). Július végén
megszűntem nyavalyogni Balázs miatt. De barátnőim nem örültek neki, ugyanis nem
meggyógyultam, hanem másik drogot találtam magamnak. Attilának hívták, de
kinézete miatt maradjunk a Néró elnevezésnél. Tündi ellenezte a
leginkább, hogy bármilyen érzelmet is tápláljak bátyja egyik haverja iránt,
ugyanis ő ismerte. Magas volt, talán száznyolcvanöt centiméter, széles vállú,
domború mellkasú, haja fekete volt és félhosszú, bőre kreolos, orra nagy, de
nem volt feltűnő gyémánt alakú arcában, a természet arányosan formázta meg.
Nagy, széles, telt ajkai voltak, hegyes álla, széles, férfias arccsontjai. Az
íves, sötét szemöldökök árnyékában, pedig szűk metszésű, fekete szemek ültek. (Azóta
már tudom, hogy az állandó marihuána miatt voltak olyan picik, és annyira
feketék a szemei). A két Tündi igyekezett lebeszélni arról, hogy bármit
is érezzek eziránt az alfa hím iránt. De képtelen voltam közömbös lenni Néró
irányába. Úgy lengte körül a tesztoszteron, mint mást a parfüm. Vannak olyan
férfiak akik ilyen delejező hatással vannak a nőkre. (Mára már tudom,
hogy mindez nem volt más, mint kilenchónapnyi kőkemény szexuális vágyakozás.
Most már nem tartom különösnek. Előfordul. Van a szerelem, az imádat, a plátói
szerelem, és a szexuális vonzódás, amikor nem tudod magatokat más helyzetben
elképzelni, mint szex közben. Azt hiszem Néróval nem is tudtam volna járni).
Megszólalni sem mertem a jelenlétében. De Balázs megszűnt számomra létezni. Ha
láttam is a nyári szünet alatt, a közömbösség, amit éreztem, engem is
megdöbbentett. Azt hittem kigyógyultam. Ám a diagnózis annál egyszerűbb volt.
Az imádatom nem szűnt meg, csupán újabb személyt talált magának, akiben testet
ölthetett. Néróhoz semmilyen testi emlék nem fűz. Ugyan akkor fontos mérföldkő
volt az életemben, aki újabb változtatásokra sarkalt, anélkül, hogy tisztában
lett volna vele.