A férjjelölt színrelép

2010 március 13. | Szerző: Joyo

 

VI;

     A találkozás sokáig nem váratott magára. Egy csütörtöki napra esett, erre tisztán emlékszem. Zuhogott az eső. Az iskolából mentem apuhoz. A buszmegállótól futottam az üzletig. Apám a raktárban volt, éppen koszorú alapokat fenyőzött. Úgy tűnt, hogy nincsen egyedül.

-Szia! Megjöttem! – felszaladtam a lépcsőn, az irodában ledobtam a hátizsákomat. Apámmal szemben, a fenti pult másik oldalán Jenő, és egy öltönyös, magas, barna hajú, bár erősen kopaszodó férfi állt, kezében egy dobozos sörrel. Amint megjelentem az ajtóban, felém fordult. Arca ovális volt, álla hegyes és kicsit előre görbülő. Arccsontjai kicsit kiálltak. Orra hosszú volt, a nyeregcsontnál kicsit görbe. (Később tudtam meg, hogy tacskó korában egy pogó alkalmával orrba verték, eltörött, de orvoshoz nem ment vele). Szemöldökei szépen íveltek voltak, szemei tágak és kicsit közel ültek egymáshoz. Az írisze, pedig közepes zöld volt, néhány barnás pöttyel. 

Jenőt két puszival üdvözöltem, ő, pedig vidáman vigyorgott, hol az öltönyös férfit, hol engem nézve.

-Úgy látom megérkezett a menyasszonyod – mondta az idegennek címezve.

Apám is oda fordult.

-Bemutatom a lányomat. Róla meséltünk a Benny-ben – mondta atyám.

A komolyság még mindig nem szűnt meg az arcán, de odalépett, a sörös dobozt áttette a bal kezébe, majd kezet nyújtott. Mosolynak nyoma sem volt.

-Szia. Sokat hallottam már rólad. Gé vagyok.

-Joyo – fogadtam az üdvözletet. – Szia. Én is hallottam már felőled.

A kézrázása határozott volt. Nem is vártam mást. Ugyan úgy viszonoztam.

Szóval ő kérte meg a kezemet, még ha csak a játék kedvéért is. Egyelőre nem tudtam hová tenni. Idegen volt, zárkózott, hűvös. Mintha falnak ütköztem volna. 

Jenő érdeklődve nézte a kettősünket. Kíváncsi volt, hogy hová fejlődnek a dolgok. (Mára már tudom, hogy minden idegszálával, minden erejével azon volt, hogy bennünket összehozzon. Nagyon kedvelte Gé-t, és úgy érezte, hogy velem boldog volna. Másfél éve nem volt barátnője, én betöltöttem a tizennyolcat, ergo legális voltam a számára. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy vajon a siker érdekében Jenő miket mondott rólam Gé-nek.)

 ******

Az idő telt, és pár hétig nem láttam őt. Aztán augusztus végén, mielőtt megkezdődött volna az utolsó évem a középiskolában, Jenő és családja kerti partit rendeztek Jenő szüleinek hátsó kertjében. Mikor megérkeztünk, a gulyás már rotyogott, a ping-pong asztalt felállították, éppen Gergő és Dávid játszott rajta. Éva megterített a nagy műanyagasztalon, az asztal melletti füves részen, pedig maga Gé ült. Piros pólóban, mely  Lenin apánkat ábrázolta. Tulajdonképpen a szovjet vezér arcszőrzetét leszámítva nagyon is hasonlítottak egymásra. Valamint fekete rövidnadrágot és fekete sportcipőt viselt. Éppen akkor ugrott fel egy szürke-fekete szőrös valami a lábáról a vállára, mikor odaértünk.

-Szia Gé. Az meg mi? – kérdeztem rögtön.

Ő lehalászta a válláról a hosszú, stólaszerűséget. Egy vadászgörény hunyorgott rám a verőfényes napsütésben.

-Ő Pátra.

Leültem mellé a fűbe, és érdeklődve néztük egymást. Mármint Pátra és én. Sosem láttam még olyan közelről vadászgörényt. Kicsit tartottam tőle, az a hír járta, hogy harapósak. De ez a példány oda ügetett hozzám kurta lábain, megszaglászott és felugrott a combomra, hogy közelebbről is megnézzen magának.

Aznap farmer sortot és sárga, nagy kockákkal díszített cowboy inget viseltem. Alatta egy rózsaszín bikini felsőt. Gondoltam, ha már túl nagy lesz a meleg, az ingtől megszabadulok.

Pátra beleakasztotta apró karmait a lenvászon ingbe és elindult fölfelé rajtam. Én csak nevetni tudtam. Mikor Pátra már a vállamon volt, Gé megszólalt.

-Kedvel téged. Helyes. Jobb, ha a lányom szeret téged, ha te leszel a pótmamája.

Rá néztem. A kezdeti hűvösség elpárolgott. Talán az öltöny hiánya váltotta ki, nem tudtam pontosan. Vagy az, hogy immáron másodszorra találkozunk, már nem kell felmérnie. Minden esetre rám mosolygott. Nem tartottam a legvonzóbb férfinak a világon, nem is volt az, de a mosolya és a modora megnyerő volt. Meg tudott nevettetni.

A fűben ülve beszélgettünk. Megtudtam róla, hogy  az év decemberében tölti be a huszonnyolcat, a Bak jegyében született, albérletben élt két éve, és Jenő munka társa volt már két biztosítási cégnél is. Ráébredtem, hogy kellemes beszélgető partner, valamint, csak, azért mert lány voltam és elvileg a jegyese, nem hagyott nyerni a ping-pongban. Egyre inkább beleéltük magunkat a szerepünkbe. Ő a vőlegény, én a menyasszony. Ahányszor flörtölt velem a maga módján játék közben (-Ha még egyszer lecsapod, elrontod az éjszakádat!), apám arca lángolt a zavartól. Még sosem volt tanúja annak, ha  velem flörtölt valaki, én, pedig vettem a lapot.

Talán itt kezdődött el minden. Ebben a buta kis játékban. Azzal, hogy egy párnak emlegettük magunkat, bevonzottuk az életünkbe a lehetőséget, hogy valóban összejöjjünk. (Tudtam, hogy még vagy fél évig nem vonzódott hozzám, csupán játszottunk, ő valójában az egyik barátja lányának tartott, aki azért szép és vonzó, de nem kezdeni ki vele. Ez 2005 áprilisában gyökeresen megváltozott, de ne siessünk ennyire előre a történetben. Addig még nagyon sok érdekes dolog történt velem.)

Az a bizonyos másik nem

2010 március 13. | Szerző: Joyo

V;

   Komoly változások a magánéletemben, októberben kezdődtek. A
2004es gólyaavatón ébredtem rá, hogy nő vagyok. Méghozzá egész csinos nő. Mikor
Nonoval beléptünk az ebédlőbe, hogy társaink mellett helyet foglaljunk, egy
hihetetlenül kék szempár követett a hátsó sorokból, egészen addig, amíg le nem
ültem. Gyé barátnőm nézegetett hátrafelé, s hívta fel a figyelmemet a tényre…

-Te Joyo. Balázs egyfolytában téged bámul.

-Biztos csak képzelődsz.

Gyé újra hátranézett.

-Kétlem. Nézd meg magad.

Koránt sem voltam már olyan félős, mint régen. Szépen lassan hátranéztem.
Tekintetem találkozott azzal a szempárral, aminek láttán rendre zavarba jöttem
az elmúlt két év során. Balázs valóban engem nézett, de azonnal elkapta a
tekintetét, és egy osztálytársával beszélgetett, de vissza-visszanézett rám. Én
még mindig őt néztem, majd mosolyogva feléje biccentettem. Ő viszonozta, majd
visszafordultam, hogy tovább nézzem a kopaszok beavatását.

Az avatást követő diszkó alatt különös dolog történt. Fent ültem a ruhatár
asztalán, éppen Nonot vártam. Ekkor Balázs érkezett oda két társával. Bementek
a ruhatárba. Nem figyeltem arra, amit beszéltek, ám ekkor a szép szőke herceg
felült mellém, lábai az ellenkező irányba lógtak le az asztalról.

-Menjetek csak. Itt megvárlak benneteket – nézett barátaira Balázs.

Ekkor felé fordultam.

-Szia – köszöntem mosolyogva.

-Szia. Ugye nem baj, ha ide ülök? – kérdezte.

-Nem. Maradj csak.

És onnantól kezdve ember módjára, fesztelenül beszélgetni kezdtük. Ez
megalapozta a további kapcsolatunkat.

Különös időszak volt. Tejesen barátian tudtam vele viselkedni. Azzal az
emberrel, akinek a láttán folyton dadogni kezdtem és remegtek a térdeim. Attól
fogva mégis… Beszélgettünk az udvaron, a folyosón, gyakorlat alatt. Talán az
volt az oka, hogy az érzelmeimet más hímnemű egyed  felé tereltem. Így nem
maradt elég energiám, hogy Balázst is istenítsem, a piedesztált átadtam másnak.
Balázs pedig visszaszállt a normális emberek közé. Nem volt közömbös, ugyan úgy
vonzódtam hozzá, mégis, halandónak tekintettem, s úgy tűnt, ő is észrevette,
hogy nő vagyok. Sokkal többet sündörgött körülöttem. 

Teltek a hónapok. Vidámabban mentem az iskolába úgy, hogy a céltábla már nem
volt a hátamon. Az estéket a garázsban töltöttem, hátha találkozom Néróval, de
ez ritkán fordult elő. Közben elmúlt a Karácsony, és lassan a tél is. Balázzsal
sikerült találkoznom az iskola falain kívül is, de csak flörtöltünk, és búcsú
puszit adtunk egymásnak, úgy tűnt, hogy csupán barátnak tekint, ámbár, egy
vonzó barátnak.

Márciusban robbant a változás. Elcsattant az első csókunk, ami másfél órán
át tartott. De sajnos nem úgy folytatódott, ahogy azt szerettem volna. Úgy
tűnt, hogy összezavarodott, s emiatt én is.

–Ne haragudj Joyo, de most nem szeretnék komoly kapcsolatot senkivel.
Idén érettségizem, és a tanulásra kell koncentrálnom.

Megértettem, de fájt. A kapcsolat nem szakadt meg köztünk, bár egy-két
hónapig nem nagyon beszélgettünk. A ballagása után újra közel kerültünk
egymáshoz. Nagyon-nagyon közel, de nem történt meg. Azt hiszem mind a ketten
megijedtünk valamitől. Attól a naptól kezdve újra eltávolodtunk egymástól
Balázzsal. Talán nem tudtuk hová tenni a történteket.

  *******

Azon a nyáron töltöttem be a tizennyolcadik életévemet. A törvények szerint
felnőtté váltam. Úgy éreztem, ideje olyan dolgoknak is megtörténnie velem,
amire már a pubertás korom óta vágytam. A szeretkezésre. Nem arról volt
szó, hogy untam volna a szüzességemet. Kevesen voltunk az osztályban, akik még
azok voltunk. Büszkék lehettünk rá. Mára már tudom, hogy semmit sem lehet
siettetni. Minden akkor történik meg, amikor elérkezik hozzá az idő.

Júniusban érdekes találkozásban volt részem. Éppen a belvárosi
virágüzletünkből érkeztem édesanyámhoz a kis üzletbe. Már kintről érzékeltem,
hogy vannak nála. Egy nyurga, talán velem egy magas, sötét öltönyt viselő férfi
állt a pultnál. Válla alá érő, ébenszínű haját lófarokba fogva hordta.
Édesanyám mosolygós beszélgetésbe merült vele. Szemei még mindig csillogtak,
mikor megérkeztem.

-Szia Joyo. Nézd csak ki van itt. Emlékszel Sötét Angyalra?

A srác megfordult. Életemben nem láttam még ilyen szép férfit. Direkt
használom ezt a szót. Mert valóban szép volt.  Ahogy rám pillantott,
úgy éreztem, kirántották a lábam alól a szőnyeget. Pedig már találkoztunk. Négy
évvel ezelőtt a Fertő-tónál. Az apját nagyon jól ismertük. Sokszor buliztunk együtt
lent a tónál. De Angyalnak akkoriban nagyon rövid haja volt, és nem viselt
körszakállat.

-Igen, emlékszem – bólintottam, és megpróbáltam a zavaromat mosoly mögé
rejteni.

-Angyal most érkezett Szombathelyről.

-Most kezdődött a főiskola – mondta. A hangja ugyan olyan kellemes volt,
mint amilyenre emlékeztem. Mintha finom szőrmével simogatták volna végig a
gerincemet.

-Akkor ezért az öltöny – észrevételeztem a nem hétköznapi öltözékét.

-Igen, ma volt az évnyitó. És egyben megnéztem az albérletemet is.

Ez megmagyarázta a lábainál heverő nagy sporttáskát.

-Melyik főiskolára fogsz járni? – kérdeztem.

-A BDF-re. Tanárképző szakra.

Ott állt előttem Sötét Angyal. Velem egy magas volt, bőre mézszínű, haja
ébenfekete és hosszú, szemei enyhén metszettek és fekete színűek. Arca gyémánt
alakú volt, orra kicsit fitos, telt, sötét ajkait ébenszínű ápolt körszakáll
keretezte. Volt benne valami keleties, amitől úgy éreztem, mintha egy modern
kori Aladdin állt volna velem szemben.

Nem tudtam eldönteni mi ez az érzelem, ami lángra gyúlt bennem. Szerelem,
vagy csupán testi vágy.

Többet találkozgattunk, beszélgettünk. Megtudtam, hogy dalokat ír, és gitár
kísérettel elő is szokta őket adni. Sokszor meghallgattam egy-egy új
szerzeményét. Amikor játszott, teljesen elbűvölt. A szégyenlős, kisfiús álarc
leomlott róla, helyébe, pedig egy magabiztos férfi ült, aki nagyon is tudja,
hogy milyen hatással van a másik nemre. Egy ilyen minikoncert után csattant el
az első csókunk. Csodálatos érzés volt. Beleremegett az egész testem, de
mint az évek során később tapasztaltam, mindig is túlgondolkodott mindent.
Összezavarodott a csók után. Azt hitte mindenképpen járni, szeretnék vele ezek
után, pedig nem erről volt szó. Én úgy éreztem, hogy ennyi együtt töltött idő,
ennyi átbeszélgetett éjszaka után, előbb vagy utóbb be fog következni az a
csók, de nem dől össze a világ, ha nem akar tőlem semmit. Most már tudom,
hogy nagyon is akart, de nem tudta hová tenni a rátörő érzelmeket.

Angyalt ezek után egy jó ideig nem láttam. Belemerült a tanulmányaiba, és
nem túl gyakran járt haza Szombathelyről. 

*******

A hónap közepén apám furcsa bejelentést tett…

-Képzeld Joyo, ma megkérték tőlem a kezedet.

-Hogy mi?

-Úgy bizony. Jenő bemutatott minket anyáddal az egyik barátjának és egyben
munkatársának. Ő mondogatta neki, hogy mennyire jó lennél a barátjának, mígnem Gé
kíváncsi lett rád. Anyád mesélt rólad, miközben a Benny-ben ültünk. Felkeltette
az érdeklődését irántad, képet is mutatott.

-Mondtam neki, hogy szeptemberben kezded az utolsó évedet a középiskolában,
okos vagy és kedves, humoros, életvidám. Aranyos gyerek, de jobbat is el tudnék
neked képzelni – mondta anyám a konyhában, mikor rákérdeztem, igaz-e amit apám
állít.

-Hogy néz ki?

-Olyan, mint egy kis naposcsibe – nevetett fel anyám, Nyilván újra maga
előtt látta Gé-t. – Talán veled egy magas, vékony. A bőre, pedig eléggé rá van
szupulva a fejére.

-Szupulva?

-Igen. Eléggé kopaszodik. Itt felül – mutatott körbe anyám a fején. – Csak
körben van haja. Barna. A feje búbja pelyhes. Szóval olyan, mint egy
naposcsibe.

-Juj – vigyorogtam.

-Így hát… néhány sör után látatlanban megkérte a kezedet. Erre apád
közbevágott, hogy akkora vagy, mint ő, csak kicsit szőrösebb, és akkorát ütsz,
mint a lórúgás. Erre szegény gyerek kicsit már megijedt, mondván: “Te
jó ég! Milyen szörnyet készülök feleségül venni?”     

Ezen már én is nevettem. Szóval menyasszony vagyok. Ezen nevetnem kellett.
Csupán az volt a bökkenő, hogy nem ismertem a “leendő férjemet“!
🙂    

Szeresd magad, mások is szeretni fognak!

2010 március 13. | Szerző: Joyo

IV;

Emlékszem, azzal a 2004es nyárral az életem éppen, hogy elkezdődött. A sok
éjszakai szórakozástól és flörtöléstől, a fogyástól és a “normális”
barátoktól volt önbizalmam. Legalább is több mint, amikor bekerültem közéjük.
Sajnos a párkapcsolat terén nem jártam sikerrel. Mindig is olyan típus voltam,
aki egyetlen embert nézett ki magának, és foggal-körömmel ragaszkodott hozzá.
Igaz, hogy mindig olyat, akinek nem tetszettem. Így plátói kapcsolatokat
ápoltam és hol szárnyaltam, máskor, pedig kínoztam magam miattuk.

Két Tündi barátnőm a fejüket csóválták, sosem vigasztaltak, ha Néró miatt
kiborultam, inkább rávilágítottak arra, hogy Szélmalomharcot vívok, csak
ábrándokat kergetek. Hiszen azon a két kacsintáson, az ajándék csokoládén
kívül, amit nekünk, lányoknak hozott egy nyári vendégség alkalmával, semmi
érdeklődést  nem mutatott irántam. Én még is vágyakoztam utána. Talán az
elérhetetlensége, a titokzatossága, az a furcsa sötét, férfias közeg vonzott,
ami körüllengte. Igaz, hogy magasról tett rám. Olykor, pedig sértő
megjegyzéseket tett.

Visszatekintve, egy beképzelt, huszonegy éves macsó volt, aki tudta
magáról, hogy milyen hatással van a lányokra, és ezt élvezte is. Nem vádolhatom
érte. Úgy tudom, mára már több éve tartó komoly kapcsolatban él, és a
viselkedése is pozitív irányba változott. De a külseje is változott. Már koránt
sem olyan vonzó, mint hét éve volt.

A változásokat a környezetem és a családom is észrevette rajtam. Azon a
nyáron kinyíltam. Életvidám lettem, boldog, humoros és erősebb. Mind
fizikailag, mint lelkileg, mind, pedig az akaratom acélosodott. Tudtam, hogy
kelleni fog, hiszen egy hónapon belül megkezdődött a harmadik évem a
középiskolában, s vissza kellett mennem, szembenéznem a terrorizáló társaimmal.
Fel akartam venni a kesztyűt és tenni az ellen, hogy újra az áldozati bárány
szerepébe tetszelegjek. Kicsit már untam. Azon a nyáron más is történt. De
akkor még fogalmam sem volt, hogy hatással lesz a későbbi életemre. Megismertem
apám egyik nagyon jó barátját, Jenőt, és a családját. Évát a feleségét, és két
fiúkat, az akkor még tizennégy éves Gergőt, és a tizenegy éves Dávidot. Sokat
mászkáltunk együtt, kerti partik, nyaralás, vendégség, kirándulások a
Fertő-tóra. Egy másik találkozás a nagyszüleim otthonában ért. Éppen kimentem a
konyhába, mikor észrevettem, hogy nagybátyám szobájában nem csak Ebi ücsörög.
Éppen az új számítógépét szerelte össze azon a héten, aznap pedig
beprogramozták. A gépnél egy magas, szőke hajú, körszakállas, világos szemű,
nagybátyámmal egykorú srác ült. Zsolti. Köszöntem neki, ő visszamosolygott, de
folytatta a dolgát.

Akkoriban megjegyeztem nagyanyámnak, hogy szívesen összejönnék vele, mert
nagyon vonzó. Nagyim lebeszélt, mondván, túl nagy a korkülönbség közöttünk, nem
volna jó vége. Én tizenhét voltam, ő, pedig huszonnyolc. Igen, valószínűleg nem
értettünk volna szót egymással.

Zsolti elmondása szerint már akkoriban is felfigyelt rám, hogy csinos
vagyok, de nem tudta, hogy szóba állnék-e vele egyáltalán, lehetőségünk sem
volt beszélgetni, így hát nem is próbálkozott nálam. De abban az időben vette
át apám nagyanyámtól a virágüzletet, Zsolti, pedig a szomszédos elektronboltban
dolgozott. Összebarátkozott az apámmal. De még mindig nem próbálkozott nálam.
Mintha nem is vett volna észre, mint nőt. Csak poénkodott velem.

A nyár hamarosan letelt, nekem, pedig szembe kellett néznem az
osztálytársaimmal. De úgy éreztem teljes vértezetben érkeztem. Erősen,
magabiztosan, csinosan, életvidáman. Az elején próbálkoztak. De a
viselkedésemben történő változások annyira megdöbbentette őket, hogy sokkal
inkább azt igyekeztek kideríteni mi történt vele, mint, hogy azon dolgozzanak,
hogy ezt letörjék bennem. Az általuk legjobbnak tartott kémet küldték oda
hozzám. Csé próbálkozott újra barátkozni velem. Mivel együtt jártunk angolra,
olykor a buszmegállóban összefutottunk nulladik órára menet. Akkor kettesben
voltunk, ő pedig vígan mesélt arról, hogy mi történt vele a nyáron, hátha én is
megnyílok és elköpöm a változás okát. De nem járt sikerrel. A védelmi rendszerem
megerősödött a nyár három hónapja alatt, Csé pedig nem tudta áttörni.

Különös módon, még Balázs jelenléte sem zaklatott fel. Tulajdonképpen
emberszámba vettem, nem, pedig valami elérhetetlen, megközelíthetetlen
félistennek tekintettem. Talán neki is feltűnt a változás, mert a szünetekben
egyre többször kaptam azon, hogy az osztálytermünk körül sündörög, és engem
vizslat.

Az első három hét után az egyik osztálytársnőm, Tami foglalta össze mindenki
véleményét.

-Nem tudom mi történt veled Joyo, nagyon megváltoztál, de így sokkal
jobban szeretünk!

Ezzel a mondattal megnyílt az út előttem a normális társadalmi érintkezés
terén.

Az életmódváltás kötelező!

2010 március 13. | Szerző: Joyo

III;

Érdekes dolog visszaemlékezni hét év távlatából. Nagy tanulságokat tudok
levonni korábbi döntéseimből, de bevallom őszintén, bármit is tettem, igazából
sosem bántam meg. Minden botlásom, minden meggondolatlan szavam, bármi, amit
tettem, mind-mind hozzájárult annak az embernek a megszületéséhez, akivé
lettem. És tetszik. Minél inkább összefoglalom az idevezető utat, annál
büszkébb vagyok, hogy mennyi pocsék helyzetből képes voltam talpra állni.
Mindenkinek megvan a maga privát pokla, amit meg kell járnia, hogy levonja a
tanulságait és fejlődjön általuk.

Azt hiszem, folytatom tovább a terhek lepakolását. Egyre jobban
vagyok…de az idáig vezető út valóban nem volt zökkenőmentes.

2004 nyara kezdődött el, mikor úgy éreztem, a változás útjára léptem. Két
barátnőm, Tündi és Tünci belépett az életembe. Tündi volt a vagány, a kicsit
fiús, nagy dumás lány, akit általános iskola első osztályától kezdve ismertem.
Emellett körülbelül a vállamig ért. Viselkedésével ellentétben nagyon is nőies
jelenség volt hosszú világosszőke hajával és nagy világoskék szemeivel. Tünci
nálam kicsivel alacsonyabb teremtés volt, talán százhetvenöt centi. Vállig érő
világosbarna haja volt, melybe szőke melír csíkokat tetetett. Ő képviselte a
laza, flörtölős, bulikirálynő szerepkört az életemben. Egyidősek voltunk.

De a gyökeres változást nem az hozta, hogy összejárogattam velük, és beültem
hozzájuk abba a garázsba, ahol rendszerint ők, és egy nagyobb csapatnyi
fiúbarát szokott összejárogatni. Olykor benéztem hozzájuk, a bátorságom és az
önbizalmam még nem érte el azt a szintet, hogy beüljek közéjük. Túl sok volt a
tesztoszteron ahhoz, hogy ne akadjon össze a nyelvem, vagy ne jöjjek zavarba.
Pedig egyikük sem tetszett, mint férfi. Egyszerűen nem voltam hozzászokva a
férfitársasághoz, pedig tizenhárom éves korom előtt inkább fiú, mint lány
barátaim voltak. Jobban szót értettem velük. Nos… ez eltűnt valahol a
pubertásom kezdetekor.

Még nyakunkon volt a jó idő, leültünk a szokott erkélyünk alá, ők
rágyújtottak és beszélgetni kezdtünk. Felért egy pszichiátriai kezeléssel,
kérdéseikkel, csípős humorukkal felszínre hozták az összes rossz emlékemet,
érzésemet Es-sel és Csé-vel kapcsolatban. Kihozták belőlem a régóta szunnyadó
öniróniát, idővel képes voltam kinevetni saját magamat, hiszen valóban
nevetséges volt, ahogy alárendeltem magam az akaratuknak. Beszéltem nekik Rút
kiskacsa szerepemről, erre Tündi dühösen elnyomta a cigarettáját és
lehülyézett.

-Miért volnál te Rút kiskacsa?

-Nézz rám. Nem vagyok valami nőies, vagy szép. Múltkor apám is leírta a
külsőmet. Mondanom sem kell, először nevettem, aztán zokogtam- meséltem nekik.

-Miért? Mit mondott? – kíváncsiskodott aprócska szőke barátnőm újabb szálra
gyújtva.

Elmondtam nekik, akkor már nevetve. Ám, most visszagondolva, édesapám sem
bánt velem kesztyűs kézzel. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy az a pocsék énkép
kialakuljon bennem. Igaz, hogy apám ezzel csupán ösztönözni szeretett volna
arra, hogy jobban figyeljek oda magara, ápoljam jobban a  külsőm,
figyeljek az öltözködésemre, az étkezésemre, a súlyomra. Menjek el mozogni.
Mindez valahogy így hangzott a szájából: – Nézz magadra gyerek. Mit csinálsz
magadból? – Alig mozdulsz ki itthonról, csak fekszel és nézed a tévét, vagy
ülsz az írógép előtt, közben, pedig nem teszel mást, mint édességet eszel.
Akkora a segged, mint egy lökhárító. Csoda, ha nem pasizol? – Figyelj jobban az
alakodra. Ha edzenél, formálhatnád magad. Nézz magadra. A hajadat mindig
lelapítod, ha csak lófarokba kötöd össze, a frufrud rendezetlen. Nincs
szükséged rá. Komoly pofazacskóid vannak, melled nincsen, a hasad viszont nagy.
Széles a csípőd és nagy a segged, a combjaid szélesek és narancsbőrösek. Vádlid
nincsen. Mindehhez negyvenegyes lábaid vannak, amik így úgy festenek, akár a
békatalp. Csinálj magaddal valamit az ég szerelmére!

Leírva is rossz látni, hát még hallgatni. Ahogy elképzeltem magam apámat
hallgatva, egy igazi vízi szörnyet láttam. Először nevettem, aztán sírtam.
Szüleim továbbra is nevettek. Talán azt gondolták, túl érzékeny vagyok. Apa nem
kért bocsánatot. (Ahogy visszagondolok, ezzel kapcsolatban még mindig van
bennem tüske. Éveken keresztül szerettem volna az apámnak megfelelni. Azt
ültette el bennem, hogy nem vagyok szép. Nem törődöm magammal, s mindezt az
arcomba vágta kéretlenül, csomagolás nélkül, kegyetlenül. Egy érzékeny, tizenéves
lánynak, akit amúgy is szekáltak, ez olyan volt, akár egy késdöfés. A hátamba.)
Mai fejjel visszagondolva igen, még mindig fáj egy kicsit, talán komolyan el
kellene beszélgetnem apámmal ebben az ügyben. Most már tudom, hogy csak jót
akart. Csak a saját stílusában közölte velem, hogy aggódik értem. A Bakokra
sosem a finomság, vagy a szépítgetés volt a jellemző. Mindig is a szemedbe
vágták kérten, vagy kéretlenül, inkább kéretlenül az igazságot, vagy a saját
véleményüket. Ezt az évek alatt már megtanultam. (Most tanulom, hogy
mindez le is peregjen rólam, és ne raktározzam el magamban mélyen).

2004 májusában alkut kötöttünk apámmal, egy csúnya veszekedés után, amiből
én sírva, ő dühöngve vált ki. Két csomag süteményen csaptunk össze, amiből az
egyiket jómagam egyedül befaltam a szobám magányában, és kérni szerettem volna
a második csomagból is. Apám agya ezen durrant el, és igaza volt, jogosan. Az
önzésem kerekedett felül. Mikor kibékültünk, egyességet kötöttünk. Én elmegyek
mozogni, ő pedig nem kobozza el az édességeket. Belementem, és igyekeztem
valami olyan mozgásformát kitalálni, ami teljesíthető, olcsó és talán
eredménnyel is jár. A futás mellett döntöttem, kihasználva otthonom adta
előnyöket. A lakótelep, ahol éltem, egy nagy réten, és a vízmű víztározója
közelében épült. A kettőt egy keskeny kis patak szelte ketté. Nyugodt környék
volt, ideális egy kis kocogásra. Egy ismerősöm instrukciójára hallgatva,
betekertem két combomat fóliával, hogy jobban izzadjak. Dupla nadrágot húztam,
kényelmes sportcipőt, pulóvert, gondoskodtam a zenéről, és kocogni indultam. Az
elején nehezen indult. Szúrt az oldalam, légszomjam volt, fájt a térdem, és a
lustaságom folyton folyvást próbált közbeszólni. Az első kocogásom után
négykézláb mentem fel a negyedik emeletre. Úgy éreztem erre képtelen vagyok és
feladom. Bár alaposan megizzadtam, amiről úgy gondoltam, hatásos, a másnapi
izomlázam sem sokat javított a döntésemen, de apám dicsérete lökött rajtam
egyet. Estefelé újra futni indultam. Egy hét után már jobban bírtam, lelkileg,
a tüdőm is alkalmazkodott. Egy részem tiltakozott a rendszeres futás ellen, az
pedig a térdem volt.

(Nem mindig voltam én egy lusta puffancs. Hét éves koromtól tizenhárom
éves koromig rendszeresen kosaraztam. Szálkás voltam és mozgékony. De idővel rájöttem,
hogy a tömegsport nem nekem való, ráadásul tizenhárom évesen volt egy
térdsérülésem, ami meggátolt abban, hogy tovább űzzem ezt a sportot azzal az
intenzitással, ahogy régen.)

Mikor megosztottam szüleimmel, hogy újra jelentkezett a térdfájásom és a
poccadás, összeült a kupaktanács, hogy mit tegyek. Nem akarták, hogy
fogyókúrázzak, egy tizenhat éves szervezetnek egészségtelen lett volna. A
diétát elkezdtük, becsatlakozott mellém két szülőm is, hiszen rájuk is rájuk
fért a súlyleadás. Apám nagyon is jól tudta, hogy milyen, mikor valakit
térdsérülés tart vissza a rendszeres mozgástól. Neki kétszer is műtötték a
térdét. Szintén kosaras volt. Végül anyám rukkolt elő a női konditerem
ötletével.

-Ha valóban komolyan gondolod a mozgást, és kitartó leszel, akkor
finanszírozom neked a konditerem bérletet – mondta édesanyám.

Nem tudtam megígérni a kitartás, de meg akartam próbálni.

-Ha tetszik, akkor maradok.

Évekkel azelőtt anyám járt konditeremben, én, pedig elkísértem. Ugyan abba a
klubba mentem, és igyekeztem megismerni a különböző gépeket. A terem
tulajdonos, Bori megmutatta melyiket, hogyan kell használni, és összeállított
nekem egy edzéstervet ahhoz mérten, hogy főleg honnan szerettem volna fogyni.
Már az első alkalom után elégedettséget éreztem. Alaposan átmozgattam minden
tagomat, és jólesően elfáradtam.

Két hónap elteltével, a heti három edzés már szemmel látható volt.
Változtattam az étkezési szokásaimon, és az életstílusomon. Mire elérkezett a
tizenhetedik születésnapom, új ruhákat kaptam, melyek kellően nőiesek voltak és
csinosak, és jóval, nagyobb önbizalommal viseltem őket, mint bármikor. Ha három
hónappal korábban anyám térdig érő, vékony pántos, laza kis nyári ruhát akart
volna rám adni, előbb vettem volna fel a ruhásszekrényemet, mint azt a ruhának
titulált alig anyagot. Pedig cseppet sem volt kihívó darab. A merészkedés is
pozitív eredményekről számolt be. Tizenhat éves koromban voltam a legkövérebb
78 kilósan. Két hónappal később a mérleg 72 kilót mutatott. Talán a csökkenő édességbevitel,
vagy a rendszeres mozgás, esetleg a kettő együtt, de megtette a hatását. Idővel
többet ücsörögtem a garázsban is, és beszélgettem a fiúkkal. Nem flörtöltem,
nem húztam meg magam. Úgy beszélgettem velük, mintha nemtelenek lettek volna.
Talán az önbizalmam növekedésének eredménye volt, nem tudom biztosan. De jól
éreztem magam a körükben.

Július vége felé Tünci elérkezettnek látta az időt, hogy beavasson az
éjszakai életbe. Egy Free nevű diszkóba szeretett volna elvinni.
Korábban már jártam ott Es-sel. De nem voltak kellemes élményeim. Idegenkedtem
attól a környezettől. Tünci még is rábeszélt. Az éjszak előrehaladtával rá
kellett ébrednem, hogy jól éreztem magam. Ráadásul miniszoknyában jelentem meg,
ami hatalmas lépés volt tőlem. Aznap éjszaka megismerkedtem Angyalgróffal.
Szőke volt, nálam kicsivel magasabb, nagy kék szemekkel. Ismeretségünk tizedik
percében megcsókolt. Életem második csókja volt. Nem mondhattam volna
kellemetlennek, csupán meglepődtem a hirtelen támadástól. Angyalgróf meghatározó
szereplője volt életemnek, ugyan is időről-időre felbukkant. Bár sosem
jutottunk el addig, hogy járjunk, hol ő szúrta el, hol pedig én. Ha
találkoztunk, és nem volt senkije, mindig megpróbált összejönni velem, és
rendszerint csókolóztunk. De kb. a harmadik próbálkozásunk után, feladtam a
dolgot, és problémás pasinak bélyegeztem. Ezzel baráttá avanzsált.
(Visszagondolva, a barátságával több mindent nyertem, mintha mindig
futottunk volna a másik után). Tünci elégedett volt velem. Feloldódtam
az éjszakai életben, jól éreztem magam, flörtöltem, táncoltam, szórakoztam.
Egyre kevesebbet beszéltem nekik Balázsról is. Nyílván egy idő után már az
agyukra mentem vele. Ebben biztos vagyok! Reménytelenül szerelmes voltam,
haragudtam Es-re amiért elcsavarta a fejét, terrorizált vele, kutatott utána,
követte, nyomozott, fenyegette az akkori párját. Én pedig a
“bűntársa” voltam. Célpontja voltam a Balázs osztályában lévő összes
lánynak, mert én voltam “annak a ribancnak” a barátnője.
Pocsék volt azzal a bélyeggel élni. De túléltem. (Igaz, annak is megvan a
maga története. De arról majd később. Haladjunk sorban). Július végén
megszűntem nyavalyogni Balázs miatt. De barátnőim nem örültek neki, ugyanis nem
meggyógyultam, hanem másik drogot találtam magamnak. Attilának hívták, de
kinézete miatt maradjunk a Néró elnevezésnél. Tündi ellenezte a
leginkább, hogy bármilyen érzelmet is tápláljak bátyja egyik haverja iránt,
ugyanis ő ismerte. Magas volt, talán száznyolcvanöt centiméter, széles vállú,
domború mellkasú, haja fekete volt és félhosszú, bőre kreolos, orra nagy, de
nem volt feltűnő gyémánt alakú arcában, a természet arányosan formázta meg.
Nagy, széles, telt ajkai voltak, hegyes álla, széles, férfias arccsontjai. Az
íves, sötét szemöldökök árnyékában, pedig szűk metszésű, fekete szemek ültek. (Azóta
már tudom, hogy az állandó marihuána miatt voltak olyan picik, és annyira
feketék a szemei). A két Tündi igyekezett lebeszélni arról, hogy bármit
is érezzek eziránt az alfa hím iránt. De képtelen voltam közömbös lenni Néró
irányába. Úgy lengte körül a tesztoszteron, mint mást a parfüm. Vannak olyan
férfiak akik ilyen delejező hatással vannak a nőkre. (Mára már tudom,
hogy mindez nem volt más, mint kilenchónapnyi kőkemény szexuális vágyakozás.
Most már nem tartom különösnek. Előfordul. Van a szerelem, az imádat, a plátói
szerelem, és a szexuális vonzódás, amikor nem tudod magatokat más helyzetben
elképzelni, mint szex közben. Azt hiszem Néróval nem is tudtam volna járni).
Megszólalni sem mertem a jelenlétében. De Balázs megszűnt számomra létezni. Ha
láttam is a nyári szünet alatt, a közömbösség, amit éreztem, engem is
megdöbbentett. Azt hittem kigyógyultam. Ám a diagnózis annál egyszerűbb volt.
Az imádatom nem szűnt meg, csupán újabb személyt talált magának, akiben testet
ölthetett. Néróhoz semmilyen testi emlék nem fűz. Ugyan akkor fontos mérföldkő
volt az életemben, aki újabb változtatásokra sarkalt, anélkül, hogy tisztában
lett volna vele.     

A katalizátor

2010 március 12. | Szerző: Joyo

II;

Azt hiszem, folytatom tovább az emlékezést, így talán előbb visszanyerem a normális énképemet, és megszabadulok a múltbéli terheimtől. Esküszöm, senkinek sem kell kommentálnia. Egyszerűen jólesik kiírnom magamból.  

Folytathatom ott az emlékezést, hogy kiszabadultam Es és Csé bűvköréből. Először furcsa volt. A folyamat egyszerűnek tűnt, de azt hiszem életemben először, vállalnom kellett bizonyos következményeket, és kockázatokat. Mint például az osztályom nyolcvan százalékának céltáblájává válni, akiket Csé tudott manipulálni, vagy már amúgy sem szerettek. Másodszor, hogy egyedül maradok. Tulajdonképpen, mikor már elkezdtem, egyik sem tűnt túlságosan veszélyesnek. Az osztályom nagy része már amúgy sem szeretett, és beláttam, inkább leszek egyedül, és temetkezem a könyvekbe és a tanulásba, mint, hogy még jobban szétcincálják az idegeimet. A kapcsolat-megszakítás először gyerekes dologgal indult. Mindkettőjük telefonszámát kitöröltem a mobilomból. Jobb, ha semmi sem emlékeztet rájuk, és nincs kísértés, hogy felhívjam őket. Második lépésként, az osztályban elköltöztem Csé mellől. A szívem aznap reggel a torkomban dobogott. Emlékszem, beléptem az osztályterembe, igyekeztem láthatatlanná válni a koleszos slepp előtt. Ők voltak azok, akik még inkább megkeserítették iskolás éveimet. Állandó céltábla voltam, piszkáltak, beszóltak, fellöktek (ami amúgy nem lett volna könnyű, mivel akkoriban 74 kiló voltam és már elértem a 180 centimétert). Csé az ő körükben mozgott, állandó téma voltam, természetesen a lehető legnegatívabb értelemben. Sokszor féltem iskolába menni. Szerintem, van köztetek olyan, aki ezt átélte. Amikor pokollá teszik azt az 5-8 órát, amit az iskolában töltesz, és nem menekülhetsz. A depresszióm másik adaléka volt a négy koleszos lány irányomban való viselkedése. Emlékszem, sosem kértem ki magamnak. Inkább csendben elsunnyogtam, felkeltem, lesütöttem a szemeimet. Meghúztam magam az XXL-es pulóverek biztonságában, és semmilyen pénzért elő nem merészkedtem volna. A csiga sem ostoba, hogy kidugja a szarvait, majd tűrje, hogy megkínozzák egy bottal!

Besunnyogtam a terembe, s kiválasztottam a legelszigeteltebb, legtávolabbi helyet Csé-től. Az ablak melletti padsorban találtam rá, leges leghátul. Olyan volt, akár egy kis sziget. Előttem sem ült senki, és a mellettem lévő padban sem. Természetesen Csé rám bámult a túloldalról. Éppen Dí-vel, a főinkvizítorral beszélgetett, aki előszeretettel piszkált engem az év eleje óta. Pedig csupán másodéves voltam.

-Hé Joyo! Miért ülsz oda? – kérdezte Csé. Elképesztően furán, idegenül festett fiúsan tüsi, festett vörös hajával.

-Mert itt jobban érzem magam – feleltem, és elővettem a következő óra kellékeit.

Lehet, hogy akkor rossz döntésnek éreztem, mert a céltábla még nagyobb lett a hátamon, de később rájöttem, hogy bizony mindez megérte. Természetesen Csé folytatta tovább a hadjáratát az önbizalmam, az életkedvem, és a  nőiességem kialakulása ellen. Pokoli pár hónap volt. De még ez is jobban megérte, mint mikor lassan csepegtették belém a mérget. Csé ezúttal nyíltan felvállalta küldetését. Sűrű beszélgetéseket folytatott Dível és Szisszel, ha jól emlékszem az ismerkedési próbálkozásaimat figurázta ki megfűszerezve némi túlzással és önnön fejéből kipattanó részletekkel. Úgy állította be, mintha kibeszélne a hátam mögött, de még így is elég hangosan ahhoz, hogy biztosan meghalljam. Egy esetre tisztán emlékszem, és most talán lepakolhatom a régi terheket. Matekórán ültem, igyekeztem a táblára felírt feladatot megoldani, de sosem volt erősségem ez  tantárgy. Egyszer csak feltűnt, hogy Csé és Dí szokás szerint beszélgetnek órán. Ez még nem is zavart volna, az ő bajuk. De elég sűrűn megemlítették a nevemet, és gyakran felkuncogtak. Egy állítólagos hódítási kísérletemet ecsetelte volt barátnőm, azt kihangsúlyozva, hogy mekkora vesztes vagyok, mert fel sem tűnt, hogy a srácot nem érdeklem, valamint komplett idiótát csináltam magamból. Dí és Szisz pedig rákontráztak azzal, hogy az én külsőmmel csoda, ha egyáltalán bottal megpiszkál valaki. (Nem túlzás, nem ámítás, és persze nekem mindezt hallanom kellett). Beismerem rosszul esett, még ha a történet kitalált is volt, hiszen nem emlékszem semmiféle próbálkozásra. A legutolsó még egy évvel azelőtti iskolai bulin volt, mikor megpróbáltam összejönni álmaim lovagjával, Balázzsal. Szőke, magas lovag fehér biciklin, ráadásul focizott és kosarazott. Olyan kék szemekkel áldotta meg a genetika, mint Terence Hill-t. Azt hiszem a középiskola lánytanulóinak háromnegyede szerelmes volt belé. Nekem csupán annyira sikerült közel kerülnöm hozzá, hogy első évben felkért egyetlen egyszer táncolni. Az sem sikerült a legfényesebben. Ráadásul ő volt az, akit Es először elszeretett előlem. És lelkileg terrorizált vele.

Csak ültem ott, fél füllel hallgattam az esetet, és olykor megcsóváltam a fejemet. Néha megengedtem magamnak egy halk felhorkantós nevetést, mikor Csé története, már-már a sci-fi határait súrolta.

Pokoli napjaim így peregtek a nyári szünetig. Tornaórán felökleltek, fejbe dobtak kosár vagy röplabdával, üvöltöztek velem, a ruháimat eldugták, nem egyszer a szemetesből halásztam elő egy-egy ruhadarabomat. Rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen módszer, hogy védekezzek, ha magam is megváltozom. Hét év távlatából visszagondolva, jól döntöttem. Eszemben sem volt ugyan olyanná válni, mint ők. Nem pletykáltam, nem dugdostam el a ruháikat, és nem folyamodtam testi fenyítéshez. Ha fel is ökleltek, megráztam a fejem és feltápászkodva újra és újra talpra álltam. Még akkor sem ordítottam velük, mikor a tízóraimat rendszeresen ellopták. A változtatást, egy hasonló eset hozta meg az életembe, s abban a pillanatban világossá vált, hogy nem vagyok egyedül abban az osztályban. A nagyszünetben visszatérve a mellékhelyiségből ugyan úgy hallottam a kuncogást a koleszosok irányából. Láttam, hogy követnek a tekintetükkel. Enni készültem. Elővettem a dobozos teámat és a két hatalmas kiflit, amit reggel vettem. A teát már korábban megbontattam, így semmi sem volt feltűnő, amíg inni nem akartam belőle. Kinga és Nono jelent meg mellettem. Azt hiszem már nem bírták nézni, mit művelnek az osztálytársak, ráadásul őket sem kímélték, csak engem nagyobb előszeretettel ostoroztak.

-Várj Joyo. Ne idd meg – szólt Nono. Leült az előttem lévő székre, Kinga pedig mellém. A koleszosok felhördültek.

-Nem meg mondtam, hogy ne szóljon neki senki? – háborodott fel Dí.

Nono és Kinga nem törődtek vele.

-Miért? Mi történt? – kérdeztem, és gyanakodva vizsgálgattam a teás dobozt.

-Az elején úgy volt, hogy Maresz hoz hashajtót, és azt fogják beleönteni, amikor kimész a teremből – mondta Kinga fojtott hangon. – De végül nem tudott hozni, így páran beleköptek.

Ezt a “páran” szavacskát egy alig látható fejbiccentés követte, ami a koleszosok és sleppjük felé irányult. Maresz egy nagyszájú, kábé százötvennyolc-százhatvan centis harkai csaj volt, hatalmas dumával és egóval. Mára már megtanultam, hogy azok az emberek, akik az iskolában ilyen vagány, terrorizáló viselkedést folytatnak, azoknak az önértékelésükkel, az családi hátterükkel, a gyerekkorukkal valami baj van. És visszagondolva, a legtöbb ilyen ismerősömnek háromból kettő megvolt.

Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy felveszem a kesztyűt. Elég volt abból, hogy megaláznak, kicikiznek, terrorizálnak, hatalmaskodnak fölöttem, és valótlanságokat állítanak. Azt hiszem, ahogy ott ültem, kezemben a majdnem teli teás dobozzal, amely kitudja hány osztálytársam testnedvét, tartalmazta, és amit meg akartak velem itatni, két pártomat fogó emberrel magam mellett, felébredt bennem a büszkeségem, és az a régi, gyerekkori énem, aki nagyon is jó tudta, hogy mennyit ér. Aki büszkén kihúzta magát a tornasor legelején, aki fiúkkal verekedett, mert élvezte, aki futóversenyt nyert a fiúkkal szemben, aki fára mászott, aki az óvodai csoport kisfiúinak felétől puszit kapott óvodás korában, aki boldogan pörgött kiskorában szoknyában és tündérnek öltözött, aki kilencévesen modellversenyen vett részt és második helyezést ért el, és felébredt bennem az a ragadozó, akinek az évében születtem, szerettem, csodáltam, és utánoztam gyerekkoromban. Felmorgott bennem a lelkem legmélyéből, felébredve egy hosszú álomból, amibe taszítottam. Éreztem, hogy nem helyes, amit művelnek. Hogy mennyire megalázó, igazságtalan, ugyan akkor mélységesen szánalmas, hogy így akarnak többnek látszani. Felálltam, megfogtam a teás dobozt, és lassan elindultam feléjük. Először megdöbbenést láttam néhány arcon, aztán elszántságot, talán azt hitték, hogy rájuk borítom, vagy tanárért megyek. Pedig csak megálltam előttük, letettem Csé és Dí közé a dobozt. Majd rájuk néztem. Visszagondolva, nem is volt akkora őrültség, bár akkor az adrenalinom tébolyult táncba kezdett, a szívem, pedig a torkomban kalapált, mégis, visszafogottan és tisztán, először tudtam hadarás nélkül beszélni hozzájuk. A vadállatot kordában tartottam. A tigris sem meggondolatlanul támad, ha sarokba szorítják, csakis a legvégső esetben. Türelmes, okos vadász! Hallgattam rá.

-Azt hiszem, hogy ez a tiétek – mondtam felszegett állal. – És, ha nagyon szépen megkérhetlek benneteket, hagyjátok abba a csesztetésemet. Azt hiszem nem ártottam nektek semmivel, így nem érdemeltem ki ezt a bánásmódot. Előre is köszönöm.

Hosszú csend következett. Nem tudtak mit kezdeni velem. Ha esetleg üvöltök velük, vagy elsírom magam, találnak rajtam fogást. De egy olyan emberrel, aki higgadt hangnemben, az igazságot és kész tényeket állítja elénk, már nehezebben kötekedünk. 

Tudtam, hogy nem győztem, de a kezdő lépéseket megtettem. Látták, hogy nálam is be tud telni a pohár, és kiállok magamért, ha arról van szó. Vártam még egy kicsit, még mindig nem reagáltak. Volt, aki elfordult és az ételével, vagy a tanszereivel foglalkozott.

-Rendben, ezt megbeszéltük – bólintottam, és elindultam vissza a helyemre. Talán ez kellett, hogy valamelyiküknek végre meginduljanak a fogaskerekei. Maresz hangját hallottam.

-Hé, Joyo. Itt a teád.

Maresz nem lehetet valami jó célzó, ugyanis a következő pillanatban a teásdoboz elrepült mellettem, nekipuffant a falnak, majd a földre esett, tartalma, pedig a parkettára ömlött, természetesen félig-meddig eláztatva a táskámat.

Vad nevetés morajlott fel a hátam mögött. Mélyet sóhajtottam, hátranéztem és megcsóváltam a fejem.

-Ne rázd a fejed ribanc – morgott rám a kis termetű, túlsúlyos Maresz. (Igaz, mindenkinek megvolt a maga problémája önmagával, amit másra vetített ki düh és gyűlölet formájában).

Felvettem a táskámat a földről, majd felemeltem a dobozt is. Elindultam az ajtó irányába.

-Most mi van? Mész és szólsz egy tanárnak? – a nevetés még a folyosóra is elkísért. De nem tanárért mentem. Csupán egy takarítónőt kerestem, hogy megmondjam, történt egy kis baleset. Mikor bejött feltörölni és az éppen megérkező kémiatanár megkérdezte mi történt, vállat vontam, mondván, csak egy kis baleset, de már orvosoljuk.

Azt hiszem a slepp meglepődött, de koránt sem vettek vissza a macerálásból. Sőt, megnövelték. De azóta sem bántam meg, hogy akkor, ott kiálltam magamért. Az volt az utolsó csepp a pohárban. A lökdösődést, pletykálást, ruhakidobást, táskába köpést, pedig kibírtam, elvégre csak két hét volt hátra a nyári szünetig. Onnantól több időt tudtam együtt tölteni két Tündi barátnőmmel, akik jó hatással voltak rám. És azt hiszem, akkor vette kezdetét a barátságom Nonoval.

A változás útjára léptem.

Kezdeti felismerések

2010 március 12. | Szerző: Joyo

I;

Nem
akartam kiírni magamból, de talán jobb, ha megteszem, ahhoz, hogy a bennem lévő
blokkokat feloldjam.

Sokan azzal piszkáltok, hogy nem vagyok elégedett magammal, méregetem a
súlyomat, a centimétereimet, edzésről és alakformálásról beszélek, hol
optimistán, máskor, pedig pesszimistán. Láttátok a képeket, el tudtok képzelni
a méretek és számok alapján, és hol keményen, hol pedig kedvesen tájékoztattok,
hogy mekkora marha vagyok, mert jó alakom van. Rendben, de higgyétek el, hogy
nem olyan könnyű.

Vannak olyan dolgok, amik befolyásolják az ember önképének kialakulását.
Mint a családja, a kapcsolatai, a barátai. És itt most főként a barátokról van
szó. Volt nekem két nagyon jó barátom mikor tizenhat éves voltam. Egyikükkel
már óvoda óta ismertük egymást és barátok voltunk, a másikkal a középiskolában
barátkoztam össze. Később összehoztam őket. Az elején, mondanom sem kell, én
voltam köztük a villámhárító, folyton békítettem őket. Egymás háta mögött
kibeszélték egymást, természetesen nekem. Szidták, ócsárolták a másikat. Később
már külön is összejártak, én ennek örültem. Úgy éreztem, talán végre szent lesz
a béke. Mind a kettő erős, irányító, kicsit már-már uralkodó jellemű volt.
Képlékeny tizenévesként, pedig bekerültem kettőjük szorításába. Es és Csé. (Jézusom,
hét éve történt, mégis vannak olyan dolgok, amiket a mai napig nehéz
feldolgozni. Valószínű, hogy te mindezt gyerekesnek tarthatod, furcsállod, vagy
nárcisztikusnak vélsz, esetleg felesleges nyavalygásnak gondolod, de azzal,
hogy ha leírom, jobban leszek, és talán tisztábban látok). Egy tizenhat
éves lány naiv és sebezhető, minden vágya, hogy elfogadják, szeressék,
csodálják, hogy tetsszen a fiúknak. Nos, ez az én esetemben, mint a korombeli
lányok hatvan százalékánál, nem így történt. Két barátnőm úgy döntött, hogy a
szárnyaik alá vesznek. Más voltam, mint ők. Életvidám, láttam az élet más
értelmét is, mint a fiúk és a buli, de ugyan akkor tapasztalatlan és naiv is
voltam, aki nem tudta miként kell közelíteni, vagy fogadni a másik nem
közeledését. Én voltam a Rút kiskacsa közöttünk. Ők már randiztak, Csé
már szexelt is, én, pedig még az első csókomon sem voltam túl. Visszatekintve,
kiváló alany voltam ahhoz, hogy gyakorolhassák a hatalmukat, valakinél szebbnek
érezzék magukat, pedig egyikük sem volt valami tömegből kitűnő szépség.
Egyszerűen csak vagányak voltak, kezdeményezőek, és elképesztően magabiztosak
voltak. Közöttük én olyan szürkének éreztem magam, akár egy kisegér. Valahol
itt kezdődött az ő szórakozásuk, és az én rémálmom. Szeretném kitörölni a
fejemből, de azt hiszem könnyebb szembenézni vele, mint elfelejteni, mert azok
a blokkok és sérülések mindig emlékeztetnének rá. Pocsék két év volt. De a mai
napig érzem a hatását, amikor tükörbe nézek.

Szerintem Te is tudod, hogy a gyerekek, és a tizenévesek nagyon gonoszak
tudnak lenni. Talán még élvezik is.

Nézzük csak, mi volt Es és Csé repertoárjában, amivel lassan, de biztosan
szétcincálták az idegeimet és elnyomták a fejlődő önbizalmamat a nőiességemmel
együtt:

Először a külsőmön akartak változtatni. Sminkelési tanácsok, kozmetikai
tanácsok, frizura tanácsok. Es egyszer még a szemöldökömet is kiszedte. Ez már
egymagában felért egy kínzással 🙂 Tulajdonképpen ebben még önmagában nem
volna semmi gonoszság, hiszen nem egy tini filmben láttunk hasonló helyzetet,
ahol egy szürke kisegérből bomba nőt akarnak faragni a menő barátnők, és
általában sikerrel. Magam is rajongtam az ilyen filmekért, így örültem a
dolognak.  Ám, valahogy nem éreztem jól magam. Akit a tükörben láttam, nem
én voltam. Túl erős sminket tettek rám, valahogy kurvásnak éreztem magam, és az
új szemöldököm is idegenül hatott. Később a ruházkodásomba is belekötöttek, de
nem tettek semmit.   De az igazság az, hogy így, hét évnyi
távlatból visszatekintve, a fényképeket ilyen szemmel megnézve, sosem voltam
átlagos, pláne nem Szürke egér! 

Tettem néhány elvetélt kísérletet, hogy trendibb ruhákba bújjak, de
szerencsétlenségemre, mindig magammal vittem valamelyiküket, vagy mind a
kettőt, s akár hányszor valami szexi ruhába bújtam volna, lebeszéltek róla…

-Túl kicsi a melled!

-Ne, azt ne, abban nagyon nagy a segged!

-Ugyan Hanna, csak nem gondolod, hogy ebben előnyös vagy?

Már csak az hiányzott, hogy: Ugye nem gondolod, hogy téged bármikor is
észrevenne egy pasi?

Így nem vettem nőies ruhákat, maradtam a több számmal nagyobb, sátorszerű,
előnytelen, fiús ruháknál. A hajamat folyton lófarokban hordtam, akkortájt még
frufrum is volt. Bevallom, két éven belül lenövesztettem (ez is amolyan
rituális dolog volt, hogy megszabaduljak régi énemtől, másrészt előnytelen volt).
Tulajdonképpen nem az öltözködésemet kellett volna hagynom olyannak amilyen,
hanem a stylistjaimat kellett volna lecserélnem. Ha anyámmal mentem el
vásárolni, vagy Tündi barátnőmmel, akkor rendszerint szép, nőies ruhákat
vásároltunk. De mit ne mondjak, ez nem volt sűrűn. Nem szerettem vásárolni.
Ennek érthető oka fent olvasható.

Két barátnőm a viselkedésemen is változtatni szeretett volna, de nem sok
sikerrel. Akkoriban nem volt túl sok bátorságom szemezni, vagy flörtölni.
Kivéve, hogy ha ők nem voltak ott, vagy éppen fogyasztotta némi alkoholt.

Újabb gonoszságuk az volt, hogy megakadályozták, hogy társas kapcsolatokat
alakítsak ki. Pletykáltak, hamis információkat mondtak, és hamis képet alkottak
rólam, hogy még esélyem se legyen a srácoknál.

Ha esetlegesen még is volt alkalmam ismerkedni, és megtetszett valaki,
körmönfontan, minimum egy-két héten belül Es rámozdult, és járni kezdett vele,
nekem ecsetelve, hogy mennyire örül, hogy összehoztam őket, és milyen jó vele
csókolózni, ügyes a keze, és milyen szórakoztató.

-Bárcsak már te is megélhetnéd ezeket az örömöket. Neked miért nem sikerül
bepasiznod?

Mindezt szendén, angyalian naiv mosollyal. Lehet, hogy sosem bocsátottam meg
neki? Három fiúra is rámozdult. Igen, az én bűnöm volt, miért nyitottam ki a
számat? Joggal kérdezte anyám, Tündi, az apám…. nem akarom sorolni.

Két évig gyűrtük ezeket a köröket hárman, tulajdonképpen a hármasunkból én
lógtam ki, ők ketten teljesen egymásra találtak. Fél évvel az előtt, hogy
megszakítottam volna velük a kapcsolatot, minden nap sírtam az anyámnak, hogy
úgy érzem, értéktelen vagyok, hogy piszkálnak, szekálnak, mintha direkt
akarnának elnyomni.

-És miért vagy velük?

-Mert rajtuk kívül nincsenek barátaim.

-Barát az ilyen?

Erre már nem tudtam mit mondani.

-És Tündi?

-Igaz. Ő is a barátom.

-Miért nem lógsz inkább vele, helyettük?

 Azt hiszem ez a beszélgetés tette fel az íre a pontot, s ébresztett
fel abból a mély depresszív álomból, amibe taszítottak, és taszítottam magam.
Többet barátkoztam két Tündi barátnőmmel, és már egy jó ideje hanyagoltam az
Es-Csé párost. Ami fel is tűnt nekik. Kerestek telefonon, otthon, anyámhoz is
bementek.

Anyám kis híján kirúgta őket páros lábbal az üzletből. Olyan hangnemben
beszéltek vele rólam, hogy minden jóérzésű anyában felébredt volna a védelmező
ösztön. Egy alkalommal Csét ki is hajította.

Egyszer bement anyámhoz a virágüzletbe. Irigyelte a kapcsolatunkat, neki
sosem volt olyan jó a saját édesanyjával. Akkor vágata le amúgy is rövid haját
fiúsan tüsire. Nem volt túl bájos arca, de így még inkább rontott rajta.
Kértem, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Miért is tette volna? A szemében
egy senki voltam. Csak játékszer, akit előhúzhat, ha szórakozni szeretne, mert
hagytam magam. De akkor, fogalma sem volt, hogy a sárkány barlangjába téved.
Anyám már amúgy sem kedvelte őket azért, amit rajtam látott. Erre, pedig még
rátett egy lapáttal, az, amit anyámnak mondott. Engem kezdett el szidni neki,
hogy kerülöm őket, pletykálok, rossz hírüket keltem. Mind azt, az én számlámra
írták, amit ők tettek velem. Anyám elmondása szerint nem bírta sokáig. Lecsapta
a pultra a kezében lévő metszőollót, a szemeiben szikrák pattogtak, és elkezdte
kiosztani Csét. Azt hiszem valami olyasmit vágott a fejéhez, hogy mit képzel
magáról, ki ő, hogy engem szid és megvádol, valamint már nagyon elege volt
belőle és Esből, és abból, hogy engem minden nap kisírt szemekkel lát, mert
terrorizálnak a külsőm miatt. Majd kegyelemdöfésként megragadta a karját és a
tükrös fal felé fordította, mondván, ha az én külsőmmel baja van, akkor Ő maga
nézett-e már tükörbe az elmúlt időben, mert valami ordenáré, ahogy kinéz.
Továbbá mit képzel magáról, hogy egy anyát megpróbál a saját gyereke ellen
fordítani. Azzal, elengedte a karját, kinyitotta az ajtót, és közölte vele,
hogy tűnjön el az üzletéből, és meg ne lássa, amíg nem tanul meg ember módjára
viselkedni.

Este mindezt elmesélte nekem, én, pedig a hasamat fogtam a nevetéstől.
Onnantól kezdve megindultam az önkeresés útján. Két Tündi barátnőm ráébresztett
arra, hogy szép nő vagyok, és segítettek abban, hogy kialakuljon az
egészségesebb önértékelésem. Szórakozni jártam, edzőterembe, és elkezdtem
nőiesen öltözködni. Randevúzni kezdtem, és tapasztalatokat gyűjtöttem. Jól
éreztem magam a bőrömben és élveztem az életemet. Tizennyolc évesen
szeretkeztem először, tizenkilenc évesen elkezdődött az első komoly
párkapcsolatom, ennek húszévesen vége lett, és újra meg híztam a kapcsolat
alatt. Az önértékelésem ismét a padlón volt. Négy hónap alatt leadtam tíz
kilót, amit észre sem vettem bánatomban. Majd az önképem elkezdett újra a
helyes irányba terelődni.

És még mindig itt tartok. Ugyan nagyon sokat dobott a dolgon, hogy sokat
randiztam, sokan bókoltak és flörtöltek velem, de valahogy ezek a régi emlékek
még mindig kísértenek. A párom minden nap imádattal néz rám. Ennek elégnek
kellene lennie? Lehet. De egy nőnek el kell fogadnia önmagát, azt, amit a
tükörben lát. Szeretnie kell a testét. És nem a külső visszaigazolások után,
hanem magának kell rájönnie arra, hogy szép és értékes nő.